Heves megyei aprónyomtatványok 9/S
BÉR RUDOLF FESTMÉNYEI Lendület és erő — ezek az első szavak, melyek Bér Rudolf életmű-kiállításán a néző eszébe jutnak, miközben színek záporoznak rá, vibráló sárgák, prizmásan tört zöldek, vörösesen felszikrázó kékek, lilásan elpihenő barnák: leltározhatatlan meny- nyiségű árnyalat. Nagy kár, hogy a Hatvani Galéria termeibe beállított vendégfalak leszűkítik a teret, nem hagyják igazán érvényesülni ezeket az erőtől és színtől robbanó képeket. Több térre volna szükségünk, hogy hátrálva többet láthassunk. Milyen jót tesz például a Festő című képnek (1973), hogy kellő távolságból tanulmányozhatjuk egy tintakék folt jól megtalált helyét egy fekete arcon. Használ a mélység Bér Rudolf hajógyári festményei közül is az 1966-os nagy kompozíciónak — rálátva mozgalmas ipari táj bontakozik ki előttünk, s változik nehéz színeit váltva. Egy kis mediterrán Óbuda ezeknek a hajógyári képeknek a sora, melyeket a művész nem külső tematikus parancsra, hanem belső késztetésből fest meg újra és újra. Más műveivel összevetve, érezni véljük, hogy az olasz táj és színvilág élménye felerősíti Bér Rudolf eredendő hajlamát az éles fényben látott, kápráztató színek iránt. Az utóbbi években — miként a tárlókba kitett katalógusokból és újságkivágásokból megtudhattuk —, Olaszországban festői munkával tölti a nyarat, s ennek az élménynek köszönhető másik ciklusa. A tárlat végén elénk tárulnak korai munkái is, ezek a korai puritán — korparancsra puritán — festmények (Az öreg, 1951. Nagymama, 1952), de az ezeket megelőzőkön már megmutatkozott a festék „vadabb'' felrakására irányuló kedv (Csendélet órával, 1948, Eszpresszóban, 1949). Majd elkövetkeznek a visszata- lálás évei is: Műtermi csendélet, 1955, valamint a nagyméretű Kertben, 1958, melyen a három figura hátterében már érződik a színek mámora, a visszakapott színeké, a nagyobb festői szabadságé. A megrészegülés a színektől, az elcsábulás a színektől Bér Rudolf művészetének jellemzője lett a későbbiekben. De a kiállítás arra vonatkozóan is példákkal szolgál, hogy nem volt könnyű azonnal rátalálnia a saját, a legsajátabb kifejezési módjára. Ha a már említett Kertben felől visszanézünk a hasonló méretű és ugyancsak háromalakos Szüretelök című képre, Bernáth, Aurél hatása még érvényesül az amúgy modiglianisan megnyújtott arcokon; a nagy tömbökké komponált felületeken azonban már szóródik, törik, ugrál a fény: ezt fogja majd Bér Rudolf tpvább- fejleszteni. De előbb még le kellett küzdenie az olvadékonyabb posztimpresszionizmus kísértését, pedig a maguk nemében ezek jó művek, aminthogy folytatható lett volna az orosz aktivistákra emlékeztető Fekvő alak is (1967), mely csak erőteljes színeiben maradt az életmű része. A magáratalálás képei azok a lenyűgöző természeti egységek, melyek épp egységük szétdarabolására és újbóli összerakására késztették a festőt (az Etretat, 1964-ből, a sá'rga Alkony, 1967-ből, a kék—homokszín Normandia 1976-ból). Ezekkel párhuzamosan jön létre s már igazán az övé a két remek Korpusz, a sárga és a vörös . . . Jelzem, az egyik legújabb, igen szép Csendéletén mintha csendesülne kissé a színek szomja. Ember Mária
