Heves megyei aprónyomtatványok 9/O

FESTŐ ÉS MÜVEI

Giczy János két évtizede kiállító művész. Mostani bemutatkozása a hetvenes években festett képeiből, szárnyasoltáraiból válogatódik.

Egy kis nyugatmagyar faluból, Alszoporról való Giczy János, iskoláit Sopronban, Pesten, Egerben járta ki. Festményein kezdő kora óta az otthon, a falu életét, a parasztság érvényes jelenlétét kutatta. Gondolkozása, szándéka az alföldi festészet hagyományaihoz köti, s a hódmezővásárhelyiekkel rokonítja.

Korábbi képein a dolgozó ember, a szerszámot fogó ember, a földdel, állattal bajlódó, azon nem könnyen, kínlódva, de uralkodó ember konok hősként jelent meg. Később képeinek hangja változott. Az erős, látható konstrukciót több pontos, rejtettebb egyensúly váltotta fel, az erős sárgák, vörösek, barnák helyébe kékek és fehérek léptek, s figurái mögött egyre kiemelőbbé lett a háttér.

Amint oltárokat kezdett festeni, sok kisebb képet építménybe, utalásrendszerbe foglalva, látszólag cselekményesebbé, leíróbbá vált, valójában pedig távolodott a leírástól, a közvetlen, narratív előadásmódtól. A legszabálytalanabb népművészetet, a véletlen egyensúly mestereit választotta tanítójául, el bizonytalan ítva s mégis általánosabbá téve mondanivalóját, képeinek dimenzióit.

Az arany vagy ezüst, sápadt vibrálású fehér, vagy kék háttér előtt egyre törékenyebben, egyre furábban ágálnak öreg parasztemberei és parasztasszonyai, s távolodásukra egyre esettebben, de szinte elragadtatottan reagálnak képein a már nem fiatal fiatalok.

Az alföldi festészetből annak drámaiságát őrizte meg, a konok indulatokat. Vállalja a groteszket és elutasítja az iróniát. S ahogy festészete lassan a csak — színben — élés, a kolorizmus felé halad, úgy válnak egyre többrétűvé képeinek „témái", „hősei" önálló létűvé, s maguk a képek a festő indulatosan szomorú maszkjaivá, arcaivá.

Dávid Ferenc