Heves megyei aprónyomtatványok 9/U
Párbeszéd Körösényi Tamás egri tárlatán (katalógus előszó helyett) A — Azt mondtad Barátom, hogy egy kitűnő szobrász kiállítására jövünk, s itt ételhordókat látok posztamensen, a katonaságnál használatos levélszerű természeti motívumokkal lefújt paravánt, egy-két gyerekjátékra emlékeztető tárgyat, s csak néhány szobrot, de azok is mintha be lennének takarva drapériával ! B — Ne gondold, hogy eltévedtünk! Nézzük csak sorra a tárgyakat, s meglátod majd, hogy valóban ide igyekeztünk. Azonban mielőtt a szemlélődésbe belekezdenénk, mondd csak, mi jut eszedbe arról, hogy „ételhordó”? A — Mindennapos gondok — hazahordani a más által főzött ételt, nagyanyám, aki már nem tud magára főzni, no meg József Attila mamája, aki kis lábaskában hordta kegyelmeséktől a vacsoráját. B — Így hát nem gondolod Te sem, hogy az ételhordó összekeverhető a bőség kosarával. Nem zavar az sem, hogy József Attila „kis lábaskáról” ír a versében, s nem ételhordóról, gondolom tehát, hogy nem kell bizonygatnom azt sem, hogy nem csak a pontos képi felidézés viszi el gondolatainkat valahová, hanem elegendő lehet ehhez egy utalás, egy képi, vagy szóbeli párhuzam. De épp ezért, én, aki voltam katona, s hideg téli napokon álltam sorban csajkámmal az ételért, okvetlenül ezekre az élményekre is gondolok. Gondold végig az eddigieket: sikerült-e olyan összefüggést találnunk, amelyben e tárgy, az ételhordó, örömteli jelentést kapott? A — Szerintem ez belőlünk adódik — hisz ha a nagyanyó szemével nézek e tárgyra, akinek a gondoskodást, szeretettéihez fűződő kapcsolatát is jelentheti — már másként állna a kérdés. B — Ez részben így igaz. Rátekintve erre a két posztamensre, a kissé túlméretezett poszta- mens-lábakra, a tárgyak minden egyéniség nélküli azonosságára, — juttathat-e ez bennünket kellemes végkicsengéshez? A — Engem bizonyosan nem, mivel idegesít, bánt e tárgyegyüttes. B — Te nem gondolod, hogy éppen ez lehetett a szobrász célja? A — Nem értem, miért szobrászat ez? B — Ismered-e a 20-as évek ready made-jeit, a kész tárgyakat, melyeket a művész posztamensre állított, hogy ezáltal az műtárggyá legyen? Fontos lenne az is, mint előzmény, de ha nem találkoztál még velük, most csak arra figyelj: valóban csak az ipari sorozat- gyártás termékéről van-e itt szó, vagy másról is. Olyan környezetet teremt a művész a magas posztamensekkel, azok egymáshoz való viszonyával, amely hangulatot teremt, ellenérzést vált ki. Gondold meg: nem a térrel való tudatos bánásmódról van-e itt szó? A — Látszólag, ahogy elmondod, igen. Azonban nem kell-e a szobrásznak mintáznia is ahhoz, hogy mesterségét űzze? B — Kész tárgyakat már több, mint fél évszázada használ a művészet sajátos üzeneteinek megfogalmazásához. S csak akkor kezd mintázni a szobrász, amikor az üzenet lényege azt megköveteli, mint például itt a Giacometti figurák esetében. Olyan zseniális művészt idéz ezekkel fel Körösényi, aki alapvetően meghatározó szobrásza volt századunknak. Hogy Giacometti alkotásait drapériával burkolva mintázta meg, azt megint többféleképpen értelmezhetjük. A — Arra gondolok, hogy itt a nagy olasz—svájci szobrász műtermébe úgy pillanthatunk be, mintha a műveit épp a portól, fénytől védve látnánk. B — Nem gondolod tehát, hogy itt is épp olyan „kész tárggyal” dolgozik a művész, mint az ételhordók esetében, csak itt éppen egy kolléga műve a kész tárgy? A — Engem az izgat jobban, hogy itt már mintáz a szobrász, ám mégis miért leplezi el az eredeti művek részleteit? B — Mert nem Giacometti szobor-másolatot akar készíteni, hanem valamit üzenni e lepelbe burkolt klasszikus művek által. Lehet, hogy Te nem pontosan arra gondolsz, mint én, de röviden hadd mondjam el; úgy vélem, hogy ez a szoborcsoport éppen arról gondolkoztat el, hogy vajon néhány évtizeddel ezelőtt készült zseniális művek lényegét értjük-e? Általános sablonokban gondolkodunk-e, amely a részletek nélkül is megidézhető? Tömegkommunikációs csatornáink — a televízió, a képeslapok dömpingje — valódi kultúrát közvetít-e, vagy csak annak sziu- lettjét? Számomra azonban épp a másik műcsoport, a Természetes álca igazolja, hogy egyik fontos kérdéskör a művész számára a sablon, s ezentúl az elrejtés, elrejtőzés, a látszat és a lényeg viszonya. Ezekről gondolkodtat el a természeti színekkel álcázott paraván. A — Belátom, erre is gondolhatok. B — Egy lehetséges értelmezés az enyém — amely eddigi életemből, tapasztalataimból fakad. Talán más másként magyarázza mindezt. A — Miért gondolod, s lehet-e igaz egyáltalán, hogy a művészi üzenet lényege ennyire személyhez kötött? B — Inkább úgy vélem, hogy a magyarázataink csak megközelítik a lényeget, s nem kimondják azt. Nem egy irányból közeledünk ugyanakkor felé, s ezért születhet a más-más magyarázat. Tekintsünk az utolsó műcsoportra, e néhány játékos — növényt idéző — figurációra, s rögtön rájövünk: a lényeg maga a forma, a téri szerkezet — ezt szavakba foglalni, lényegük szerint nem is lehet. A — Tehát minden magyarázat felesleges? B — Engedd azt hinnem, hogy nem beszélgettünk hiába. Vagy úgy érzed, most is annyit látsz e művekben, mint korábban, vagy érdemes volt e pár percet velem töltened? A — Annyi bizonyos, jobb érzéssel távozom így, s lesz még min a jövőben is töprengenem, ha e kiállításra emlékezem. Gyakrabban talán, mint ahogy most gondolom, meg is teszem majd, úgy hiszem. Budapest, 1986. december 14. (DR. CHIKÄN BÁLINT)
