Heves megyei aprónyomtatványok 5/H

PROKOP PÉTER BESZÉDE AZ ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁS MEGNYITÓJÁN

őszi délutánon egy “kerítés oldalán ezer színben csodáitatta magát a vadszőlóinda leomló lombja. Megállított. Letéptem, azaz kezembe hanyatlott a legkülönlegesebb. No. még ezt a másikat, hogy sétámon forgathassan ujjam között az Anyatermészet remekművét. Még engem is! Szinte tolakodtak, siránkoztak utánam.

Valamikor Gigi bácsi, rajztanárunk adta feladatul: Válogassatok érdekes formájú, tarka leveleket, amelyekről gyakorolhatjátok magatokat ecsetkezelésben és színérzékre, próbálgassátok gombfestékról kikeverni a megszámlálhatatlan átmeneteket. Gyerekkoromra gondoltam s szedtem a haldokló lugas leveleit, amelyek mire megszépültek s kiszínezhették magukat, bele is haltak.

Hozzáteszem, a nyári zöld ruha alatt is megvan már ez a színegyveleg, de türelmesen várni kell évadjára, amikor elalélnak a zöldek és helyükbe csárdázhatnak pompás lármájukkal citromok, bíborok, pirosak és rozsdák. Ahogy az öreg festőnek is egyre színesebb a palettája, s mire a szivárvány alá ér. s eléri álmait, lassan bele is hal. Nyaláb hulló falevél, mely már semmire sem jó, legföljebb humuszt lesz belőle s megtanítja még színlátásra a gyereket. Inkább csak szimbólum, múlt van mögötte - nyár, munka s mennyi verejték - csoda, hogy földből, vízből, levegőből, napsugárból előállva ragyoghat tenyeremen ez a geometriai forma. Meg kellett érnie, hogy megérhessen, s halálával kiteljesedhessen.

Gyerekálmok, dédelgetett életre-halálra menő vágyak, feszítő akarások, véletlenek, utazások, mennyi munka - csoportosodnak körénk e falakra, hogy az élet sokrétű összhatásából idevalósulhattak, idehullott kezem falevelei.

A kölyökfa nem tudhatja, miért úgy és mekkorára és milyen színűre érik majd lombja. Odaér az őszhöz... mire az élet elfutott, a megtörtént megváltozhatatlan marad, nem kezdheti újra elhasználódott perceit, évtizedeit. A vadszőlő leveleknek beteljesedett sorsuk. Hej! mekkora a különbség, ahogy a magabízó fiatal előrekémlel, s ahogy a megőszült agg visszafordul mögötte maradt útjára, mire ment el élete?

Említett novemberi sétámon diákhad vonult el mellettem. Nevetgéltek, mi van ezzel a botor nagyapóval, akinek hullik öleléséből gyűjtött lombja. Nekik csak halom tarkaság, nekem az élet megvalósult és megvalósulatlan jelképére utalt.

Gyónhatok? Sokszok dicsekedtem, hogy nincs honvágyam, mikor hívogattak haza. Munkám, ópiumom annyira lekötött, hogy nem jutott időm érzelgősködni.

Két hete magyar kórus a Szózatot énekelte ebédlőnkben. Szerencsére ajtó mögött álltam, s ők ismételtek, mire újból végére értek: itt élned, halnod kell, összeszedhettem magam zokogásomból. Ő! Ti nem tudjátok, ami most szívemet szorongatja. Hibát követtem el? Az elrontott idő jóvátehetetlen. Kedves Kalocsaiak, Földijeim!, fogadjátok el elégtételnek elcsavargott fele életemért, tékozló fiúságom megbánásául a falakra helyezett képeket.