Heves megyei aprónyomtatványok 6/G
Hajnali párbeszéd Ugye ismerik a hajnalt? Az óra csörgését beleálmodjuk abba a zavaros történetbe, mely megrohan, megizzaszt bennünket a kényszerű ébredés előtt. Hajnal! A költők felfedezték friss harmatát, derengő fényeit is, ám a hajnal a zsib- basztó álomképek után — ahogyan Tóth Árpád mondja: „vak, szennyes, szürke". Egy ilyen hajnalon nyitunk rá Ko- vácsékra, a Segítség című dráma fura hőseire. Négy óra van, hajnali négy! Az asszony költögetni kezdi a férjet, majd sajátos párbeszéd kezdődik a házastársak között. . . — Józsi! Józsi! Négy óra! Négy óra van, Józsi! Hallod? Kelj föl már, Józsi . . . Ébredj! Elkésel! Nem hallod, Józsi?! — Mi van? — Elmúlt négy óra . . . — Szóltál, Aranka? — Kelj föl, Józsi! — Miért, hány óra? — Elmúlt négy óra . . . — És mért nem szóltál, Aranka? — Mit kellett volna szólnom? — Hogy elmúlt négy óra . . . — Én szóltam . . . — És mért szóltál? — Mert elmúlt négy óra . . . — Hány óra? — Mit mondasz? — Hány óra van? — Nem tudom . . . — Nem tudod? Akkor mért költöttéi fel? — ... mert elmúlt négy óra . . . — Az istenit! . . . — Hát, mi újság Aranka? — Nincs semmi különös, Józsi. — Ma is csak három órát hagytalak aludni. Aranka? — Dehogy, Józsi . . . — Többet? — Sokkal többet . . . több, mint három és felet . . . — Többet? (elégedetten) Akkor korán lefeküdtem, igaz, Arankám? — Korán, Józsi . . . lefeküdtél rögtön az éneklés után . . . — Miféle éneklés után? — A szokásos éneklésed után... — Énekelni szoktam, Arankám? — Énekelni, Józsi . . . — És mit szoktam énekelni, Aranka ? — Mindig ugyanazt, Józsi . . . — Mindig ugyanazt . . . eléggé unhatod már, Arankám . . . — A Himnuszt nem lehet unni... — A Himnuszt szoktam énekelni? — A Himnuszt, Józsi . . . — Miért éneklem én éjszaka egyedül a Himnuszt? — Nem egyedül énekled, Józsi... — Hanem kivel? — Velem is . . . — Te is szoktad énekelni, Aranka ? — Én is, Józsi . . . — És te miért énekled éjszaka velem a Himnuszt? — Mert te úgy akarod, Józsi . . . — Itt állunk ketten a konyha közepén, és énekeljük a Himnuszt? — Nem ketten . . . Józsi . . . — Hanem öten, Aranka? — öten, Józsi . . . — Mert felköltöm a gyerekeket? — Mert felköltöd őket . . . — Azért, hogy énekeljék el velem a Himnuszt? — Nem azért, Józsi . . . azért költötted fel őket, mert pont éjfél volt . . . — Miféle éjfél? — Kedd éjfél . . . — Kedd éjfél? — Kedd éjfél . . . azt mondtad : most kedd éjfél van, és kedd éj félkor mindenkinek el kell énekelnie a Himnuszt . . . — Miért pont kedd éjfélkor? — Azt nem mondtad, Józsi . . . — Miért nem hétfőn éjfélkor? — Hétfőn éjfélkor is mindenkinek el kellett énekelnie a Himnuszt . . . — Mert hétfő éjfél volt? — Azért, Józsi . . . — És péntek éjfélkor? — Akkor is . . . általában minden éjfélkor . . . — És mivel szoktam ezt indokolni? — Semmivel, Józsi . . . Csak haza szoktál jönni háromnegyed tizenkettőkor, fel szoktál kapcsolni minden villanyt, fel szoktál rázni engem és a gyerekeket, és el szoktad nekünk mondani: Ébresztő! Gyerünk! Mindjárt éjfél! El kell énekelni a Himnuszt! — Mire ti eléneklitek . . . — El szoktuk, Józsi . . . — Mit gondolnak a gyerekek rólam? — Semmit, Józsi . . . egyfelől, mert még nagyon picik, és nemigen gondolkodnak, másfelől meg én is mondtam nekik . . . — Mit mondtál nekik, Aranka? — Hogy ne gondoljanak semmi rosszra . , . Mert nincsen ebben semmi... mert ha valaki egész nap olyan nehéz munkát végez, aki tizennégy, tizenhat órát dolgozik, hogy eltartson egy öttagú családot . . . annak muszáj valami . . . annak muszáj annyi, hogy mindennap elénekelhesse a Himnuszt . . . — De mást nem szoktam énekelni, Aranka? — Semmi mást, Józsi . . . — És semmi mást nem szoktam mondani ? — Semmi mást, Józsi . . . Csak annyit szoktál még mondani, hogy: Boldog új napot kívánok mindenkinek, és rögtön utána fekszel bele a szenesládába . . . — A szenesládába? — A szenesládába, Józsi . . . — És te hagysz belefeküdni a szenesládába, Arankám? — Én soha nem hagyom, Józsi .. . Én mindig az ágyba akarlak fektetni, de te sohasem hagyod. — Nem hagyom? — Nem hagyod . . . — És miért nem hagyom? — Mert mindig megállsz az ágy előtt, és olyan szomorúan kérdezed tőlem: Arankám, miért akarsz engem belefektetni a szenesládába ? — Mire te? — Mire én elengedlek . . . — Mire én? — Mire te megfordulsz, kijössz, és belefekszel a szenesládába . . . — Hát, mi újság, Aranka? — Nincs semmi különös, Józsi . . . — A gyerekek jól vannak? — Jól vannak, Józsi . . . — A pici is? — A pici is . . . — Már hasrafordult? — Már egy hete el is indult... — Valóban? És beszél is? — Még nem beszél . . . — Semmit? — Semmit . . . csak a Himnusz kezdő sorát . . . — Aranka! — Tessék, Józsi . . . — Mindig fölébresztem őket? — Csak ha énekelsz, Józsi . . . — Mindig énekelek? — Csak ha jókedved van, Józsi .. . — A gyerekeket mégsem kéne fölébresztenem . . . — Olyan ritkán van jókedved, Józsi . . . ...hogy segítség legyen a Segítség M— igen tisztelt Valakik elvtársak! Alulírott Kovács Józsefné dohánygyári bálázónő és műanyagipari bedolgozó, azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulok a tisztelt elvtársakhoz, hogy szíveskedjenek számomra egy igazolást kiállítani, amire az van írva, hogy én nem érdemiek meg semmiféle segítséget, hogy meg van tiltva, hogy nekem bárki segítsen! . . .” Kiragadva a fenti sorokat Schwajda György Segítség című darabjából, eléggé érthetetlennek tartjuk, miért tiltakozik valaki ennyire a segítség ellen. Nyilván valami mély bűntudat gyötri a levél íróját, aki úgy érzi, nem érdemel meg semmiféle társadalmi rokonszenvet. Eláruljuk, hogy szó sincs erről. Kovács Józsefné (Aranka) nem követ el semmiféle bűnt, így hát nem is lehet bűntudata. S valljuk be: ráférne némi segítség is. Ráférne, hiszen három kisgyermeket nevel egy bérházi zugban, a férje nem keres sokat, s bizony iszogat. Mindennek ellenére a házaspár boldog. A néző ugyan nem így képzel el egy boldog házasságot, kiegyensúlyozott családi életet, de hát ez esetben el kell rugaszkodnunk a valóságtól. Schwajda irreális, sőt abszurd helyzeteket teremt a maga képzeletbeli családja számára, hogy annál szembetűnőbb legyen a segítség abszurditása is. Világosabban: ilyen család, mint ezek a Kovácsék, aligha van. A segítő szervek és személyek sem ilyenek a valóságban. De az tény, hogy sokszor rosszul — kincstári módon, lélektelenül, bürokratikuson — akarunk segíteni. És az író ez ellen veszi fel a harcot. Lényegében végig arról beszél, hogy mennyire nem nézünk a dolgok mélyére, mikor ítélünk. Arankán úgy akarnak segíteni, hogy feljelentik a férjet. S a feljelentés — minden káros következményével együtt — a családot sújtja. A család akkor kezd szétzilálódni, mikor egyre intenzívebb a segítség. Mi következik ebből a fura drámai helyzetből? Természetesen nem az, hogy nincs szüksége az embereknek segítségre. De - s nagyon remélem, így fogják érezni a nézők is - valamennyien igazi, szeretetteljes segítséget várunk. Azt, hogy a dolgainkkal foglalkozók legyenek léleklátók; feladatukat hittel és szívvel végezzék. Beke Sándor rendező
