Heves megyei aprónyomtatványok 8/B

Pergolesi: Stábot Mater

Giovanni Battista Pergolesi (1710—1736) a 18. század olasz zenéjének egyik legkiemelkedőbb képviselője. Rövid élete alatt kompozíciók egész sorát alkotta. Ezek között olyan remekműveket találunk, mint vígoperája az ,,Úrhatnám szolgáló" (La serva padrona) és a most felhangzó Stabat Mater.

A Stabat Mater a minoriták Pozzuoli-i rendháza számára készült 1736-ban, szerzője halálának évében. Szövege Jacopo da Todi 13. századi költő-szerzetes munkája. A fiát sirató Anya fájdalma egyben a költő fájdalma is: „Add, hogy sírván Krisztus sírján sebeit szívembe írnám s bánatodban részt vegyek!"

Ez az együttérző azonosulás, ez az őszinte hang Palest- rinától a 20. századi Pendereckiig sok zeneszerzőt ihletett meg.

Pergolesi a verset 12 részre osztja. A 12 szám közül öt ária, hét pedig duett. Bár a szerző a mű előadásánál csak két női szólistára gondolt, ma általában az a gyakorlat alakult ki, hogy a kezdő és zárótételt valamint a ,,Fac ut ardeat" (Engedd, hogy szívem égjen) fúgát kétszólamú női karral énekeltetik.

A Stabat Mater, bár vallásos tárgyú kompozíció, nem kifejezetten egyházi zene. A szólisták által előadott tételekben a nápolyi operastílus zenei nyelve szólal meg, s csak a kórusdarabokban találkozunk régiesebb, szigorúbb szerkesztésű kifejezésmóddal. Ezek együttesen a műnek olyan drámai megjelenítő erőt biztosítanak, hogy mindenképpen meg kell éreznünk: a fiát elvesztő Szűz fájdalma mögött az örök anyai fájdalom van jelen.

Mozart: A-dúr hegedűverseny, K. 219.

Mozart öt hegedűversenyét 1775-ben, alig néhány hónap alatt írta. Fiatalos, derűs életöröm, mesteri megformálás jellemzi valamennyit. Az A-dúr koncert különösen gazdag szebbnél szebb zenei gondolatokban. A nyitótétel gyorstempójú zenekari bevezetőjét a szólóhegedű lassú, ünnepélyes dallama követi; majd a rövid „pihenés” után kirobbanó erővel csendül fel a tétel diadalmas főtémája. Az Adagio „végtelen dallama" a lélek mélyéről fakadó vallomás. A zárótétel (Tempo di Menuetto) rondóformá- jú. Egyik epizódjában a verbunkosokra emlékeztető zenei gondolat is megszólal.

Beethoven: II. szimfónia, D-dúr, Op. 36.

Beethoven a II. szimfóniát 1802-ben írta, ugyanabban az esztendőben, mikor gyógyíthatatlan fülbaját felismerve megfogalmazta a heiiigenstadti végrendelet tragikus dokumentumát. A műből azonban derű és optimizmus árad. Hangvételében, a megformálás biztonságában már az „igazi" Beethoven áll előttünk. A négy tétel zenei gondolatai félreismerhetetlenül jelzik a további nagy szimfonikus alkotások eszmei világát.

A tételek: I. Adagio molto — Allegro con brio; II. Larghetto; III. Scherzo (Allegro); IV. Finale (Allegro molto).

9