Heves megyei aprónyomtatványok 8/I
Monna Vanna A színházi gyakorlatban alig van rá példa, hogy drámafordító olyan rugalmas lett volna, mint Ábrányi Emil Monna Vanna esetében. A darab ősbemutatója Párizsban volt, a Nouveau Theaterben 1902. május 7-én. Néhány héten belül a fordítás már a magyar színházi emberek asztalán van. Egymást követik a bemutatók: Budapest 1902. december 28. Monna Vanna — Márkus Emília Prinzivalle Beregi Oszkár Kassa 1903. Prinzivalle — Ódry Árpád Nagyvárad 1903. Monna Vanna — László Irén A darab sikere megállíthatatlan, helyet kér Európa valamennyi jelentős színpadán. A siker nemcsak barátokat szül, de ellenségeket is. MonVendégségben Maeterlincknél na Vanna esetében sem történt ez másként. Sokan úgy vélték, Maeterlinck hűtlen lett önmagához, a szimbolista költészethez és drámához. Ady például az író feleségét hibáztatja (az első Monna Vanna ugyanis Georgette Leblanc asszony volt, Maeterlinck felesége): „A Monna Vanna igazsága az, hogy a férfit megöli a nő . . . És hát még ha ez a nő színésznő . .. íratott vele egy darabot, az ő telt vállaihoz . . . És Maeterlinck engedi futni az asszonyt tacskó színészekkel . . Ady ilyen irányú felháborodása ma már megmosolyogtató, minthogy Szerb Antalé is az, aki úgy látja, hogy „a mű problémája az, vajon meztelen-e Monna Vanna a köpönyege alatt, vagy sem.” Mai szemmel olvasva úgy érezzük, Monna Vanna problémája sokkal összetettebb, többrétűbb és bonyolultabb. Monna Vonnának nem a külső, a primőr szépség a lényege, hanem a belső, a lelki szépség. Nem a klasszikus értelemben vett hős ő, hanem egy adott szituációban mutatkozik bátornak, tisztának és erősnek, vállalja az áldozatot, a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, hogy megmentse harmincezer ember életét, a körbezárt városban, akiket kiéheztettek az ellenséges firenzei csapatok. Vannát Maeterlinck a darab folyamán nem testileg vetkőzteti le, de lelkileg, egészen a csupasz idegzetéig, és felmutatja minden lelki rezdülését, szépségét, és bennünket ez a Vanna érdekel. Végül sor került A kék madár előadására, amelyet Maeterlinck reánk bízott. A belga költő darabja első Ízben került színre - éspedig Moszkvában, a mi Művész Színházunkban. Ekkora felelősség sokra kötelezett, és én szükségesnek tartottam, hogy mindent tisztázzak a szerzővel, s e célból, nyári szabadságom alatt, elutaztam Maeterlinck- hez, annál is inkább, mert igen szíves meghívást kaptam tőle! Normandiában, a nemrégen vásárolt, egykori St. Vandreille-i apátságban lakott, hatórányira Párizstól. Orosz módra indultam útnak: temérdek csomagot, mindenféle ajándékot, édességet stb. vittem. A vasúti kocsiban izgalom fogott el. Hogyne! Egy híres íróhoz, filozófushoz utaztam - mégiscsak ki kell találnom valamilyen okos frázist az üdvözlésére. Egy és más eszembe jutott, és kézelőmre cifra köszöntést jegyeztem fel, hogy szükség esetén onnan olvashassam le. A vonat végre-valahára megérkezett a végállomásra, le kellett szállni. A peronon egyetlen hordár sem akadt. Az állomás körül néhány autó állt, a bejárat előtt sofőrök tolongtak. Temérdek csomaggal megrakodva — minduntalan potyogtak a kezemből - a kijárathoz értem. A jegyet kérték. Mialatt zsebeimben kutattam, csomagjaim szanaszét hullottak. Éppen ebben a kritikus pillanatban szólított meg az egyik sofőr:- Monsieur Stanislawsky? Hátranéztem, és egy javakorabeli, tagbaszakadt, ősz hajú, borotvált arcú, szép férfit pillantottam meg, aki szürke felöltőt és solőrsapkát viselt. Segitett összeszednem a holmimat. Leesett a felöltőm, ő felemelte és gondosan karjára vetette. Azután az egyik autóhoz vezetett, beültetett maga mellé, elhelyezte a poggyászomat, majd elindultunk, és csak úgy repültünk. A sofőr ügyesen lavírozott a kölykök és a tyúkok között a poros falusi utcán, és szélvészként repültünk. Lehetetlen volt az elbűvölő normandiai tájakban gyönyörködni, olyan sebesen száguldottunk. Az egyik kanyarban, egy kiugró sziklánál, kis híján nekimentünk egy arra haladó kocsinak; a vezető azonban ügyesen elfordult, s még csak nem is súrolta a lovat. Amikor lassabban mentünk, néhány megjegyzést váltottunk az autóról, a gyors hajtás veszélyéről. Végül megkérdeztem, hogy van Maeterlinck úr. — Maeterlinck? — kiáltott tel csodálkozva útitársam. — C'est moi Maeterlinck I (Maeterlinck? Én vagyok Maeterlinck!) összecsaptam a kezemet, azután sokáig hangosan kacagtunk. Ekként a gondosan megfogalmazott, cifra üdvözlő szólam kárba veszett. És nagyon jó volt Így, mert egyszerű és váratlan megismerkedésünk mindjárt közel hozott egymáshoz. Sűrű erdőn keresztül odaértünk a hatalmas kolostorkapuhoz. Felcsörömpölt a retesz, s a kapu kinyílt. Az autó, amely anakronisztikuson hatott a középkori környezetben, befordult a kolostorba. Bármerre néztem is — mindenütt egy letűnt kultúra századainak maradványait, nyomait láthattam. Egyes épületek és a templom romokban hevertek, mások épségben maradtak. A „réfectoire" (ebédlő) bejárata előtt álltunk meg. Karzatos, oszlopos, lépcsős nagy terembe vezettek, amely telis-tele volt szobrokkal. Föntről, szép normand ruhában lelőtt Madame Leblanc-Maeter- linck, aki nagyon szívélyes háziasszony, okos és érdekes beszélgető partner volt. A földszinti szobákban ebédlő és kis szalon volt berendezve, fölöttünk, az emeleten pedig folyosó húzódott, amelyet egész hosszában az egykori barátcellák szegélyeztek. Ezeket háló- és dolgozószobákká alakították át Maeterlinck és felesége számára, s a titkár és a személyzet lakó- helyiségeivé. Itt folyt az életük. A kolostornak átellenes, túlsó végében — több könyvtáron, kápolnán, termen áthaladva — tágas helyiségbe jutottunk: ez volt az Író munkaszobája, ahonnan pompás ódon terasz nyilt. Itt, az árnyékban dolgozott, amikor odakint tűzött a nap. {Részlet Sztanyiszlavszkij: Életem a művészetben című könyvéből.) Gondolatok a színházról — ahogy a kortársak látták — Gordon Croig: ,,Színpadképeimet én nemcsak a darabból származtatom, hanem azokból a gondolathullámokból is, amelyeket a darab — vagy talán ugyanannak a szerzőnek más darabjai — támasztanak bennem.” Gordon Craig: „Ha a rendező színészeivel, díszletfestőivel és más szakembereivel együtt csak tolmácsolja a drámaíró darabját, akkor mesterember — magas fokon; ha majd urává lesz a cselekvésnek, a szavaknak, a vonalnak, a színnek, a ritmusnak, akkor művésszé válhatik.” Gordon Craig: ,,A rendező mindenekelőtt bizonyos színeket választ ki, amelyek szerinte harmóniában vannak a darab szellemével és kirekeszt más színeket, mint oda nem valókat. Azután egyes elemeket sző bele az elképzelésbe - egy ivet, egy kutat, egy erkélyt, egy ágyat — s a választott tárgyat terve központjaként használja fel. Ehhez aztán hozzáadja □ darabban említett többi tárgyat, amelyeket látni kell. Azután, egyenként, hozzáképzeli a darabban megjelenő figurákat, majd fokozatosan minden szereplő mozgását, öltözékét.” Gordon Craig: ,,Néző: Hát akkor ön még a vezető színésznek és színésznőnek sem engedi meg, hogy úgy mozogjon és játsszék, ahogy az ösztöne és józan esze diktálja? Rendező: Nem, sőt inkább éppen nekik kell leginkább követni a rendező utasításait, hiszen éppen ők kerülnek a legtöbbször az egységes kép kellős közepébe — az érzelmi-hangulati egység mag- vába.” Adolphe Appia: ,, . . . minden művészeti alkotás alapkoncepciója csupán egyetlen agyban foganhat; tehát a közléshez szükséges művészi fogások nem oszthatók meg egyidejűleg több egyén között. A művészeti alkotás azzal a feltétellel őrizheti meg integritását, ha egyetlen olyan kifejezési elemet sem tartalmaz, amely nem áll szigorúan alkotójának hatalma alatt.”
