Heves megyei aprónyomtatványok 9/ZG
Tennessee Williams (1914- 1983) Az O'Neill nyomán induló, drámaépítésében a csehovi szerkesztést és ábrázolásmódot követő Tennessee Williams az Amerikai Egyesült Államok délvidékén született. A vél bő, sokszínű, ellentéteiben az északiaknál sokkal erőteljesebben kiütköző, elmaradott déli világ emlékeit őrzi magában az író, aki eredeti drámaíró tehetségét az egyetemen fejlesztette, formálta tovább, de előtte nagyon sok szakmát kipróbált az életben. Az ábrázolt világ, amelyet művei körbefognak, az egyes ember érzéseire, vágyaira összpontosít. Williams is freudista, mint nagy elődje, de műveiben egészen másként jelennek meg a lélektani problémák, mint O'Neill drámáinak nagy részében. Williams hősei is magányosak, és rosszul érzik magukat a világban. Az író általában abban a szituációban ábrázolja őket, amelyben az utolsó kísérletet teszik a kitörésre, amikor, mint a fuldoklók, az utolsó erőfeszítéssel, az életösztön végső megnyilvánulásával még egyszer a felszínre bukkannak. Csehov drámai alakjainak vágyai még a társadalomba, a társas állapotba való visszatérésre irányultak, magányukat még másokkal remélték megosztani, még belekapaszkodtak abba a hitükbe, hogy lehet másképpen is, jobban is élni az életet. Williams hősei viszont véglegesen félresiklott, elbukott emberek; várakozásuk csak addig terjed, hogy a mozdulatlanságból ragadja ki őket valami; nem várnak teljes oldódást, amely másokkal összekötheti őket. Önmaguk megismerését, lélektani feltérképezését csak magányuk magyarázatára használhatják, tenni ellene keveset tudnak, végső elszánásuk is erőtlen, örökké kudarcba fullad. Williams drámai alakjai lélektanilag sokrétűen megformáltak, valódi hús-vér emberek, csak éppen idegvégződéseiket hordják kívül, a bőrük felszínén. Az Üvegfigurák (1944) Tomja a költészettel véli feloldani magányosságát s életének értelmetlenségét; Chance Wayne, Az ifjúság édes madarának (1959) hőse minden eszközt elfogad, amely a hírnévhez, gazdagsághoz segítheti - mert máskülönben nem szerezheti meg a lányt, akit szeret; s ha „selyem- ftúsága" sehová sem vezet, semmit sem kaphat meg általa, akkor is bízik egy utolsó lehetőségben; Maggie a Macska a forró bádogtetőn hősnője (1955) nem a vagyonért, hanem a férfiért küzd elszántan és fáradhatatlanul, mert életében ez az egyetlen elpattant rugó, amelyről úgy érzi, leállítja az egész „szerkezetet”; Blanche A vágy’ villamosában (1947) Mitch tisztaságába és erejébe kapaszkodna, hogy kivergődjék végzetesen kisiklott élete lápos bizonytalanságából. Ezzel a néhány példával azt igyekeztünk bizonyítani, hogy van ezeknek a hősöknek végső élet-akaratuk, vannak kapaszkodóik, amelyek drámai szándékot takarnak, akkor is, ha gyengék. Ezek a vágyak azonban minden Williams-drámában megtörnek, részben a környezet, a társadalom erkölcsein, előítéletein és durvaságán, részben a hősök dekadens, patologikus belső zátonyain.
