Heves megyei aprónyomtatványok 1/F

J-W*

is képekben látja a világot. Mi közben írok, pontosan látom a fi guráim alakját, arcjátékát, ruhá zatát, a helyiség berendezését, í havas tájat, a vásott makadámú tat, a megyeháza késő bárok! homlokzatát stb. A rendező látjt ugyanazt, amit én, de nem égé szén ugyanúgy. S ez a különbség mindig egy kis fájdalmat okoz.’ (Galgóczi: A közös bűn - Fekete fehér, 1978.)

„1984-ben megjelent a Vidravas. Az emberek döbbenten olvasták és adták kézről kézre Olyanok is, akik soha nem hallottak Galgóczi Erzsébetről. De akik jól ismerték a munkáit, még őkis meglepődtek. Hogyan jelenhetett ez meg? Ennyire kimondani az igazságot?! Mert hiszen az már a hatvanas évek közepe óta szokás volt, engedélyezett szokás nemcsak regényben, de a jelenségeket, személyeket nevén nevező szociográfiában is, hogy valamennyit kimondanak az igazságból. De hogy az egészet, ilyen nyersen, festetlenül? És még csak azt sem lehetett mondani, hogy Gal- góczinak szabad, mert ő a rendszer kedvence: nem volt az. Jobban szerették volna, ha nincs, de volt, hát tudomásul vették. Megkísérelték politikailag szeretni is, de nem nagyon hagyta magát. A politikának volt annyi magához való esze, hogy felmérje: Galgóczi Erzsébet nemcsak irodalmi - egyáltalán szétválasztható-e ez? - hanem erkölcsi jelenség is, és nincs más, mint lenyelt haraggal vagy szelíden, de meghátrálni előtte.” (Tamás /., 1989.)

Halálakor, 1989. május 20-án egyik méltatója így emlékezett róla; „A ménfőcsanaki parasztokat beírta Európa egyetemes irodalmába. Galgóczi Erzsébet írásművészete és a szülőföld elválaszthatatlanok.” A kiállítás zárószövegében írta Pomogáts Béla:

„Galgóczi Erzsébet a valóság írója volt egész életében, mégis jól tudta, hogy a valóság sohasem szürke, hozzátartozik a játék, a derű, a humor. Utolsó éveit mindazonáltal ismét köznapi valóság vonzáA kápolna homlokzata helyreállítás után (1991)

14