Heves megyei aprónyomtatványok 9/M
Kátai Mihály most 73 éves. Vagyunk jónéhányan, akik valamiféle gyermeki szeretetet és ragaszkodást érzünk iránta, hiszen, mikor még gyermekek voltunk, itt Egerben mikor még a fiatalságra annyira jellemző romantikus hévvel ábrándoztunk a nagy és csodálatos, mindenek felett álló ’művészetről, ő már a maga dolgát végző, szorgalmasan munkálkodó festő volt, felnőtt, aki más felnőttekkel együtt a festészetet jelentette Egerben, aki az akkori szakkörben, ahonnan olyan sokan indultak művészi pályára, tanártársaival együtt tanított bennünket mindarra, amit ő már tudott. Azután múltak az évek. Mi is felnőttek lettünk. Felnőttek, akik sokszor olyan hálátlanok tudnak lenni idős szüleikhez, elfelejtve azt, hogy nekik is vannak és lesznek testi és szellemi gyermekeik, akiktől ők is szeretetet és ragaszkodást fognak várni. Néhány évtized után aztán, mikor az idősebbek sorsát, mint saját életük nem is olyan távoli folytatását látják maguk előtt, ismét eszükbe jutnak szüleik, mert ezzel már saját magukra is gondolnak. A festészetben is sok minden történt az utóbbi évtizedekben. Úgy tűnt, elsöprő szelek jönnek, ledöntik a régi falakat, elfuj - ják a port, friss levegőt hoznak, mozgást, kavargást, uj életet. Szelek jöttek, szelek mentek, port kavartak, falaknak dőltek, de a művészet épületét nem döntötték össze. Sok ezer év óta épül ez mór, alapjai mélyen vannak a földben, s szorgos emberéletek tesznek rá egy-egy téglát, "hittel és verejtékkel tapasztva oda a másokéihoz. Kiderült, hogy amit a művészet eddig is hirdetett, hogy a világ szép, az ember csodálatos, hogy az ember és a világ titkait gyönyörködve is lehet kutatni, nem is olyan időszerűtlen dolog. Nem is olyan nagy baj, ha úgy szeretjük a világot amilyen, hogy az erdőben az erdőt, a patakban a patakot, szülőföldünkben szülőföldünket, tekintetünkben tekintetünket szeretjük, és nem az erdő képletét, nem a patak vegyjelét, nem szülőföldünk vázát, nem tekintetünk gyűjtőlencse-szerkezetét. Én értem, amit ezen a kiállításon a természet Kátai Mihály ecsetjén és tollán át üzen, értem, és kérdem: lehet ez érthetetlen? Kishonthy Jenő
