Heves megyei aprónyomtatványok 8/I

(1972) előtt vásárolt kamera segítségével .. . Kondor a maga szempontjából alig tett mást, mint festészetének és grafikáinak világát, hajó- és repülőgép- modellekre emlékeztető látomásos konstrukcióit transzponálta a fotópapírra, ösztönösen megtalált és rafinériává fejlesztett expozíciós rendszerek segítségével. Egyedi grafikaként elismert (ti. megismételhetetlen) papírképei azonban a művész társadalmi súlya révén mind a magyar képzőművészet, mind a „fotóművészet" számára egyszer s mindenkorra „legalizálták" a fotó/művészet határterületét. A magyar művészeti élet alakulásának jellegzetes paradoxona, hogy Kondor több tekintetben azok hatására nyúlt a fényképezőgéphez, akiket — noha az új fotó-felfogásban jóval előtte jártak — ő állítólag semmire sem tartott, s akik ellen nevét meg is próbálták kijátszani.

Tény az, hogy a kiállításunkon megfigyelhető „új" tendenciák jelen voltak már Magyarországon a 60-as és 70-es évek fordulóján, de reprezentatív, átfogó bemutatásukra sem akkor, sem néhány évvel később — amikor a Fotóművészet c. folyóirat 72/3. számában jelentkezésükre felhívtam a figyelmet — nem lett volna még érett művészeti közéletünk. így, ami a hatvani tárlat második részét illeti, újdonságok felmutatása mellett bizonyos retrospektív jelleget is vállalnunk kellett. Ami ebben a naprakész, a 70-es évek közepének állapotát dokumentáló anyagban tükröződik, szükségszerű továbbfejlesztése, és egyéni kiaknázása azoknak a gyökeresen új elveknek, melyek jelentkezését legelőrelátóbb művészeink a 60-as évek végén már érzékelték, alkalmazták. (Vagy éppen ők voltak azok, akik megfogalmazták.)

Mik voltak ezek az új elvek? Napirendre kerültek a következő kérdések: a valóság és a művészi valóság viszonya, a művészet határainak kijelölése ill. kitágítása, a művészet ismeretelméleti és társadalmi funkciójának mibenléte. Milyen mértékben azonosítható a valóság „képe" magával a valósággal? (E kérdésfeltevésből adódtak az ún. „identifikácós" és „tau- tologikus" művek.) Foglalkozhat-e a művészet tőle „műfajidegen" témákkal, mint pl. az idő? (Folyamatok ábrázolása, pillanatnyi események rögzítése.) Beavatkozhat-e a „kép" magába a valóságba? („Project art" művek, mágikus színezettel.) Kiindulva a tömegkommunikációs eszközök vitathatatlan társadalmi szerepéből: felhasználhatja-e a művészet ezeket a médiumokat? Ha igen: mik ezek a médiumok tulajdonképpen? Hogyan viselkedik maga a művészet mint médium?

A fotó e kérdések megfogalmazásában a képzőművészek kezére játszott. (De nemcsak a fotó, hanem sok más régi vagy új eszköz is, az írástól a televízióig — természetesen művészeti kontextusba kerülésével újabb problémák tömegét vonva maga után.) Objektivitása képessé tette képzőművészetként felfogott akciók hiteles dokumentálására, vagy időbeli folyamatok megfigyelésének demonstrálására. A képzőművészeti kiállításon megjelenő fotó rendelkezett azzal az újdonságértékkel, hogy ráirányítsa a figyelmet a maga médium-sajátosságaira. (Természetesen ekkor már látszólagos objektivitása külön vizsgálat tárgyát kellett, hogy képezze.) És végül: a fotó „hétköznapisága", könnyen hozzáférhető volta kedvezett annak a tendenciának is, mely céljának a művészet demokratizálását tekintette.