Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-03-25 / 12. szám

2

.HETI SZEMLE

Szatmár-Németi 1914. márczius. 25.

Nem erőszak, nem frázis, nem papok találmánya tehát, ha a kath. vallás az örökkévalóságra irányítja figyelmünket, hanem magának a Teremtőnek munkája és emberi természetünk kérlelhetetlen logikája.. Aki ugyanis imádkozva, alázatosan és önmegtagadással dolgozik, abban maga Krisztus él és működik, aki örökkávaló, aki tehát maga akarja, hogy a múlandóság által szerezzük meg a boldog örökéletet.

Az emberi élet ilyen munka nélkül csak a vak és vad ösztönök játéka lesz, mely minden ösztönszerü cselekedetet jónak mond, melynek felbuzdulása csak pillanatig, napokig tart, villámfényhez hasonló, mely után sötétség, kin és szenvedés következik.

A kath. vallás, a kath. élet mindnyájunktól ilyen munkát kíván, mely által .nem a kath. egyházat védelmezzük, hanem amely által a kath. egyház bennünket védelmez, nemesit és boldogít. Ilyen munkára küld bennünket a kath. egyház mindennap milli- ószor és millió helyen a szentmise e szavaival : Ite! missa esi. Az oltártól küld és az oltárról adja az erőt, ffogy ne jajgassunk, hanem jó kedvvel és a biztos siker reményében dolgozzunk.

Ne legyünk olyanok, mint a nólai ember, aki a római követ felszólítására, hogy hivja össze a nólai férfiakat, kiment a temetőbe, háromszor is kiment, háromszor is szólította a nólai férfiakat, de azok nem jöttek, mert a sírban pihentek. Ne legyünk ilyenek. A nólai ember csak kiment, csak visszaemlékezett a múltra és keserűen csak ennyit mondott: A mostani nemzedéknek nincsenek férfiai, mert ha volnának és ha nem volnának csak a temetőben, akkor a nólaiak nem nyögnének most a rómaiak igája alatt. Bennünket is elvisz a kath. egyház az oltárhoz, a vértanuk, a munkás meg- dicsőiilt ősök sírjához, de nem azért, hogy csak elmenjünk, csak fájdalmasan visszaemlékezzünk, tétlenül elmerengjünk és azután tovább nyögjünk ellenségeink járma alatt, hanem igenis elvisz azért, hogy erőt merítsünk, hogy lerázzuk a jármot és hogy dicső őseinknek méltó utódai legyünk.

Mitől óvakodjunk? Emberek vagyunk és azért az imádságos, alázatos és önmegtagadó munka közben is tévedhetünk, óvakodjunk azért a szeretetlenségtől és gyanusitgatások- tól. — Örüljünk, ha látunk igazi munkásokat. Tanuljuk meg tőlük a jót és utánozzuk, az esetleges hibát pedig javítsuk meg szeretettel a magunk körében. Az ilyen munka nem érdemli meg éppen a testvérek részéről a kiméletlen kritikát és a jószándék félremagyarázását. Az u. n. integralkatholikus

nálunk, papoknál ? Katonáéknál a zászlóst az őrnagytól Óláhországon kívül még egy egész nagy világ választja el tekintve az állás fontosságát és mégis ott van a közös eszme iránti egyöntetű lelkesedés abban a semmitmondó „szevusz“-ban, abban a „te“-ben.

Nemcsak most, mikor bár feleséges ember nem vagyok, mégis „őszül fejem búbja“, de süldő káplány koromban is önkénytelenül elmosolyodtam, ha két „nagyságos“ pap ur, a társalgás folyamán egymást következetesen annyiszor, ahányszor dukált „megnagyságol- ták.“ Pedig közöttük nincs egy egész világ. Sőt I Olyanok, mint az ikrek.

Mikora káplányság jótékonyan ható kenyere után, a plebánosság sok gondot okozó kosztjára jutottam, az említett és mosolyt- keltő jelenség kapcsán elhatároztam, hogy a magamnál fiatalabb papok mindegyikével katonamódra fogok eljárni és az első intrá- dára „per tu“ leszek velők.

Történt, hogy még alig kéthetes káp- lányt környékeztem meg a kérlelhetetlen „te“-vel. Főnöke csakhamar félre hiv és igy szól 1

Ugyan — kérlek — ne rontsd a káp- lányomat 1

Hogy-hogy ? Kérdeztem csudálkozva.

Na hát, azonnal „te“ vagy vele.

Hóhá! — gondolám — még ez is baj 1

Nagyon érthető hát, ha ily nézet mellett az egy brancsbeliek oly hidegen néznek egymásra.

És most jön a kérdés, honnan ez az idegenszerűség közöttünk? Hiszen a világ légirány csak frázis, mely éppen azoktól származik, akik nem követik a krisztusi munkát, hanem szúró fulánkokkal lesben állanak a munkások háta mögött, hogy egy esetleges hiba miatt a különben értékes munkát gőgösen lekicsinyeljék, vakmerőén meggyanúsítsák és összeesküdjenek ellene. Ne akarjunk egyház lenni az egyházban. Elég szent, elég kifejező név a katholikus, mely egységessé, szentté, apostolivá tette egyházunkat. A kath. egyháznak nincs szüksége más megkülönböztetésre, mint amelyet Krisztus megállapított. Aki tehát más jelzőre szorul a katho- likuson felül, az akarva nem akarva már megkülönbözteti magát az egyháztól és ugyanazért nem épit, hanem bénít és rombol.

Katholikusok! Kövessük fővezérünk jobb jövőt hozó szavait, dolgozzunk és dolgozzunk ilyen elvek szerint.

Dr. Bakkay Kálmán.

A nemzeti egység.

Aki nemzeti bajokat akar orvosolni, annak a néplélek rejtekeibe kell behatolnia.

Minden mozgalom, minden intézmény, melyet a változó idők fel- szinre vetettek s melyeknek czélja a szooziális bajoknak orvoslása lett volna, épen azért nem érték el a kívánt eredményt, mert nem a népiélekből fakadtak, igy elsatnyultak, mint a fa, amelyet idegen földbe tesznek át, ahonnan tápláló nedvet nem kaphat.

Hosszú évtizedeknek sikertelen munkája, a minden czéltudatosság nélkül való kapkodás és kísérletezés, lassan meggyőzi a vezető köröket arról, hogy tetőt rakni haszontalan dolog addig, inig az alap ingadozó. Végre kezdik megérteni, hogy a nép anyagi és erkölcsi bol- dogitása a nép lelkében rejlő erőre építhető fel.

Eddig erre nem voltak tekintettel. Akik hivatásuknál fogva arra voltak rendelve, hogy a népet vezessék, a veszélyekre figyelmeztessék, csak a saját érdekeikkel törődtek, a népet magára hagyták. Akik

nagyobb, legősibb tisztikara mi vagyunk, papok ! Tessék nekem mutatni még egy olyan testületet, amely származási helyét a Megváltó isteni vérével áztatott keresztjének a tövében keresné!

Ha a hidegség okait akarom kutatni, nem sokáig kell keresnem azokat. Szinte önmaguktól kínálkoznak.

Hidegek vagyunk egymás iránt, mert nem kereressük az egymással való érintkezést. Az egy esperesi kerületben működő 6—10 pap, úgy a hogy még ismeri egymást. Ezzel azután — ausz. Nekem például egyházmegyénk papságának 50°/o felől még arról sincs halvány sejtelmem, hogy szép magyarsággal mondva: „hogy néz ki?“ Annál ke- vésbbé ismerem érzületét, jótulajdonságait, vágyait, óhajait, kívánságait és mert velem együtt ők is emberek, esetleges — hibáit.

Lépten-nyomon olvasom, hogy ennek meg annak a ref. egyházmegyének a papsága zsinatok Minden évben legalább egyszer, ha nem többször. A ki csak teheti, ott van. És nem csak beszél, de cselekszik is. Mindenki együtt érez, egymást támogatja, erősiti, bátorítja. Mikor olvassuk majd, hogy X vag3r Y rk. püspöki egyházmegye papsága hasonlóképpen cselekszik ? Mert ne tessék gondolni ám, hogy az a zsinatolás az a tömeges megjelenés — semmi. Egy iszonyúan erős láncz az kérem, amely valóra váltja ősz és bölcs apostoli királyunk jelszavát: „Viribus unitis!“ A hideg érzület közöttünk mindenesetre csökkenne, ha a mi egyházmegyéink mindegyike évről évre összegyiijtené papjait.

pedi£ a nép elhagyatoltságán és tehetetlenségén akartak emelkedni, azok mindent elkövettek, hogy a bizalmatlanságot felkeltsék azok iránt, kiktől támogatást és segítséget remélhetett a nép.

Igv alakult ki a néplélek azon alapvonása, mely az intelligens elemben az ellenségét látja, mert csak akkor foglalkozik vele, mikor érdeke megkívánja.

Ez nemzeti betegség, mely az ellentétek kiegyenlítését gátolja. E felett könnyelműen napirendre térni nem lehet, mert addig minden igyekezet és törekvés, mely a népjólét előmozdítására irányul, kárbaveszett, inig a keresztény magyar társadalom újjászervezése és erősítése által a nép maga meg nem győződik arról, hogy kikben keresse barátait és kikben lássa ellenségét.

Nem természete a magyar népnek a bizalmatlanság, az elzárkó- zottság, ha ma mégis ilyen sok keserű csalódás és- tapasztalat tette azzá. És aki csalódott, nehezen remél, még nehezebben bízik. Innen van, hogy a nép minden uj eszmét, bármily szépen rajzolják is le előtte s hármily hasznosnak tüntessék fel, kétkedve fogad.

E bajt gyógyítani kell. A néplélek rejtettébe kell hatolni, hogy biztosat és maradandót alkothassunk. Ez pedig csak a szövetkezés, az egyesülés eszközeivel érhető el. Itt omolhatnak le a válaszfalak, a gyakori érintkezés közelebb hozza az eddig különváltan élő elemet, növeli a bizalmat, megteremti az erős nemzeti társadalmat, mely alapja az egységes nemzeti életnek.

A szövetkezet vagy egyesület tömöríti a népet, növeli és fejleszti a morális és fizikai önállóságot, a mely az életben az anyagi és erkölcsi, irányban folytatandó küzdelemre képessé teszi.

Ez az érintkezés állandó kapcsolatot hozna létre közöttünk és eltekintve attól, hogy a közös küzdelemre megerősödnénk, talán jobban megismernénk és — ha igaz — meg is becsülnénk egymást.

Hogy második osztályú utasok vagyunk egy másik oka ennek az, hogy rém mód féltékenyek vagyunk egymásra és a mi fő — nem akarunk egymástól tanulni. Tessék csak figyelemmel kisérni, milyen féltékenység, hogy ne mondjam irigység környékezi azt, aki egyebet nem tesz, csak Isten adta tehetségét az üdv munkájának szenteli: nem heverteti a girát“, hanem forgatja, hasznosítja^ csak kötelességet teljesít. És mit mondjak a szó- szónoklatokról ? Lelkemre mondom, szívesebben beszélek 5000 czivilnek, mint 50 papnak. Miért? — kérdik. — Egyszerűen csak azért, mert az 5000 czivil közül legalább 2500 tanulni akar és fog: 50 pap közzül pedig legfeljebb kettő hallgat meg azért, hogy tanuljon, 48 pedig kegyetlenül — kritizál És mig beszélek, ez a 48 testvér ezeket gondolja : „ezt a részt ettől a szerzőtől olvasta“ ; „ezt meg innen lopta“ ; „ezt én igy mondottam volna“ ; „hallatlan milyen gesztusai vannak“ ; „szinészkedik a hangjával“ — és igy tovább.

Mit szóljak az úgynevezett „ambíció“-ról, mint a hidegség harmadik okáról ? Tény az, hogy amióta e sártekén ember él, annak szivében ott volt, van és lesz az ambiczió is, amely ha mértéket tart, rendes keretekben mozog, tulhajtásba nem téved — mondjuk — szükséges is. Ambiczió nélkül ember nem