Heves megyei aprónyomtatványok 8/B

Andrzej Wajda a lengyel filmművészet egyik legmarkánsabb egyénisége, aki különös érzékkel ábrázolja a dráma mélységeit, s a hazai történet tanulságos példázataival általános jelentőségű morális, politikai, filozófiai kérdésekre irányítja a figyelmet, másfajta pokoljárást mutat be, mint amilyenekhez szemünk hozzászokott. Olyan emberek útját kísérhetjük figyelemmel, akik — wajdai definícióval élve — nincsenek tudatában hősiességüknek.

A „Csatorna” a tragikus végű varsói felkelés egy mozzanatát mutatja be. A németek elszigetelnek egy partizánosztagot, s az, lőszer és kötszer híján, a túlerővel nem bírva, a főváros alatt húzódó csatornahálózatba menekül.

De ez a csatorna nem igazi rejtekhely. Igaz ugyan, hogy az ellenség nem követheti a csatornába a felkelőket, viszont a felkelők sem maradhatnak ott akármeddig, hiszen nincs élelmük de még levegőjük sem.

A „Csatorna” szereplőinek küzdelme héroszi, eleve bukásra ítélt tragikus harc. De vajon volt-e értelme?

A rendező egyik nyilatkozatában az alábbi szavakkal magyarázza a próbatételt és saját eszmei nézőpontját: „A varsói — immár halálra ítélt —- felkelés... nem olyan naiv és tékozló fiatalokat kínált, akiket meggyőződésük visz a csaták füzébe. Nem, itt már elveszett embereket látunk, akik csupán a látszatot akarják menteni. E kilátástalan helyzetben már csak egyre törekedtek: hogy következetesnek tűnjenek. Ezért harcolnak már csupán, a győzelemre nincs remény.”

15