Heves megyei aprónyomtatványok 6/H

Világszínpadon

Ez egy színdarab, amely három emberről szól egy idomtalan csúf szobában, akik egyáltalán nem képesek beszélgetni egymással. Avagy olyan három emberről szóló színdarab, akik még akkor sem beszélgetnének egymással, ha vágynának rá. Semmiről sem szól és mindenről szól. Vagy egy olyan emberről szóló színdarab, aki már meghalt

— a csavargó — és két másik emberről, akik semmit sem akarnak tudni róla, mert ők még élnek. Mr. Pinter azt mondja, hogy sem ez, sem az, sem más

— hanem csak egyszerűen egy színdarab. Egyszerűen csak nekiült és magától megíródott. Szimbolizmus éppoly kevéssé van benne,

mint élet vagy cselekmény. Az egész csak beszéd és szünetek — különösen szünetek. Biztos, hogy különös, lenyűgöző, bizarr dolog.

(Plays and Players, 1961. I.)

Paradox módon — minél realistább. Pinter, annál kevésbé reális, mert mondanivalója: nem értjük egymást, sem önmagunkat és semmiféle igazságot nem tudunk megközelíteni. További paradoxon: Pinter

dialógusa a felszínen naturalista, de a csendek, a helyzetek, a feszültségek sajátos irreális ködbe burkolják ezt a naturalizmust. Az első korszakban e feszültségek valami heves, erőszakos korrobbanásban vezetődtek le; az újabb darabokban a szembenálló elemek szubtilis megbékélése következik be: az alakok elfogadják alapvető, s megoldhatatlan -összeférhetetlenségüket. A „naturalista” dialógus mesteri, zenei hangszerelésben jelentkezik és elidegeníthetetlen része Pinter monumentális, öntörvényű, senkihez sem hasonlítható írói világának.

(L’ Avant-Scene)

A pinteri dráma jelentését és jelentőségét nem a konklúzió adja meg, hanem az az út, amelyet megtesz. Minden szünet egy kis megálló a sötétségbe vezető úton. Egy-egy mondat gyakran halálosan közönségesnek tetszik, de összefüggés- rendszere valóban halálossá teszi.

Pinter nyelvének ismétlései, hamis logikai levezetései, dagályos kérkedései, staccato ritmusai bizonyos értelemben drámáinak nem kommunikációs eszközét, hanem tulajdonképpeni témáját alkotják.

Emberi vereségünk mértékét Pinter beszédünk módján keresztül tárja fel. Drámai típusai csaknem mind olyan emberek, akik vereséget szenvedtek. Pinter közönsége számára az igazi rejtély nem a nyelv, hanem az, hogy a nyelv hová vezet. Kevés néző hajlandó beismerni vereségét akár nézői, akár általában emberi minőségben, de ezekben a drámákban elveszett lelkek és néha elveszett testek világával kénytelen szembenézni. Pinter először becsalogatja őket egy világba, amely úgy hangzik, mintha az övék lenne, majd egy vad és heves képpel kólint- ja fejbe őket.

Pinter figurái valamiféle gubóban élnek. E gubón belül valami egészen sajátságos komplexus igyekszik a külvilágba törni és amikor ez sikerült a kitörés formája enyhébb esetekben kiütésre, rosszindulatú esetben ebből kibuggyanó gennyre emlékeztet. A gondnokban a céltalanság, az üres büszkeség és a fogyatékos személyazonosság tör napvilágra.

(Manchester Guardian)

A létezés kamrájában

Mikor a szerzőt arról faggatták, vajon nem ember és isten viszonyának allegóriáját írta-e meg A gondnokban, kurtán felelt: „Nem, a darab két fivérről szól, akik házmestert alkalmaznak.” Lehet, hogy ez kibúvó volt, mégis, ez a legjobb színházi megközelítési módja a műnek, amely megóv a homályos metafizikai értelmezésektől és a legélénkebben érvényesíti a jellemek rajzát és egymáshoz való viszonyukat; illetve a viszony társadalmi töltetét. A darabnak bőségesen van értelme akkor is, ha a mi világunkra vonatkoztatjuk, és nem emeljük szemünket az égre ...

Legfontosabbnak ezt tartottam elmondani, mely iránytűül szolgálhat a miskolci előadáshoz is. Vagyis voltaképpen nagyon egyszerű dolgokat akarunk eljátszani. Nem, nem is játszani, inkább megmutatni. S ez csak úgy lehetséges, ha színészeink élni tudják a pinteri figurák életét. Ha eggyé válnak velük, ha az a bizonyos zsúfolt szoba — a felhalmozott tárgyaival, melyek közül mindegyik nagyon fontos — létezésük

kamrájává válik. Alapvetően arra vagyunk kíváncsiak, hogy ez a három ember miként tud együtt élni, s egyáltalán tudnak-e?

Ugye, semmi abszurd nincs ebben? Más dolog, hogy a létezésnek sok abszurditása van.

Pinter nem manipulálja a valóságot, de rendkívül alaposan ismeri, s így a legnagyobb könnyedséggel képes nekünk megmutatni, hogy a természetesben mennyi a hihetetlen és a hihetetlenben mennyi a természetes.

ILLÉS ISTVÁN rendező