Heves megyei aprónyomtatványok 10

Az operett tartaima A bécsi operett atyja c / ranz von ^buppé 1819—1895 „Egy nép nem élhet önbecsülés, nemzeti büsz­keség nélkül. Mire legyen hát büszke ez a száz­szorosán megtépázott szerencsétlen bécsi nép. Fegyvereire — aligha. Csatát nyerő tábornokaira — még kevésbé. A bölcs császárra sem — hi­szen e császári és királyi bölcsesség oly tömén­telen vérbe és könnybe került. A bécsi nép, hát pehelykönnyű dallamaira büszke. Az édes ope­rettmelódiákra, s e mesevilág fegyvertelen hő­seire! Millöckerre, Johann Straussra és termé­szetesen Suppéra ...” (Operettek könyve) Otto Keller nyomán a bécsi operett atyjának nevezik Suppét, s méltán. Más kérdés, hogy sem Becshez sem az operettekhez nem sok köze volt a pálya kezdetén. Az igazság az, hogy a kompo­nista családja voltaképpen belga eredetű, az egyik ős azonban Olaszországban telepedett le, majd az Adria partjára, Spalatóba kerültek a Suppék. Mindez csak azért lényeges, mert némileg megmagyarázza, hogy miért nem idegen a zene­szerző számára sem az olasz, sem a magyar (Könnyű lovasság), sem a bécsi modor. Ügy látszik, a monarchia „kincstári” családjai (ilyen volt a Lehár-família is) csak zenében tud­ták igazán kamatoztatni a soknemzetiségű biro­dalom előnyeit. Így hát nemcsak a bécsiek le­hetnek büszkék fegyvertelen hőseikre. 1 ,,Életem legnagyobb sikere" Csaknem száz esztendővel a mű születése után éppen úgy lelkesedhetünk a Boccaccióért, mint annak idején a Karl Theater igazgatója. A librettisták — Zell és Genée — találékonyságát dicséri, hogy ötletért a káprázatos reneszánsz mesterhez fordultak. Kétségtelen, hogy a rajongó költő, Giovanni Boccaccio és Róbert nápolyi király természetes leányának szerelme (a hölgy eredeti neve Mária volt, Boccaccio jóvoltából vonult be Fiametta­ként az irodalomtörténetbe) is izgalmas téma j lehetett volna. A szövegírók azonban a költő reneszánsz szelleméhez ragaszkodtak inkább, mint a valós fényekhez. Így sikerült megeleve- | níteni az olyan típusú hősöket, mint amilyene­ket a Dekameronból már jól ismert a közön­ség. Vagyis: pajzán szépasszonyok, ostoba pol­gárok, kalandot kereső herceg, s természetesen maga a költő, meg Fiametta alkotják azt a jel­legzetes társaságot, melyet a szerelmi vágy és a szerelemféltés kever izgalmas kalandokba, tesz találékonnyá és ostobává, s mindenekfelett mu­latságossá. A zeneszerző örül a szövegkönyvnek — mely hozzásegíti élete legnagyobb sikeréhez — ám korántsem siet a komponálással. 1878 nyarán (már ekkor kezében van a librettó) vidéki ma­gányában csak kertészkedik. Mikor visszatér Bécsbe, a színház megbízottja arra kéri: játsz- szon el néhány részletet a Boccaccióból. Suppé ötölt-hatolt, majd odasúgta: — Kedves bará­tom, én még egyetlen kottafejet sem írtam le. Ebből bizony botrány kerekedett — így szól a fáma —, Suppé azonban nem változtatott életmódján: ezután is ellátogatott a színház kö­zelében levő vendéglőbe, vidám asztaltársaságá­hoz, s bár látszólag csak a társalgás kötötte le figyelmét, minden alkalommal néhány melódia­ötlettel tért haza, amit még az éjszaka folya­mán felvázolt. Talán nem lenne nehéz bebizonyítani, hogy a „semmittevés” hónapjai alatt érlelődtek meg a témához annyira illő népi-külvárosi — az ut­cán termett dalokra emlékeztető — dallamok. Egyik méltatója „egészséges színpadi népze­nének” nevezi a Boccaccio muzsikáját, s ennél nagyobb dicséretet aligha mondhatna. A másik nagy erénye ennek az operettnek, hogy min­den taktusa erőteljes, a legkisebb árnyalatig kidolgozott. S még valami. Boccaccio olasz ko- loritja közel állott Suppé egyéniségéhez, s így az olasz és a bécsi modor kombinációja ragyo­gó eredményt hozott. Boccaccio botrányos szerelmi történeteivel egész Firenzét izgalomban tartja. Az asszonyok lelkes buzgalommal olvassák a novellákat, de a felháborodott férjek arra készülnek, hogy jól elverik a sikamlós elbeszélések szerzőjét. Boccaccio azonban egyszerre tiszta szerelemre gyullad — az előkelő származásáról mit sem tudó florenci hercegnő — Fiametta iránt, s nem törődik többé a kikapós menyecskékkel. Annál inkább vonzódik a pajzán szépasszonyokhoz Pietro palermói herceg, aki szerencsétlenségére (vagy inkább szerencséjére) rendkívül hasonlít Boccacióhoz. Ennek aztán nagy verés és nagy szerelem a következménye. (A szövegírók kitűnően felhasználják a De- kameron motívumait: a hordóba bújt szerelme­seket, az álruhát, s a különböző babonákat, hie­delmeket, melyeknek rendszerint a férjek es­nek áldozatul.) A megcsalatott férjek bizonyos udvari cím elnyerésében bizakodva vigasztalják magukat. A herceg a szép bognárné kedvéért lemond fő­rangú mátkájáról, s így Boccaccio is elnyerheti szerelmét.

Next

/
Thumbnails
Contents