Heves megyei aprónyomtatványok 6/K

Franz Kafka: A per Dráma 2 felvonásban Fordította: Szabó Ede. Színpadi változat: Szikora János és Morcsányi Géza. Díszlettervező: Itajk László m. v. Jelmeztervező: Nagy Katalin m. v. SZEREPLŐK: Josef K. cégvezető egy bankban, harmincéves Ifj. Kőmíves Sándor Grubachné, panziótulaj donós — — Bókay Mária Bürstner kisasszony, a panzió lakója — — — Németh Nóra Montag kisasszony, a panzió lakója — — — Faluhelyi Magda Franz, a bíróság megbízottja, őr — — Győri Emil Jászai-díjas Willem, a bíróság megbízottja, őr — — N. Szabó Sándor A felügyelő — — — Lukács József Kammer, bankhivatal­nok, az őrök segédje — Vizi György Kullich, bankhivatalnok, az őrök segédje — — Katona János Az igazgató, a bank főnöke — — — — Szalma Lajos Az igazgatóhelyettes, K. fölöttese a bankban — Dávid Kiss Ferenc A gyáros — — — — Galambos György A vizsgálóbíró — — Tomanek Gábor A törvényszéki szolga — Szivler József A törvényszéki szolga felesége — — — — Krasznói Klára A bácsi — — — — Faludy László Hűld ügyvéd — — — Kovács Dénes Block, vádlott — — Paál László Jászai-díjas Továbbá: Sólyom Kati, Linka György, Mester István, Garay Róbert, Józsa Lívia, Szántó Judit, Fekete András, Takács Gyula, Bercsi János, Ko­vács László és Mészáros Antal. Rendezte: SZIKORA JÁNOS f. h. „Arcvonás nem moccant odakünn, bent azonban már talán egyetlen atom sem maradt a helyén.” Robert Musil Josef К. Az a férfimunka vár rá, hogy perbe fogja az illúziókat, leleplezze az uralkodó rend ti­tokzatosságát, hogy élő törvény iránt ébresz- szen vágyat mindenkiben. S mindenekelőtt, hogy világosan ráeszmél­jen az ember kettéhasadására, s arra a félel­mes tehetetlenségre, mellyel az ébresztő szemben találja magát. Josef К . .., A per hőse, ezeknek a kettős embereknek a típusa. Foglalkozása meghatá­rozza társadalmi helyzetét. A „hatalom kép­viselője”, és mint ahogy a társadalom csupán hazug, elaljasult karikatúrája egy másik, sa­játosan emberi, kozmikus vagy isteni rend­szernek, éppúgy a foglalkozásnak és a mester­ségnek is kettős jelentése van itt: bizonyos hatalom hordozója a hamis és elidegenedett világban, az emberre nehezedő bürokrata végzet egyik alkatrésze, akár a hivatalnok Kafka az Állami Biztosító gépezetében. De ugyanakkor hatalom hordozója az igazi világ­ban is; mint Kafkának, neki is van megbíza­tása, de azt nem kapta semmiféle ismert ha­talomtól. És mert olyan követ, aki nem tud­ja üzenetét hitelessé tenni, bűnös, sőt vádlott. Ennek az eredendő bűnösségnek a tudata, mely igazi élete közepébe fészkelte be magát, irányítja ezentúl munkáját és napjait. Nem lesz nyugta, míg meg nem találja bíróját, míg nem igazolja életét. Társadalmi szempontból nem érheti kifo­gás: feddhetetlen hivatalnok, köztiszteletben álló polgár. Ha a világ a fennálló rendszer dimenzióira korlátozódna, Kafka biztonsága teljes lenne. De életében, mely eddig nyugodtan folyt a mindennapi világ árjával, eljön egy nap, ami­kor kérdőre fogja magát léte jogossága felől, a létét igazoló végcélok felől. Törés követ­kezett be életében, s ez a törés szüntelenül növekszik, míg csak szakadékká nem tágul, úgyhogy végül az egész valóság újraértékelé­sére kerül sor. Vádlott lett egy olyan világiban, melynek elég volt egyetlen kiegészítő, sajátosain emberi vagy isteni dimenzióját felismerni ahhoz, hogy a szokásos törvények, sőt erkölcsi sza­bályok érvényüket veszítsék. Minden igazság, akár égi, akár földi, meginog. Minden mocs­kos lesz benne: mintegy varázsütésre a tör­vényszéki irodák piszkos odúkká, az üléster­mek gyülevész népség tanyáivá változnak; láthatatlan bíróik padlásokon hozzák titkos ítéleteiket, melyek soha nem jutnak el a vád­lottig. (Roger Garaudy) Kafkát „színre vinni...” Barbizonban a XIX. század közepén Párizs­tól, a világtól elvonultan letelepedett néhány festőművész, akik elunván és megutálván a romantikus témákat és klasszicista allegóriá­kat, a Természetet kívánták a maga ember­től érintetlen valóságában megörökíteni. E panteista vágyban a kétségeibe merülő polgár szelleme riad föl: hiába teremtette meg az enteriőrjeit, hiába halmozott fel mindent a ,,belső”-ben, hiszen itt volt az ő igazi színtere, szorgosságában megpihenve egyszeriben ráébredt fontosságára mindan­nak, amely rajta kívül áll és nem az ő kéz­jegyét viseli magán. Mert minden enteriőr nemcsak hogy em­bertől érintett, de bizonyos szempontból maga az ember megkövült sugárzása. Szoba az, ami az emberből folyton árad és a tárgyak kor­látaiba ütközve megdermed, úgy marad. Az a szoba, amelyre így tekintünk, még ember- meleg, mint a frissen levetett ruha. A természet nem őrzi ilyen híven az embe­ri jelenlétnek ezt a sugárzását. Inkább úgy tűnik: fölszippantja, magába szívja azt. Egy szobába lépve meg érezhetjük, hogy mi min­den történt benne és elképzelhetjük, hogy mi történhetne még meg. A természetben nem támaszkodhatunk ilyesfajta megérzésre. Ez a képességünk cserbenhagy minket itt,-------b

Next

/
Thumbnails
Contents