Heves megyei aprónyomtatványok 8/D
Jóra bátorítva — Számomra az jelenti a legnagyobb dicséretet, ha azt mondják produkciómról, hogy sikerült hűen tolmácsolni az Író gondolatiságát. Nem mindenki örül ennek manapság a szakmában, mikor annyira divatos lett a „rendezői színház", mikor akad rendező, aki csak alapul használja fel vízióihoz az írott drámát. Én minden műhöz tisztelettel közeledem. Több, mint tíz esztendővel ezelőtt elmondtam egyik bemutató kapcsán, hogy a klasszikusok mellett nagyon szeretnék az új magyar drámairodalomnak is hű és következetes tol- mácsolója lenni. Hogy ezt mennyire komolyan gondoltam, arról talán tanúskodnék az eddigi ősbemutatók . . . Természetes, hogy a rendező új hazai szerzők felfedezése közben nemcsak jó művekkel találkozik. Mégsem bántam meg egyetlen esetben sem, hogy erőt, energiát öltem (természetesen munkatársaimmal együtt) az új darabok színre- vitelébe. Ezek után talán még inkább érthető, mennyire örülök a friss Páskándi-műnek, mely első olvasás után is erős és sajátos írói tehetséget bizonyított, a későbbiekben pedig egyre újabb és újabb oldalát, s mind nagyobb mélységeit mutatta meg. Páskándit nem szabad magyarázni, mert akkor óhatatlanul közhelyekbe bonyolódunk. Élni kell! S ha éljük, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy a legszemélyesebb dolgainkról szól. Arról, hogy könnyebb újrarendezni a bútorokat, mint új életet teremteni, hogy mennyire nem tudunk a megszokottság bilincseitől szabadulni, hogy nem másokat boldogítva, hanem mások boldogságának árán akarunk boldogok lenni. S mindezekhez még teóriákat is gyártunk; „megideologizál- juk” hamis életünket, mert ez könnyebb, mint szembenézni a tartalmatlanná vált kapcsolatokkal, a hazugságokkal, az öregséggel. A kettéfűrészelt zongora hősei félnek. Ezt a félelmet kell nekünk az íróhoz méltó bátorsággal közvetíteni, hogy a nézőket bátoríthassuk a jóra. Jurka László A zongorát ketté kell fűrészelni A zongorát tényleg ketté kell fűrészelni. Egyszerűen nincs más megoldás. A zongorától ugyanis nem lehet mozogni. Valami furcsa, félelmetes, behemót darab ez. Faltól falig ér, betölti a teret, s úgy tűnik, megmozdíthatatlan. Egyébként ez a zongora tartja széles hátán s vaskos lábain mindazt, ami az évtizedek folyamán felhalmozódott. Az összes valódi értéket — értéktárgyat — s a talmi dolgokat is. Vagyis: a lakás egész leltári készletét. S mi mindent hordtak össze a tulajdonosok ebbe a lakásba! Mindaz megtalálható itt, amit a fogyasztói társadalom kinál, ami a lehető legösszkomfortosabbá teheti az életet. Nem hiányzik még a medvebőr sem, mert ebben az életben — vagy életnek álcázott együttlétben — rendkívül fontosak a trófeák. Itt jártam, ezt láttam, s elhoztam; megsze/eztexn.-4tegy fogalmazzunk durvábban: megvásároltam. Ahhoz persze, hogy vásárolni tudjunk, pénz kell. S nagyon sok pénzt csak úgy tudunk teremteni, ha eladjuk, ha valamiképpen kiárusítjuk magunkat. Páskándi darabjának olvasta- kor újra és újia visszatér a nyugtalanító kérdés: mennyit, micsoda iszonyatos értékeket kellett fizetni ezért a látszólagos jólétért? De hát miért látszólagos? Hiszen minden tárgy nagyon is valódi, sőt jó, vagy akár a legjobb minőséget képviseli. A falon felismerhetően jobb festőktől vásárolt képek függnek, a Kerevet a legszélesebb, a legpuhább a vásárolhatók közül, a valódi bárszekrényben csak márkás italok találhatók, ízlésre vallanak a dísztárgyak, az apró szobrocskák és a nippek. Természetesen a - már említett - medvebőr sem imitáció; hús-vér medvéről húzták le, bár aligha kellett a tulajdonosnak ezért megharcolnia a medvével. Mi hát akkor látszólagos a jólétben? Csak o közérzet lehet, mely nem különíthető el a jólét fogalmától. Borbála és István életében tapogatózva újra és újra érezzük, hogy a művészettörténész feleség és a vállalatvezetőmérnök férj évtizedes önigazolása, dühös gyűjtő szenvedélyének eredménye ez a lakás, melyből az istennek se sikerült otthont teremteni. Páskándi Géza komédiája akkor kezdődik, mikor mind a férj, mind a feleség valamiféle (eléggé bátortalan) kitörési kísérletre vállalkozik. A komédia nem is több (de hát ez éppen elégi), mint egy eleve kudarcra Ítélt kitörési kísérlet. Ennek a megele- venitéséhez nemcsak éles szem, a legapróbb dolgok iránti érzékenység, hanem bizonyos kegyetlenség is szükségeltetik. Páskándi nemcsak a szó szoros értelmében vetközteti le hőseit . . . A játék úgy kezdődik, mint ahogy az ezerszer megirt háromszög-négyszög történetek kezdődnek. Mondhatnánk úgy is, hogy az író léprecsal bennünket. Az első pillanatokban semmi sem zavarja illúziónkat; nyugodtan beleélhetjük magunkat az ágyjelenetbe. Aztán egyszerre csak figyelmen kívül hagyjuk, hogy a rendkívül csinos fiatal lány hálóingben vagy kombinéban járkál előttünk ... A szerelmi együttlét azzá válik szemünkben, aminek az Író szánja: pótcselekvésnek. Nincs többről szó, mint hogy Istvánnak, aki kisebbségi érzetét akarja rekompenzóini, az okos, túlságosan is intellektuális művészettörténész feleség helyett egy „csibebogárra" van szüksége. Nem, nem állandó társul, hanem csak úgy kikapcsolódásként. Később kiderül, hogy a feleségnek is szüksége van valakire; valami tudós emberre, fennkölt lélekre. Nem, neki sem állandó társul, csak egy külföldi utazás erejéig. A tragikomikus az, hogy Borbála és István nem tudják, nem akarják ezt bevallani. Azt hiszik, tényleg ki lehet törni életük kereteiből. Csakhogy az életben egészen furcsa — szinte megmagyarázhatatlan — dolgok történnek. Azt a bizonyos zongorát például annak idején be lehetett hozni ide a falak közé, de kivinni már nem lehet. Nincs más megoldás - ha mozdítani akarnak rajta —, ketté kell fűrészelni. A fürészelés közben — mondatja ki az iró a munkásokkal — az -egyik zongora örül, a másik sir. Az Istvá- néké csak úgy nyafog . . .
