Heves megyei aprónyomtatványok 9/ZA
Díszpáholyban Szokolay Sándor „Sosem azt kérdezték, mit építenék” akik nem létezhetnek szereplés nélkül, a kottapapírra akkor is leírhatom a gondolataimat, ha nem kapkodják ki mindjárt a kezemből. A harmadik helyet a regenerálódás foglalja el az életemben. Kodály például hosszú élete végéig mindennap több órát sétált. Akkoriban, fiatal akadémistaként ezekre a sétákra gyakran elkísérhettem, s közben rengeteget tanultam tőle. Ma ismét visszatértem a természethez. Aztán a hatvanéves kornak megvan az a haszna, hogy megtanul az ember az élet zavarba ejtő bóségkínálatából válogatni. Válogatni kell könyvek, művek, formális és valódi barátságok, lehetőségek között. Ma már, túl egy infarktuson, elértem, hogy tudok nemet is mondani, így többet lehetek szeretteimmel, vagy éppenséggel egyedül... Lám, most már örülök, hogy éppen a sajtószerepléseimről kérdezett, hisz mennyi fontos dologról beszélhettem ezen keresztül.- A gyerekei közül hányán választották a zenei pályát?- Valamennyien. Gergely fiam zongoristaként Kanadában él, Balázs is zongorista, Adám fuvolaművész, és tanít is, Tamás a csellót választotta. Orsi lányom pedig, aki még nincs tizenhét éves, egy év alatt elvégzett két gimnáziumi osztályt, s a nyár elején már leérettségizett, és hegedűsként bekerült a Zeneakadémiára a kivételes tehetségek osztályába. Mi tagadás, örülök ennek, mert a muzsikuspályának minden nehézsége ellenére az az óriási előnye, hogy ott az emb.er abból él meg, amit a legjobban szeret. Es nincs az életben fontosabb annál, mint hogy a helyünkön érezhessük magunkat.- Mi van most a tarsolyában, és milyen munkára készül?- Januárban Olaszországban töltöttem egy hónapot. Róma békéjét, csendjét megismerve ott írtam meg egy római vonósszimfóniát, amelynek most októberben van a bemutatója. Fájdalmam, hogy Lorca hazájában, a Vérnász szülőföldjén, noha ezt az operámat több mint negyedszázada írtam, még sohasem jártam. De úgy ígérkezik, hogy végre erre is sor kerül, mert a Vérnász után, számos külföldi bemutatóját követően, most Spanyolországból is érdeklődnek. A legfontosabbról azonban még nem beszéltem: rájöttem arra, hogy nem a Vérnász volt pályámon az első igazi robbanás, hanem az 56 után született A tűz márciusa című Ady- oratóriumom. Ebbe ugyanis a forradalom lappangását, győzelmét, leverését és a márciusi ifjúság reményének megéneklését sűrítettem bele. Nyilván ezért, bar a rádió felvételt készített róla, és egyszer sugározta is, a nyilvánosság előtt soha nem mutathatták be. Most hatodik operám témájaként Lessing Bölcs Náthánja foglalkoztat. Ebben leckét kell kapjanak a különböző faji, felekezeti és világnézeti ellentétek miatt viaskodók. Hisz ha nem fordulunk egymás felé, nem építünk hidat a szakadékok fölé, esélyünk sincs a megmaradásra. A legnagyobb adósságomat azonban a következő operámmal szeretném törleszteni: nemzet.i operát szeretnék írni, valamiképpen az „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!" Berzsenyi-sor szellemében. Nem harcot akarok a színpadon, hanem egymáshoz közelítő, tiszta érzést, hamis közhelyek nélkül. Aztán? Egyvalamit tudok biztosan: semmi kedvem a tizedik operám megírása előtt meghalni! (Sághy) Vajon lehetséges-e egyáltalán Szokolay Sándort hatvanadik születésnapja táján sosem hallott válaszok reményében beszélgetésre invitálni? Nyilván akadna leleményes újságíró, aki Kossuth-díjas zeneszerzőnket - akit ez alkalommal kollégái, barátai és a szakma képviselői méltó módon ünnepi kórushangversennyel örvendeztettek meg a Zeneakadémián - eredeti, szenzációsan szeljemes kérdésekkel tudná megostromolni. Ám én most kivételesen - mivel meggyőződésem, hogy Szokolay Sándor pályája és munkássága a nagyközönség számára korántsem ismeretlen - eredendő kíváncsiságomat engedem szabadjára.- Hogy hány riportot, interjút készítettek eddig önnel, ideszáímtva azokat az éveket is, amikor agyonhallgatták, meg amikor „agyonkérdezték” is, arra aligha emlékezhet. De arra talán igen, hogy melyek voltak a leghajmeresztóbb kérdések, és melyikeket tartotta a legfontosabbaknak? Szokolay Sándor pillanatnyi meghökkenés után elgondolkozva válaszol.- Még a Kádár-korszak kellős közepén megkérdezték tőlem, mi a véleményem a békéről, nyilván a szokásos sztereotip béke- harcos-választ várván tőlem. Azt, hogy léleg- zem, nem szoktam nagydobra verni - válaszoltam -, márpedig a béke olyan természetes igénye az életnek, mint a lélegzetvétel. Persze ez a beszélgetés nem is jelent meg. Aztán gyakran érdeklődtek aziránt is, ha miniszter lennék, mit szüntetnék meg. De sosem azt kérdezték, mit építenék. Holott én nem valami ellen, hanem valamiért szeretnék cselekedni, bár ez, mi tagadás, manapság egyre nehezebb. A bizalmaskodó kérdésektől mindig féltem, mert zavarba ejtettek. Egyszer, vagy húsz éve, valamelyik kezdő napilapos újságíró az úgymond „jelen idejű ihletről” faggatott. Nyilván a nők ihlető hatására volt kíváncsi, és sehogy sem akarta elhinni, amikor azt válaszoltam: az élményeink nem azonnal jelentkeznek a művekben, tároljuk azokat, s talán csak évek múltával mutatkozik a hatásuk.- Mik voltak a számomra fontosabb kérdések? Azok, amelyek szembesítettek valamivel, ráébresztettek valamire. Hol félénken, hol meg szemtelenül, de nemegyszer felvetették: nány közéleti funkciót vaílalatam, és nem gondolom-e, hogy túl sok helyen vagyok jelen. Ebben persze többnyire némi irigység is bújkált, mert ha semmit sem vállalnék, jó néhányan akkor sem szeretnének.- Tényleg, most például hány kuratóriumnak a tagja?- Tizenötnek, ami persze tennivalók özönét jelenti. De hogy miért vállaltam? Mert úgy érzem, a váratlanul ránk szakadt szabadsággal mintha nem tudnánk mit kezdeni. Ilyen értelemben, bár furcsán hangzik, az elmúlt politikai rendszerben könnyebb volt a dolgom, mert kritikus alkatomnál fogva ellenállónak számította, ami persze azt is jelentette, hogy a pályámon nem akkor kaptam hátszelet, amikor kellett volna, s a mindenható kritika eleve elrendelte a helyemet, ahonnan sem felfelé, sem lefelé nem mozdulhattam. De most, a sok párt viaskodása közepette ugyan minek álljak ellent? Ráadásul a sajtót is egyre felületesebbnek találom, s ennek arányában nő a rosszul értelmezett önbizalma is. Aminek az a következménye, hogy, tisztelet a kivételnek, eltűnt a megszólaltatott személyiségek megbecsülése. Zavar például, hogy a rádió- vagy tévériportokban agresszíven belevágnak a szavamba, erőszakosan eltérítenek. Lehet, amit elmondani szerenék, az tévedés, de legalább várják meg, hogy tévedhessek. Ez a mesterséges befolyásolás nekem mindig a maffiamódszereket juttatja eszembe. Szentem ennek a népnek többet használna az, ha mind a pártok, mind a hírközlők a szolgáló alázatot gyakorolnák.- Végül is mire ébresztettek rá a közéleti- ségemet érintő kérdések? Arra, hogy megváltozott a dolgok fontossági sorrendje az életemben. Ma már első helyre teszem a családot. Második helyre kerül az alkotás, hisz én, ellentétben az előadóművészekkel, A BUDAPESTI NEMZETKÖZI KÓRUSVERSENY ZSŰRIJÉBEN FOTÓ: NÉMETH