Heves megyei aprónyomtatványok 10
Az operett tartaima A bécsi operett atyja c / ranz von ^buppé 1819—1895 „Egy nép nem élhet önbecsülés, nemzeti büszkeség nélkül. Mire legyen hát büszke ez a százszorosán megtépázott szerencsétlen bécsi nép. Fegyvereire — aligha. Csatát nyerő tábornokaira — még kevésbé. A bölcs császárra sem — hiszen e császári és királyi bölcsesség oly töméntelen vérbe és könnybe került. A bécsi nép, hát pehelykönnyű dallamaira büszke. Az édes operettmelódiákra, s e mesevilág fegyvertelen hőseire! Millöckerre, Johann Straussra és természetesen Suppéra ...” (Operettek könyve) Otto Keller nyomán a bécsi operett atyjának nevezik Suppét, s méltán. Más kérdés, hogy sem Becshez sem az operettekhez nem sok köze volt a pálya kezdetén. Az igazság az, hogy a komponista családja voltaképpen belga eredetű, az egyik ős azonban Olaszországban telepedett le, majd az Adria partjára, Spalatóba kerültek a Suppék. Mindez csak azért lényeges, mert némileg megmagyarázza, hogy miért nem idegen a zeneszerző számára sem az olasz, sem a magyar (Könnyű lovasság), sem a bécsi modor. Ügy látszik, a monarchia „kincstári” családjai (ilyen volt a Lehár-família is) csak zenében tudták igazán kamatoztatni a soknemzetiségű birodalom előnyeit. Így hát nemcsak a bécsiek lehetnek büszkék fegyvertelen hőseikre. 1 ,,Életem legnagyobb sikere" Csaknem száz esztendővel a mű születése után éppen úgy lelkesedhetünk a Boccaccióért, mint annak idején a Karl Theater igazgatója. A librettisták — Zell és Genée — találékonyságát dicséri, hogy ötletért a káprázatos reneszánsz mesterhez fordultak. Kétségtelen, hogy a rajongó költő, Giovanni Boccaccio és Róbert nápolyi király természetes leányának szerelme (a hölgy eredeti neve Mária volt, Boccaccio jóvoltából vonult be Fiamettaként az irodalomtörténetbe) is izgalmas téma j lehetett volna. A szövegírók azonban a költő reneszánsz szelleméhez ragaszkodtak inkább, mint a valós fényekhez. Így sikerült megeleve- | níteni az olyan típusú hősöket, mint amilyeneket a Dekameronból már jól ismert a közönség. Vagyis: pajzán szépasszonyok, ostoba polgárok, kalandot kereső herceg, s természetesen maga a költő, meg Fiametta alkotják azt a jellegzetes társaságot, melyet a szerelmi vágy és a szerelemféltés kever izgalmas kalandokba, tesz találékonnyá és ostobává, s mindenekfelett mulatságossá. A zeneszerző örül a szövegkönyvnek — mely hozzásegíti élete legnagyobb sikeréhez — ám korántsem siet a komponálással. 1878 nyarán (már ekkor kezében van a librettó) vidéki magányában csak kertészkedik. Mikor visszatér Bécsbe, a színház megbízottja arra kéri: játsz- szon el néhány részletet a Boccaccióból. Suppé ötölt-hatolt, majd odasúgta: — Kedves barátom, én még egyetlen kottafejet sem írtam le. Ebből bizony botrány kerekedett — így szól a fáma —, Suppé azonban nem változtatott életmódján: ezután is ellátogatott a színház közelében levő vendéglőbe, vidám asztaltársaságához, s bár látszólag csak a társalgás kötötte le figyelmét, minden alkalommal néhány melódiaötlettel tért haza, amit még az éjszaka folyamán felvázolt. Talán nem lenne nehéz bebizonyítani, hogy a „semmittevés” hónapjai alatt érlelődtek meg a témához annyira illő népi-külvárosi — az utcán termett dalokra emlékeztető — dallamok. Egyik méltatója „egészséges színpadi népzenének” nevezi a Boccaccio muzsikáját, s ennél nagyobb dicséretet aligha mondhatna. A másik nagy erénye ennek az operettnek, hogy minden taktusa erőteljes, a legkisebb árnyalatig kidolgozott. S még valami. Boccaccio olasz ko- loritja közel állott Suppé egyéniségéhez, s így az olasz és a bécsi modor kombinációja ragyogó eredményt hozott. Boccaccio botrányos szerelmi történeteivel egész Firenzét izgalomban tartja. Az asszonyok lelkes buzgalommal olvassák a novellákat, de a felháborodott férjek arra készülnek, hogy jól elverik a sikamlós elbeszélések szerzőjét. Boccaccio azonban egyszerre tiszta szerelemre gyullad — az előkelő származásáról mit sem tudó florenci hercegnő — Fiametta iránt, s nem törődik többé a kikapós menyecskékkel. Annál inkább vonzódik a pajzán szépasszonyokhoz Pietro palermói herceg, aki szerencsétlenségére (vagy inkább szerencséjére) rendkívül hasonlít Boccacióhoz. Ennek aztán nagy verés és nagy szerelem a következménye. (A szövegírók kitűnően felhasználják a De- kameron motívumait: a hordóba bújt szerelmeseket, az álruhát, s a különböző babonákat, hiedelmeket, melyeknek rendszerint a férjek esnek áldozatul.) A megcsalatott férjek bizonyos udvari cím elnyerésében bizakodva vigasztalják magukat. A herceg a szép bognárné kedvéért lemond főrangú mátkájáról, s így Boccaccio is elnyerheti szerelmét.