Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-02-25 / 8. szám

XXIII. évfolyam

8. szám

Szatmár-Németi, 1914. február 25.

HITI SZEMLE

POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP.

ELŐFIZETÉSI ÁRAK:

Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f.

Félévre — 4 „ — , Egyes szám ára 16 fillér.

Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár.

(***) Régen és töb- ször hangoztatott óhaja a kath. közvéleménynek, hogy az egészen rokon czélokért dolgozó kath. egyesületeink mentői egységesebb, bensőbb kapcsolatba, összeforradásba, szervezetbe tömörüljenek. Ezen óhajnak teljesülését látjuk, üdvözöljük azon megértésben, legteljesebb közeledésben, amivel leghatalmasabb egyesülésünk a Kath. Népszövetség és a jövendőt lelkében hordozó Kér. Szoczialis Szövetség egymással szoros testvéri viszonyba jutottak. Hiszen a két egyesületnek közelebbi és távolabbi czéljai úgyszólván egybefolynak. Kereszteződnek. Be és kifelé harmonikusak. Mindkettőnek törekvése a katholikusok, keresztények tömörítése, öntudatra való ébresztése. És ezzel kapcsolatosan azt célozzák ők, hogy nemzeti életünkbe keresztény felfogást, szellemet és gyakorlati életrendszert vigyenek. Ez az irány tulajdonkép a keresztény szoczi- ális szervezkedés, mely Magyarország dolgozó népét egy táborba toborozza, hogy védekezzék egyrészről az uj pogányság szelleme és ezzel járó kapitalista irány kizsákmányoló munkájával szemben. E törekvésben, e védekezésben most már tehát egyesült erővel, egymást segítve és kiegészítve fog haladni a két egyesület. Szivünk mélyéből kívánjuk, hogy mindig nagyobb erővel, szélesebb területeken és fokozódott benső és külső mozgalmassággal!

*

Felelős szerkesztő :

Dr. BAKKAY KÁLMÁN.

Laptulajdono9

A SZATMÁR- EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR.

Hálátlanság számba megy, mikor azzal vádolják a magyar nemzetet, hogy a románokkal nem akar békességben élni és hogy őket itt a hazában elnyomják. Ki akarja őket elnyomni ? Hiszen a mi románjaink egész kulturkészletiiket, megerősödött intel- ligencziájukat a román parasztságnak tagad- hatlan mivelődését, sőt az értelmi osztályba való bejutását gyermekeik neveltetése és iskolázása révén éppen a magyar kultúrának köszönhetik. Ezzel szemben lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mi emlőnkön megizmosodott románság nem akar beilleszkedni az egységes magyar nemzet életébe. Sőt a gyakorlatban, minden más törvény végrehajtását követeli és sürgeti, csak azzal az alaptörvényünkkel helyezkedik ellentétbe, a mely (1868. XLIV. t. ez) kimondja, hogy Magyarország bármily ajkú honpolgárai együtt egy nemzetet alkotnak, az egységes magyar nemzetet. Pedig ennek átérzése, ez iránt való őszinte meghódolás nélkül hiábavaló minden más törekvés. Nemcsak hiábavaló, de veszedelmes is és a magyar nemzet megalázására és gyengeségének előmozdítására való. Azért kétszeresen veszedelmesnek tartjuk, mikor az államkormányzat vezetője világos, tételes törvényeinkkel szemben holmi „méltányos eljárásokéról, „a törvények enyhébb végrehajtásáéról, amolyan legyezgető simogatásokról beszél és Ígér. A törvény, törvény. S ha elméletben igy beszélünk róla ... a formáczióban, a gyakorlatban ... az a törvény szabatossághoz, gyengeséghez, sőt kimondjuk : a nevetségeshez vezet. Ennek lehetősége. bekövetkezhetősége pedig magának a nemzetnek erejét, tekintélyét, de főleg egyA kiadóhivaiali illető összes küldemények, pénzek, hirdetések stb. Etting-er «János tanulmányi felügyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők.

Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyilttór sora 40 fillér. ----------------A lap megjelenik minden szerdán.

ségét őröli meg. íme, Tisza István elmegy a lehetőség végső határáig. Román testvéreink még igy sem akarnak békét. Ott hagyják a felajánlott jobb kezet. Tisza István meg ennek daczára megadja nekik mindazt ... a mit csak lehet. Mit nyert vele a nemzet? Azt, hogy ők, a román testvéreink kapnak is és meg is maradnak a maguk akaratos és illuziós világában. Ma ebben a világban. Milyen illúziókat fog támasztani egy másik, most növekedő generáczió ? És mit fognak tenni ? Hova fog vezetni ez az ut ? Nem úgy uraim. A magyar nemzet legyen és lesz is lovagias nemzet. Méltányos nemzet is. De akkor, mikor a maga életéről, egységes nemzeti létéről van szó, talpára kell hogy álljon. És pedig mielőbb. Mert különben — anarkia előtt áll.

*

E sorokat már megírtam, mikor egy óra leteltével városunkba érkezett a megdöbbentő hir, hogy a hajdudorogi püspök lakását Debreczenben felrobbantották. A balkáni véres esemény nemcsak megdöbbentő, de lesújtó. Nincs szavunk most, a mellyel kifejezést adjunk ez eseménynek. Csak nemzetünk gonddalteljes homlokára vetjük szomorú tekintetünket. És bizunk abban, hogy ez őrü- letes tettel szemben a nemzet maga megőrzi nagy és hatalmas lélekjelenlétéi, mint azt minden megrázó események közt megszokta őrizni. Hiszünk abban, hogy az őrjöngő tettet nem fogja általánosítani román testvéreinkkel szemben, de nagy tanulságul használja fel abban és arra, hogy a nemzet tekintélyét jóakarattal, engedékenységgel nem szabad soha koczkáztatni.

1914.

február

25.

Szerda.

Kicsi húgom...

Kicsi húgom szemeiben Csillog a bú nehéz könnye S mint fűszál az éj harmatát Hullatja a nyitott könyvre.

Félkönyökre támaszkodva Gödrös állát árnnyal szegi,

A világnak nincs oly baja,

Mint amilyen most van neki.

Eltörött a képecskéje,

Üvegre vert Máriája,

Nézi, nézi s úgy szeretné,

Ha az ismét összeállna.

Boldog volt még előbb vele,

Tette, vette, rakosgatta S a doboznak száz képe közt Mindig is csak legfent hagyta.

Oh de mostan nagy baj érte!

— És mutatva hull a könnye — Hogy ott állt az könyve szélén, Észrevétlen’ — ledöntötte.

Bakkay Béla.

Az első és utolsó.

— Hamvaző-szerdai kép. —

Irta: BODNÁR GÁSPÁR.

Rengeteg őserdőben, óriási fáknak hatalmas karjai közt épült a missió-telep, a hol az én kis törtónetkém lejátszódni fog.

A házat és minden alkotást, a mit itt szemetek lát. . hittérítők építették. A maguk két kezével. A maguk lelkének titáni erejével. Hősiességével és önfeláldozásával.

Szerencsétlenségre, rettenetes életre született pogány gyermekeket nevelnek itt. Ebben a rejtett fészekben. Azokat a gyermekeket, kiket a lelki sötétségben élő szülők kidobtak, mint a felesleges kutya vagy macska kölyköket. Vagy azokat is, kiket a biztos elpusztulás kegyetlen karjaiból szabadítottak meg. Gyöngyszemekért. Tükördarabokért, tarkaságokért.

Ez a missió telep, ez a fészek . . csu- dásabb, mint a mi nagy, hatalmas kultúrpalotáink. Csecsemő korukban hozzák ide ezeket a. gyermekeket. A kik gyönyörű szép gyermekekké, ifjakká serdülnek . . hogy aztán sokan köziilök a maguk népének, atyáik, anyáik gyermekeinek lehessenek apostolai. Vagy a mozgó, kulturtársadalomnak élő, hasznos tagjává.

*

Estenden volt. A nap, mintha ősi fényben, tűzben égne odaszürődött búcsú sugaraival a telepre. A gyermekeknek, mielőtt üditő

alkonyi sétájukra indulnának ... a felügyelő páter igy beszél:

— Gyermekeim, holnap hamvazó szerda lesz. Á templomba megyünk. Meghajtjuk tejünket, hogy Istennek szolgája hamuval hintse be. Hogy megemlékezzünk — halandó az ember, a halál árnyékai közt jár. Hogy halljuk hát a figyelmeztető igét:

— Emlékezzél meg oh ember, hogy meghalsz! Hogy porból lettél és porrá leszesz.

*

A nap már régen lebukott. A teljes holdvilág fénye betör az őserdők hasadékain. Itt-ott halvány fénysugárok húzódnak meg, mintha utat akarnának vágni — két gyér- mekifjunak. Ezek visszamaradtak az alkonyi sétától. Az erdő mélyébe igyekszenek. Egy ifjugyermek és gyermekleányka. Mint két vadgalambfiók. Mikor kibuknak fészkükből. És eltévednek a sürü bozótokban: úgy bolyongjak ők a rengeteg erdőben.

Ők maguk hagyták el a meleg fészket. Ösztönük ragadta„ki őket a kultúra, a nevelés karjai közül. És viszi őket. Mennek, sietnek. Az ős ösztön a társuk. A vad szabadság ösztöne. És hajtja, kergeti — a czél tudata nélkül. Mert maguk sem tudják: hova, merre ?

Már lábuk is vérzik. A rezük véresre karmolva. Egyszer-egyszer megállanak. A bizonytalanság döbbeneté állitja meg őket egy-egy pillanatra.

Végre leülnek egy hatalmas, ősj fa alá. Nagyon fáradtan lihegve ülnek le. És szót-