Heves megyei aprónyomtatványok 8/J
az első élményeim egyike A helység kalapácsa olvasása volt. Ezt azért tudom egészen pontosan, mert még a helyszínre is emlékszem, ahol a hőíkölteményt olvastam, A környezet nem volt épp irodalmi hangulatú, de Fe- jenagy és társai kis falum templomát,, a kocsmát, az aikkori bíró házát meséssé varázsolták a képzeletemben. Nem sejthettem persze, hogy irodalmunk legna- gyobb-szabású stílusparódiájával állok szemben. Arra pedig igazán nem gondolhattam, hogy jó három évtizeddel később megkísérlem színpadra vinni az én kedves régi ismerőseimet: olyanformán, mintha mondanivalójuk egyenesen nekünk szólt volna már irodalmunkba lépésük idején is. Mikor tervbe vettem a színpadi feldolgozást, az első élmény — hogy csupa mozgás, cselekmény a költemény — s régi színes képzeletem kezdett működni. Aztán az aggodalom: bele- fér-e egyáltalán ez a mozgásparádé egy est,ébe? A darab írása közben azonban a cselekmény alapját jelentő történetről megdöbbenve vettem észre, milyen kevés is tulajdonképpen a versben maga a történés. Petőfi zseniális trükkje épp az, hogy hallatlan egészséges nyelven, a nagy „sztori" hangulatát keltve festi le a valójában öt mondatban összefoglalható hűhót. A lehetőség egy egész estét betöltő darab megírásához tehát másból adódott. A mű — minden álságot meggyötrő, kifigurázó — szelleméből. Meghagytam tehát az alaptörténetet, de több mellékesnek látszó epizódot bontottam ki reálisan játszható cselekvéssé a színpadon. Petőfi csak említi, mondjuk a tyúkverést, o darabban viszont egy egész jelenet lett, belőle. A stílus- paródiát a komédiáig tágítottam. Mondhatnám, a vásári komédiáig. Megfordítottam a külsődlegességek lényegi szerepét: ami Petőfinél gunyorosan „magasztos” fennköltség, a darabban a legnyersebb komédi- ázás lett. A dialógusokban hangzik el a mára is vonatkozó stílus-csipkelődés, viszont a zenés játék mago igyekszik vérbő „mai" történetet produkálni. Simon István A helység Petőfi Sándor 1844 nyarán írta A helység kalapácsát; művészi érvként a romantika ellen, és kigúnyolásként a tulajdonképpeni semmiséget öltözteti a romantikus eposzok történelmi magasztosságába, zengzetességébe. Ti, kik erős lélekkel bírván Meg nem szeppentek a harci morajtól, Halljátok szavamat! De ti, akiknek szíve Keményebb dolgoknál A test alsó részébe hanyatlik, Óh, ti kerüljétek szavamat. Feltehetően féktelen indulatában írt,a Petőfi ezt a remekbe sikerült komikus népi eposzt, amelyben nemcsak megfricskázza, hanem alaposan meg is tépázza a sallangos, dagályos pátoszt, a tehetségtelen utánzásokat. De nem kíméli azokat sem, akik — Illyés Gyula szavaival szólva — „a magyar múltban csak a fő- rangúaknak nyújtanak babért, a népnek soha". Majd hozzáteszi azt is: „A rövid kis népi eposz elsősorban nem azzal hat, hogy paródia, hanem azáltal, ami kalapácsa eredet.i, népies góbéság, bumfordiság, Lúdas Matyi- ság, paraszti nyakatekertség benne.” Nyilván ez ragadta meg Simon István képzeletét és ösztökélte arra, hogy az eredeti mű megszületése után több mint 120 évvel az alaphelyzetet megőrizve, de Petőfi Sándor gondolatait kitágítva, mai életünk egynémely jelenségét mutassa meg fonákjáról, célbavéve az irodalmi és a közéletben fellelhető dagályosságot, az álszent képmutatást, a frázisokkal dobálódzó, gőgös úrhatnámságot. Petőfi művének dramatizá- lása erőt próbáztató vállalkozás. Az, mert ha tüzetesebben szemügyre vesszük az első olvasásra megka- póan mozgalmasnak, cselekményesnek tűnő alkotást, azonnal kiderül, hogy a könnyeden iramló sorokban színpadra áttehető történés jórészt alig van. Egyszerű dramatizálásról tehát nem eshet szó, arra a választott mű nem alkalmas. A járható út az újraálmodás, az újraalkotás, amelyben a megtartandó fontosabb nem is a mű szó szerinti hűsége, hanem az alkotó gondolati és tegyük hozzá: költői tisztelete. Simon István, a mai magyar költészet, egyik reprezentánsa ezt az utat választolttá. Nem dramatizálta a szó hagyományos értelmében, nem színpadra alko'- mazta A helység kalapácsát, hanem Petőfi eszméi nyomán írt egy hűségében is szuverén komédiát, megírta a mai Fejenagyok történetét. A tyúkpör Petőfinél alig több egy mellékesen elejtett megjegyzésnél. Simon István erre a már-már nevetségesen kisszerű esetre építi a játékot. Nem történetet farag belőle, de töb- bé-nagyobbá növeszti: tükörré, melynek torzó villogtat,ásóban nem az álarcként magunkra növesztett mosolyok lengenek vissza, hanem a leleplező, valóságos fintorok. A tyúkpör jelentéktelen esemény önmagában. Csakhogy a történet hősei élet-halál harcot látnak benne, s így tárulkozik nevetésre ingerlő kisszerű- ségük. Simon István három olyan erénynek birtokosa, amely elengedhetetlen A helység kalapácsa sikeres színpadra álmodásához. Költő, aki fölényes tudója a szavak művésziségének. Olyan költő, aki értője és alkotója lehet a stílusparódia sajátos játékának. És a harmadik, a fontosak közül is a legfontosabb talán: érti, ismeri, születésétől tudója a paraszti világnak. E három tulajdonságnak szerencsés találkozása többet ér a legklasszikusabb d ra ma tu rg iái tudásnál. A helység kalapácsa eredeti művészi alaprétege: stílusparódia. Ezt Simon a komédiáig tágítja, s ez a hűtlenség is hűség, hisz a komédia Petőfi látásmódját örökíti, azt az emberi, művészi alapállást, amely nevetségesnek, eldo- bandónak mond és ítél minden fölös, idejétmúlt dolgot. A komédia persze veszélyes fegyver. Könnyen viselője ellen fordul. Simon Istvánt azonban gazdag valóságismerete és imponálóan biztos szemlélete menti a •zúzásoktól. Népi, ha tetszik vásári komédiát ír, szókimondót, vaskosát, de igazat. Érzi, tudja, hol kell szorítani még keményebbre, még súlyosabbra a kikívánkozó szót és hol kell visszájáról is megmérettetni a kimondottat, hogy ne csak vélemények, de igazságok—- a mi valóságunk igazságai — szövődjenek a játékba. A megzenésítés igen jól szolgálja a szellemes és magiras mulatságot. Rónai Pál, aki már sok színpadi kísérőzenével bizonyította tehetségét, első egész estét betöltő munkájával inven- ciózus parodizáló tehetségéről tesz tanúságot. A csárdajeleneteket, operettszámokat, zenés-vígjáték betéteket és a musical-divatot egyaránt kifigurázva olyan muzsikát komponált, amely a stílusparódia követelményeinek kiválóan megfelelve önmagában és a komédiához illeszkedve egyaránt kitűnő szórakozást nyújt.
