Heves megyei aprónyomtatványok 8/D
A MESE, A MUZSIKUS ÉS A CSÁSZÁRVÁROS — Ez drámának híg, vígjátéknak lapos, de librettónak — méghozzá egy Strauss-operett librettójának — kitűnő! Állítólag így vélekedett Strauss zeneműkiadója, amikor eljutott hozzá a szövegkönyv. A fentiekből megállapítható, hogy az 1870-es évek kiadója nemcsak képzett dramaturg és esztéta volt, hanem kitűnően ismerte az ifjabb Johann Strauss kvalitásait, sőt becsvágyát is. A keringőkirályt vonzotta a drámai játék izzó légköre... Sehogy sem tudott szabadulni a vágytól, hogy e villamossággal terhes levegőt, melyet csillárok, színpadi gépezetek, gyönyörű asszonytestek és intrikák fűtenek, végre az ő dallamaival telítse. Mikor A denevér szövegkönyve eljut Strausshoz, a szerző már túl van az első operettsikereken. (Indigó és a negyven rabló, Karnevál Rómában, Cagliostro.) Úgy látszik, a kezdetben ordenárénak minősített történet tetszik neki. Alig múlik el néhány hét a munka megkezdésétől, máris előbukkannak a finom portrék, a finoman megmunkált zenei arcképek, melyekhez a librettisták édeskeveset adtak. A denevér sikerének itt a kulcsa. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a tánczene képes szárnyaira venni, s hordozni a teljes színpadi cselekményt. „Strauss operettjei legnagyobbrészt nem mások — írja egyik méltatója —, mint szöveggel ellátott, cselekménybe szorított keringőpatpourrik, amelyek azonban néha zsáner-képekké és portrékká mélyülnek.” * Feljegyzik, hogy A denevér komponálása közben négy hétig el sem hagyja a házat. Gyönyörűséges ölelkezés ez egy seholsincs világgal, s egyszerre két asszonnyal: Adéllal és Rosalindával, ölelkezés minden szerelemmel és minden nővel . . . Már előtte áll Alfréd, az ércesen szárnyaló hang, a tenorista, majd megjelenik a színen a túlfűtött Eisenstein. A kottavonalak sűrű rácsa mögött felköd Iik Blind doktor ábrázata. A bamba ügyvéd, akinek elméje olyan céltalanul jár, mint az imamalom, amit egy elhülyült tibeti láma perget. Aztán a partitúra kis képzeletbeli színpadán felragyog a koloratúra ékszereivel feldíszített szobalány s a csókéhes Rosalinda is. S most megjelenik méltóság- teljesen és titokzatosan Orlovszky herceg . . . Aki nem táncolja a szerepeket és a történetet, annak a puszta mese tényleg nem jelenthet sokat. Helmuth von Moltke német színházigazgató 1875- ben végignézett Innsbruckban egy színházi előadást, s élményeiről beszámolva olyasfélét írt, hogy valami botrányos francia darabot látott német színészek otromba előadásában. Nos, ebből a botrányos darabból született az a Strauss-operett, melyet a Theater an der Wienben (a színház egykori statisztikája szerint) 1874-től 1934-ig 411 alkalommal játszottak. Az operettek „slágerlistáján” máig is vezet A denevér. Mintaoperettnek tekintik, mert légköre vidám és szeretetre- méltóan közvetlen, anélkül, hogy a tréfa, a jókedv csapongása valahol is közönségessé fajulna. A kedvesen pattogó dialógusokat, szaporán replikázó tréfákat, igénytelen, de a humor őstalajából táplálkozó mókákat át- meg átszövi a straussi zene, zseniálisan váltva az érzelmest a burleszk hanggal, a frissen pattogó ritmust a szélesen hömpölygő keringővei, az énekhang varázslatát a sziporkázóén szellemes zenekari festés eszközeivel . . . A denevér 1874. április 5-én került a publikum elé. Színháztörténészek kétséget kizáróan bizonyítják, hogy szinte több volt, mint siker. A keringőkirály ezúttal valódi drámai muzsikusként mutatkozott be. Akadtak ugyan olyanok, akik az operett hangját frivolnak találták, ezeknek Johann Strauss egyik kiváló életrajzírója így válaszol: „Akik A denevér szerzőjét frivolitással vádolják, azoknak azt válaszolhatjuk, hogy ha moralizálni akarunk, akkor legjobb ha eltiltunk mindenkit Mozart Figarójának, vagy Don Jüanjának élvezetétől." ★ A bécsi premieren Eisensteint a magyar Szikla János alakította. Ezt a tényt kicsit jelképesnek is tekinthetjük. A deákferenci Magyarországra irányuló császári rokonszenv sokféleképpen nyilvánult meg ebben az időben. Hírlett, hogy a bánatos császárné Petőfit olvas, s tény volt, hogy meglátogatta Deák Ferencet. De ezek még mind apróságok amellett, hogy a külügyminiszteri székben egy Andrássygróf ül. Strauss rebellis időszaka épp úgy elfeledtetett, mint a magyarok forradalma. (Ma úgy mondanánk: nem lett volna politikus erre emlékezni, emlékeztetni.) Bécs feledve minden bajt és viszályt, a világ- kiállítás fényében sütkérezett, s mulatott. Világos, hogy a monarchia — újgazdagokkal is egyre jobban benépesülő — fővárosában tetszik a felhőtlen farsangi történet. Bál! Már ez az egyetlen szó is a zene zsilipjét nyitotta meg nemcsak a szerző, hanem a bécsiek fantáziájában is. S micsoda bál! Férj, feleség, szerető, sőt a börtönigazgató meg a szobalány is találkozót ad a karneváli forgatagban. S aztán a börtön. De miféle börtön ez? Karikatúra. Részeg foglár és katzenjammeres fogházigazgató. Börtön, mely kicsit szeparéhoz, kicsit szanatóriumi különszobához hasonlít. Mámorosán dülöngélnek itt az emberek, mint a karneválon, s a harsány nevetés után valami fanyar utóíz marad meg csupán: ne firtasd a mások apró-cseprő botlásait, mert te sem vagy különb . . .
