Heves megyei aprónyomtatványok 9/X
DOHNÁL TIBOR (H-3300 Eger, Gárdonyi kert 2. tel (36)17-994 1942-ben született Cegléden. Általános- és középiskoláit szülővárosában, főiskolai és egyetemi tanulmányait Pécsett, Kolozsvárott, Budapesten végezte. 1965 óta kiállító művész. Tagja a Művészeti Alapnak, a Képző- és Iparművészek Országos Szövetségének. Tanulmányúton járt Ausztriában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Franciaországban, Lengyelországban, Németországban, Olaszországban, Romániában, Szovjetunióban. Több nemzetközi művésztelepen, szinpózi- ümon vett részt. (Hajdúböszörmény: festészeti 1972, 1973; Kecskemét: zománcmüvészeti 1976; Katowice: festészeti 1982; Piestany: festészeti 1982; Vidin: festészeti 1983: Moszkva: murális művészeti 1984;Pleven: festészeti 1985; Veliko Tarnoso: festészeti 1985, 21 önálló kiállítást rendezett (1966. Győr, 1967. Győr, 1969. Győr, 1969-70. Cegléd, 1972. Hajdúböszörmény, 1972. Győr, 1973. Nyíregyháza, 1973. Szombathely, 1975. Esztergom, 1975. Győr, 1975. Cegléd, 1975. Budapest, 1976. Győr, 1977. Budapest, 1979. Salgótarján, 1981. Eger, 1983. Eger, 1985. Cegléd, 1986. Debrecen, 1986. Püspökladány, 1986. Győr.) Közel 150 csoportos kiállításon szerepelt itthon és Ausztriában, Bulgáriában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Lengyelországban, Líbiában, NDK-ban, Romániában, Svájcban, Szovjetunióban. Művei hazai múzeumokon, gyűjteményeken túl elkerültek ausztráliai, ausztriai, bahreini, bulgáriai, csehszlovákiai, Egyesült Államok-beli, franciaországi, lengyelországi, NSZK-beli, olaszországi, romániai, svájci. Szovjetunió-beli köz- és magángyűjteményekbe. Számos kiállítási- és pályázati díj birtokosa. — Legutóbb a Heves megyei Tanács tüntette ki Művészeti Díjával. Munkássága a jelenkori magyar képzőművészet szerves része. Tevékenységét elemző, méltató írások (többek között) megtalálhatók az Alföld, Jelenkor, Életünk, Forrás, Élet-és Irodalom, Uj Tükör, Művészet, Magya- Építőművészet, Magyar Hírlap, Népszava, Népszabadság, Magyar Nemzet, Kisalföld, Népújság, Pest megyei Hírlap, stb hasábjain. „. . . Mindegyik munkáját áthatja a kétkezi dolgozókhoz való hűség, a művek mesterségbeli igényességében megnyilvánuló emberi és művészi etikum . . ." (Pest megyei Hírlap, 1975. X. 8.) Meghatározó, útraindító, élményeiről így vall Dohnál Tibor. „ . . . A mesterségek és a szépség iránti vonzalmat bizonyára édesapámtól örököltem, aki ezermester asztalos volt. Édesanyám az állandó megismerés és az igazság iránti vágyat hagyományozta rám. Jellemző adalék, hogy 51 éves korában tanyasi asszonyként szerzett egyetemi diplomát. Gyermekkoromat petroleumlámpa-fényű világban töltöttem, így is érettségiztem; közvetlen kapcsolatom alakult ki a természettel, tárgyakkal, emberekkel. Aztán egy rokoni kötelék révén megismerkedtem a közép—kelet—európai folklórral. Ez a kettős kötődés — az elmélet és gyakorlat kölcsönhatása — szabta meg későbbi pályámat. A dolgokat igazából a marxizmussal való elmélyült megismerkedés tisztázta bennem. Ezután éreztem tudatosan: a fa koronája annál magasabbra nő, minél mélyebbre nyúlik a gyökér . . ." (Népújság, 1983. Vili. 20.) EMLÉKJEL TÁRLATOK ÉS TÁVLATOK Seneca az Erkölcsi levelek adhortációi között egy helyütt a művészet lényegéről, mint ,p parányon belül lezárt egészről,, elmélkedik. Még kétezer év után is joggal hihetünk neki, a körülvevők egészére tekintőn minden emberi alkotás paránynak mutatkozik. Különösképpen a képzőművészet mikrokozmoszában tűnik így; a kettős dimenzióba zárt szín- és formaképzéssel teremtett táblaképek, a posztamensre emelt — akár geometrikus változatokat mutató — kisplasztikák világában valóban paránynak mutatkozhatnak a „jelek" az eleven környezetre vagy a végtelen égre pillantó tekintet előtt. Az emberi alkotás lényege mégiscsak a „jel", a végesbe szorított végtelen. Művészetté mindezt az emelheti, hogy a síkfelületekbe vagy térformákba kényszerült gondolat mennyit mutat fel önmagából és miként — a szemlélőben mennyi hasonlót tud újraébreszteni. Lehet, ha a cél maga is végtelen és elérhetetlen, így: a kreatív ember számára minden alkotás a kudarcok végtelen sorozatát teremtheti. De minden világkép ebből a fel nem adható szándékból születik. Alább nem érdemes; az alkotónak a parányban az egész megközelítését kell felmutatnia. Mindehhez pedig végtelen út vezet, közöttük az egyik a maga gondolatait önálló kreativitásával képfelületekben, szín-és térformákban felmutató Dohnál Tibor útja lett. A művek előtt kérdés csupán az lehet, hogy a „lezárt egészből" mi nyílik meg a tárlat panorámájának vagy az egyes alkotások mikrovilágának sugallata nyomán. A művészi minőség legfőbb ismérve ez a megnyitás. A maga mesterségének csínjait Dohnál a legtisztább fokon ismeri és műveli, így a képek előtt állva a beléjük zárt egész, a gondolat tisztaságát kell felderítenünk. Az újrafogalmazható élmény szelíden katartikus; lét és szellem, mélység és magasság, múlt és jelen, látvány és gondolat találkozik olykor már szinte éteri harmóniában. Dohnál alkotásainak jelrendszerében. Igény és igézet mutatkozik, emberlétünknek lényege. A képek gondolatköre a szemlélőben szinte újraébredést követel, akár egy archaikus Appolótorzó parancsai. Elgondolkodtató Dohnál útja is, amely a művek időrendjében az „új etűdökig'" vezet. Alapként szinte berögzült szokás jeleiben az etnográfia vagy a népművészeti indíttatást említeni. Csakhogy a népművészet tárgyai és emlékei is az emberi örömhagyás el nem múló vágyából születtek és értek korszerű indítékká a légmaibb tudásunk szerint. Darabjaikban, akár a legparányibban is, az élő és érlelő emlékezet mutatkozik. A „folyamat" tehát amely ismét csak végtelen. Dohnál művészetének korábbi és ez idő szerinti lényege megítélésem szerint az, hogy gondolatvilága és kreativitása ebbe a folyamatba ihletetten és ihletően, önálló érvénnyel és mégis harmonikusan illeszkedik. Az évezredes emlékezet mindegyre érettebb és korszerűbb, emellett egyéni értékű felmutatása lett: látszólag egyszerű formákba szorított, de végtelen érvényű emberi gondolatoké; őrizve a már mögöttünk levőt, egyben sarkallva a még meg nem születetteket is. Valamiféle tiszta és harmonikus állapot az, amelyet minden müve feltár és teremt, jó nézni a tár egészét és részeit. A ritkán megbékélt pillanat harmóniája ölt formát, színt és alakza- zatot Dohnál alkotásaiban. Az efféle pillanatban ember és szellem, gond és gondolat találkozik ,p virágzó rejtelem hajlong felénk" a látomások mélyén és felületein, ha jobban odafigyelünk. Senecától tehát Apollinaire-ig (és tovább) vezet az út, a találkozások egyike máris megszületett: a mindenkori Seb a kortalan Cédruson. És mindez akárha „üzenetnek" sem kevés, hiszen az alkotásokat — kellő érzékenységgel — olvasni lehet. Néhány hónapja egy apróbb Dohnál-kép fogott helyt a szobám falán: fekete alapon, szürke és rozsdavörös, fehér és homoksárga, szigorú élményű, kissé túlzottan is zárt formavilág; az alakzatok harmóniájában egy csöppnyi elírás, egy fikarcnyi rés sem mutatkozik. Láthatom akár egy népművészeti díszítmény korszerű újrafogalmazásának és láthatom akár modern absztrakciónak is, egyet mutat: önmaga tiszta rendjét és zártságát. A címét sem ismerem, de alakzatai mögül áttünik a vászon faktúrája is; az anyag és gondolat sejtelmes jellé lényegült. Jelenlétével áradóbb lett a levegő — állíthatom —, egy kissé tűnőbbek lettek a gondolataim egy-egy rápillantás után. Ha nem lenne ott, — üressé tenné a maga helyét, jelenlétével olvastatja magát. „Az értelem csábítgat véle, hogy kövessem'" — talán. BODRI FERENC
