Heves megyei aprónyomtatványok 8/D

Kiállításunk címével, — Művészet és valóság — még négy ízben fog találkozni Ön, Tisztelt Látogató, aki most eljött ide, hogy ezt a tárlatunkat megnézze.

Illő tehát, hogy elöljáróban néhány sorban tájékoztassuk célkitűzéseinkről, azokról a tényezőkről melyek ezt az akciót létrehozták, de illő egy kicsit elgondolkoznunk, elbeszélgetnünk azokról a fogalmakról is, melyeknek jegyében ezt a sorozatot elindítottuk.

Nem agitálni akarjuk, hanem egy kicsit beavatni munkáinkba, tájékoztatni műhelytitkokról, érdeklődését felkelteni, tudását gyarapítani, — s végül véleményét kérni, hogy művészet és közönség igazán közösségben, kölcsönhatásban fejlődhessen.

Célkitűzéseinket elsősorban a Magyar Szocialista Munkáspárt XI. kongresszusának határozata és programnyilatkozata fogalmazza meg, ez adja n eg számunkra azt az elvi alapot, mely végső soron minden kiállításunknak vezérfonala kell hogy legyen.

Nem kívánok hosszasan hivatkozni, idézeteket citálni ezekből a dokumentumokból, de idekívánkozik az ott rögzítettek néhány sora.

— „A szocialista társadalom kedvező feltételeket teremt ahhoz, hogy a művészetek eleget tehessenek sajátos valóságfeltáró és tudatformáló hivatásuknak.”

— „Az alkotók között mind általánosabbá válik az a felismerés, hogy a dolgozó nép növekvő igényeinek kielégítése és újabb igényeinek felkeltése a művészet belső fejlődésének is legfőbb érdeke. Ennek alapján lesz tartalmasabb az alkotói szabadság, s érvényesül igazán a művészetek realizmusa, pártossága. Így kerül szorosabb kölcsönhatásba élet és művészet, alkotás és közösség, így bontakozik ki igazán a művészet emberformáló hatása.

— „Szorosabbá kell tenni a kapcsolatot az alkotó- műhelyek és a művészek, illetve a munkások, a kultúrát szerető, értő dolgozók között.”

— „El kell érni, hogy az önművelés, a kultúra öröme a társadalom minden tagjának személyes és állandó szükségletévé váljék.”

A fentiekhez azt hiszem nem szükséges sok kommentár. Szocialista társadalmunk megadja a lehetőséget a művészek alkotómunkájához, és megadja a lehetőséget ahhoz is, hogy az egész társadalom részese lehessen a termelt szellemi kultúra javainak.

Kiállítássorozatunkkal tehát azt szerettük volna elérni, hogy egy-cgy láncszemként mi is belekapcsolódhassunk abba a nagy folyamatba, melyben a művész és közönség kölcsönhatása megvalósul, a művészet valóban közkinccsé válik.

Hogy a mű és közönség egymásra találása a képzőművészet területén még gyakran nem történik meg, hogy még mindig van szakadás, távolság, fenntartás az alkotásokkal szemben, az többnyire csak kis részben, néhány egyedi esetben írható a művész formalizmusa, öncélúsága rovására.

Gyakoribb az a jelenség, melyet a vizuális látáskultúra fogyatékosságának, a képzőművészeti formanyelv alapelemei nem ismeretének, a befogadó- képesség' csökkent mértékének nevezünk szakmai nyelven. Hasonlattal élve: Olvasni mindenki megtanult. Egy könyv olvasása közben nem okoz nehézséget ha kicsit el kell gondolkodnunk a mondatokban közölt szöveg mélyebb értelmén, nem jelent különösebb fáradságot követnünk a fantázia csa- pongását, ha az író a történetben helyet, időt váltogat, egyidőben történő eseményeket egymás után ír le, emlékeket idéz fel, vagy a jövőbe pillant, filozofál, vagy gondolattársításokat, asszociációkat kelt.

Az olvasás folyamata, az irodalom élvezete az embertől figyelmet, szellemi erőfeszítést kíván — s ezt, mivel már megszoktuk, természetesnek tartjuk. Ugyanakkor ezt a szellemi erőfeszítést, ezt az aktivitást megtagadjuk a művészet egy másik ágától — a képzőművészettől. Sőt sokszor a képzőművészet olyan alapelemeivel sem vagyunk tisztában, mely az olvasás példájánál maradva olyan, mintha nem ismernénk a betűket.

Hozzá kell tennünk azonban, hogy a közelmúltig a közművelődés perifériájára szorult a kéjzőmű- vészeti nevelés, és mi, ennek a területnek munkálói sem tettünk eleget annak érdekében, hogy ezeket a

hiányosságokat felszámoljuk. Balázs Béla, korának kiemelkedő esztétája már kb. 50 éve felhívta a figyelmet erre a problémára a filmművészettel kapcsolatos egyik Írásában: „Nagy mulasztás, hogy a művészettudományok mindeddig inkább csak a termelt műtárgyakkal foglalkoztak, és nem azokkal a dialektikus visszahatás folyamán létrejött szubjektív képességekkel is, melyek a termelt szépségeket meglátni és mint szépségeket élvezni tudják.”

Azért korántsem állíthatjuk, hogy nálunk nincs kellő képzőművészeti érdeklődésű, megfelelő felkészültségű tárlatlátogató közönség, de az ilyen közönség számának gyarapítása, tudásának elmélyítése kötelességünk.

Térjünk most vissza kiállítás-sorozatunk címéhez: Művészet és valóság, — és próbáljuk meg gondolatban végigkövetni azokat a tételeket, melyeket a marxista esztétika kínál alapul, — s amelyek közelebb visznek a képzőművészeti alkotások megismeréséhez. A művészi alkotásban a. művész a valóságot visszatükrözi, de nem reprodukálja. A saját szubjektumán — mely mindig az adott kor, az adott társadalom függvénye — keresztülszűrve a valóság lényeges elemeit adja vissza.

Azaz más oldalról megközelítve: a művész a valóság motívumait olyan módon alakítja át, hogy közben a lehető legteljesebben fejezi ki önmagát, saját művészi egyéniségének a valósághoz való viszonyát. Tehát a művész igyekszik elvonatkoztatni a közömbös, esetleges, felszíni jelenségektől, hogy közölhesse a lényeget, a valóság tárgyainak, folyamatainak belső törvényeit.

De amikor a művész ezt a lényeget tudatosan, vagy kevésbé tudatosan megragadja egyben rangsorol, állást foglal, emberi magatartásáról is vall, tehát pártossá válik.

Még egy kérdésről kell néhány szót ejtenünk, melynek tisztázatlansága már sok félreértésre adott alkalmat; ez pedig a realizmus problémája. Hadd idézzük itt Ernst Fischer összefoglalását: ,,A realizmus kibővített fogalma minden olyan művészetet és irodalmat magában foglal, amely az objektív valóságot elismeri, s ezt akarja megformálni a legkü-