Heves megyei aprónyomtatványok 9/X
Több mint tizenöt esztendeje már, hogy a Hatvani Galéria és a Magyar Nemzeti Galéria összefogásával s javaslatára: a műbarátok kétévenként szemlét tarthatnak - váltakozva - tájfestészetünk és portré- művészetünk legújabb termésének válogatott darabjai felett. Heves megye, Hatvan városa mind hathatósabb támogatásával hatékony hagyománnyá terebélyesedtek ezek a tárlatok, melyek újabb és újabb alkalmat szolgáltatnak arra, hogy festőink, szobrászaink, grafikusaink megoldást keressenek a tájkép és a portré műfajának folyamatos művelésére, s az ezzel kapcsolatos időszerű szakmai kérdések felvetésére. Eredetileg az volt az elképzelés, hogy az azonos tárgykörre irányuló program majd általános áttekintést nyújt képzőművészetünk jelen törekvéseiről, s lehetőséget biztosít a különböző irányzatok, áramlatok, iskolák, formai kísérletek összehasonlító vizsgálatára. Az elmúlt évtizedek - sajnos - még nem teremtettek megfelelő légkört az eltérő esztétikai nézeteket kölcsönösen megértő, vagy legalábbis viszonos érdeklődést tanúsító kollegiális magatartás meghonosítására. Századunk utolsó negyedére a magyar művészet a lélekhasadás állapotába került, olyan szélsőségesen ellenséges táborokra szakadt, hogy közös fellépésre e téren nemigen lehet számítani. A különféle tematikus, ágazati, műfaji seregszemlék nem képesek közelebb hozni egymáshoz a más és más elvek, elméletek, meggondolások, átvételek szerint dolgozó művészeket. A szekták, csoportok között megszűnt a kapcsolat, s mivel az elütő formai sajátságokra esküvők magukat az egyetlen igaz egyház letéteményeseinek hiszik, a más vallásúaknak csupán a kiátkozás megbélyegzése jut. Tudvalevő, hogy a valóságábrázolókat, realistákat, természetelvűeket az avantgarde, a neoavant- garde hívei maradiaknak, korszerűtleneknek, nem művészeknek, álművészeknek tartják, s fordítva: az előbbiek szerint az utóbbiak alkotásra, értelmes közlésre képtelen kontárok, akik szakmai készületlensé- güket követhetetlen, semmitmondó ákombákomok alkalmazásával leplezik. A szélsőséges ellentétek feloldásával a közelmúltban - ugyan - néhány kezdeményezés már megpróbálkozott, az álláspontokat nem hogy közelíteni, de még tisztázni se sikerült. Amikor a Hatvani Galéria elindította tájképkiállításainak, majd portrépályázatainak a sorozatát, igyekezett megtenni az első lépéseket a művészeti életben kialakult szakadékok áthidalására, vagy legalábbis a felmérésére. Amiként annak idején a Vásárhelyi Őszi Tárlatok a hivatalos müvészetpolitika önkényével dacolók összefogásából jött létre, úgy a hatvani bien- nálék is a kultúrbürokraták, a sznob kiskirályok egyoldalúságával szemben kívánnak hitelesebb áttekintést kínálni napjaink képzőművészeinek a munkásságáról. A nyitottságért fellépők indulata - másfél évtized után - sokat veszíthetett volna feszültségéből. Nem szabadna csodálkozni azon, ha a közreműködők kissé rezignáltakká válnának attól, hogy jámbor szándékuk mintha borsót hányna a falra, a hivatalnokok előítéletein nem vehetnek erőt, a tömegkommunikációt kézben tartó csoport nem hajlandó jobb belátásra jutni, a szakmai megértés (hozzáértés) hiánycikk marad a reformok verbalizmusának álorcája mögött. Kár lenne azonban belefáradni művelődésünk sokoldalúságának szemléltetésébe. A tájképek e nyolcadik hatvani felvonulása nem nélkülözi a kezdeményező készséget, a különböző felfogásúak viszonylag békés egymás mellett élését. A fődíjas Simsay Ildikó például egyfajta komplementer foltarányosítással hangszerelte át a sugárzó látványtól kapott élményét, Gánóczy Mária józsefvárosi udvara ugyanakkor érzékletes anyagszerüséggel idézte fel a hely szellemét. Bakallár József viszont félreérthetetlenné tette, hogy a konstruktív stilizálás nagyszabású festői látomássá fokozhatja a valóság apró motívumait, köztük egy madárfészek ágas-bogas mikrovilágát. A kiállítók valahánya a maga módján, hajlamainak, stílusának megfelelően jeleníti meg az erdők, völgyek, vízpartok, vedúták színeinek sajátságait, pontosabban: az észleletek hatására benne és a közönségben kialakuló kolorisztikus képzeteket. K. Delast Elena ezt a meghitt merengés szerénységével oldotta meg, amikor lemondott a napnyugta mutatós színjátékáról és inkább az alkonyulat tompa csendjét választotta, Breznay József lendületes ecset járásával ellenben szűrrealisztikusan vízionárius érckakast ültetett jó Budavár magas tornyára, hogy csikorogna élesen. Csernó Judit úgy írta át festménnyé a szántók között megbúvó házakat, hogy az ilyen helyzet színfoltjait módosítás nélkül szerkesztette természetesnek ható mértanias rendbe. Batári László a vajai szőlő térbeli kiterjedését a távlattan szabályairól lemondva is meggyőzően tudta érzékeltetni. A szórt fények árnyalatait Benyó Ildikó, Bozsó János, Erdős Péter, Fazekas Magdolna, Ferrari Dante, Meggyes László, Patay László, Staub Ferenc, Szabó János, Vágfalvi Ottó, Végvári I. János még további értékekkel képes gyarapítani, s vannak olyanok, akik a plein air tanulságaiból az élénk festőiség eszközeit műveik kifejező erejének, bizonyos képelemek hangsúlyának erősítésére használják, valamiféle tájképi expresszivitás, drámai atmoszféra megteremtésekor alkalmazzák. Közülük Bazsonyi Arany, Balázs Imre, Csiszár Elek, Giczy János, Kurucz I. András, Luzsicza Lajos, Molnár József, Réti Zoltán, Ridovics Péter vált ki tartós lélektani emóciót. A régebbi biennálék kitüntetettjei közül - az említetteken kívül - a közelmúltban elhunyt két mester, Duray Tibor, Miskolczi László, valamint Csikós András, Fejér Csaba, Fodor József, Hock Ferenc, Maghy Zoltán, Moldován István, Neuberger István, Vecsési Sándor stb. emeli a tárlat színvonalát. De a kiállítás látogatóinak érdeklődésére azok a szokatlanabb kompozíciók is számot tarthatnak, melyek nem követik a tájkép műfajának szabványait, viszont a képek átvitt értelmű részleteivel, jeleivel a hazai vidékek jellegzetességeire utalnak. Heitler László népi műemlékek előtt tiszteleg, Koszta Rozália egy falusi kapuval tolmácsol couleur locale-t, Lakatos József deszkába rótt emblémává sűríti nyírségi emlékeinek summáját, Losonci Lilla elmés montázsba foglalja a Dunakanyar nevezetességeit. Nyugtalanító aktualitás húzza alá Mőzsi Szabó István „Magyarvalkó őrzői" című művének a jelentőségét, amely Kós Károly erdélyi metszeteinek olajjal festett parafrázisaként a romániai telepítéspolitika veszélyeire hívja fel a figyelmet. Pogány Ö. Gábor Breznay József: Jó Budavár magas tornyán Simsay Ildikó: Tájkép Bakolla József: Fészek Vecsési Sándor: Tél a pusztán
