Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-23 / 51. szám
4 HETI SZEMLE Szatmár Németi 1914. deczember 23. Az utolsó ágy úszó. Molnár Károly. Mikor majd elhangzik komor dörrenése S tüze bevilágít a sötéllö éjbe: Százmilliók ajkán felzeng a hozsánna, Belekezdenek egy könnyes, nagy imába.. Magától megszólal akkor minden harang, Mámorosán jár be egy országot a hang, Százmilliók hullanak megindultam térdre, Templomkerülő is a templomba tér be, Mikor elhangzik az ágyuszó. Nádfedeles, zsuppos, kis fálusi porták Hogy megnőnek! — mikor egyszer kidobolják: „ Hogy ill-meg-itt, messze, a kék ködben úszó, Nagy síkon elhangzott a záró ágyniszó ..." Reszkető kezű, vén ■ asszonyok emberek Az örömtől simák: „hazajön a gyerek . . .“ Meglátjuk a harcok sápadt katonáit, Lesz köztük béna is — de akkor nem számit, Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Kis zsalukáteres házak kapujába Ki-kiáll, akit csak elbír a két lába, S visszafojtott, néma epedéssel néz szét, Úgy várja a maga epedő vitézét. Tépett zászlók lesznek akkor legszebbek, A béna katonák a legkedvesebbek. Virító virág is kerül az ablakba Illatmámorával legényt csalogatva Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó Ha azt az örömet — mi majd fog csapkodni, Egy nagy öleléssel összetudnám fogni S bezárni és apró adagokra váltva A világ végéig szórnám a világra : Tudom, hogy nem lenne széles e világon Soha többé bánat — csak boldogság álom . . . De azt az örömet ki tudná felmérni! Csak azt tudom, hogy ezt elfogjuk még érni : Mikor elhangzik az utolsó ágyuszó. Erdély felöl. Irta: P1LCZ EDE. Elültek a belső viharok. Amit a politika és érdekellentét nem voltak képesek kiegyenlíteni, azt kiegyenlítette az idő. A nehéz küzdelmes de reményt, éltet igérő idő. Csodás varázserő rejlik benne. A szunnyadót ébredésre bírta, az ébredővel feledtette az álmot. Csak egy gondolat ragadta meg lelkeket: a haza vészélyben. És megmozdult a nép. Rombadőlt a nemzetiségi és politikai ellentét, a lelkek mélyén élő nagy erők felszabadultak. Eltiporni, letörni mindent, ami a jövőt, az életet, a földet, az édes hazai földet fenyegeti. A népiélek fenséges megnyilatkozását talán senki és sehol jobban nem érezhette, mint mi, kik itt az erdélyi határ ínegyében a román nép nagy szomszédságában élünk. Mikor julius 31-én a hegytetőn és domboldalokon megszólalt a kürt, mely az általános mozgósitást jelezte, talpon volt minden katonaviselt ember. Es augusztus 1-én a somkuti viczinális nem győzte szállítani a katonákat. Nem volt itt visszavonás, nem volt félelem, hisz ott élt már régóta a néptudatban, hogy közel az idő, mikor fegyverrel a kezében kell biztosítani a családi fészket, az ősi földet. Gyönyörű volt azt nézni, hogy ölelkezett össze magyar és román a közös érzésben védeni a hazát. Könny nem hullott, panaszszó nem hangzott. Pedig ezrek mentek. A föld gyermekei. Ajkukon a nemzeti himnusz hangzott, szemeikben a lelkesedés tüze égett. S hogy nem pillanatnyi fellobbanás volt, igazolják azok a győzelmes barczok, miket magyar és román csapatok a Kárpátok alján vívtak és Pzremysli védelménél tanúsítanak. Es mig a hadba vonultak győzelmesen vívják a nagy csatákat a szent boldogabb magyar hazáért; az itthon maradottak csodás lelkesedéssel karolnak fel minden ügyet, a mi a nemzeti védelem érdekében szükséges. Nagysomkuton 100 sebesült részére rendeztek be kórhazat és a járás 42 községe versenyzett a felszerelés összeadásában. Egy kis kiállítást lehetne rendezni abból az adományból, amit összehordtak. Amit a falusi nép kézi ügyessége, szövészeti tudása előállíthat — pedig szép és érdekes munka — abból a legjobbat adta oda az ő fiainak, a hősöknek sebesülteknek. Értékben meghaladja a tízezer koronát. Nem. Nem rossz ez a nép. Nincsenek ennek nemzetellenes szándékai. A ki és bevándorlás megtanította, hogy legjobb itthon. A magyarországi román nép már érzi tudja, hogy ez a magyar föld jó, ez a magyar föld hűséges és a magyar kormányrendszer iparkodik igazságosan mérni mindenkinek. Nem kiván kötelességet jogok nélkül. Ami méltányos, minden állampolgár megnyeri. De becsületes munkát és hűséges kötelességtelj'esitést kiván. És megnyuszik ebben. A XX. század levegője megérintette már őket is, megértik kik az ő barátai és vakon nem rohannak már az esetleges önző érdekeket szolgáló vezetők után. Ez a rémes háború pedig nemcsak a jövő biztosítója, a lelkek kiegyenlítésének harcza is. A közös veszély, a közös szenvedés közel hozta egymáshoz a külömböző nyelvű és fajú embereket, s az együttes győzelem egybeforrasztja őket a hazai föld szeretetében is. Ennek mintegy biztató sugarát nézzük a jövő iránt tanúsított nagy érdeklődésben. Nagy- somkut főterén táblán kifüggesztve olvasható minden nap a legújabb harcztéri tudósítás; magyar és román egyenlően érdeklődik. Örülnek a győzelmes híreknek, lehangoltan mennek tovább ha rósz hírek érkeztek. Hétfőn, a hetivásár alkalmával minden faluból magyar lapokat vesznek, amiket otthon egy felolvas és román nyelven megmagyarázza. Es hogy dédelgetik a hazajött sebesülteket. Boldog, aki adhat nekik valamit. Biztató jelek ezek. Sok könny és vér folyik el, de belőle a megértés és egymás megbecsülése fakad. A nehéz kérdések, miket a vezető egyének megoldani nem tudtak, megoldja most a közös szenvedés. A tények mindennél erősebb bizonyitékok. Nincs kiváltság. Magyar és román együtt küzd, együtt szsnved; együtt kell, hogy élvezze a győzelem gyümöl- oseit is. Es a magyar nemzet sohasem volt szűkkeblű. Örömét szívesen osztotta meg azokkal, kik együttéreztek balsorsában. A győzelmes harczok után testvér kezet nyújtanak egymásnak a magyar és román, hisz együtt vérzettek ami a legdrágább: az otthon, a hazáért. A diadalmas békeségért. A három fiú. Irta: Mester. Jött a legidősebb — haza! — Édes anyám, csak éppen egy csókra jöttem. Édes' apám, csak éppen búcsúzni érkeztem. Mozgósítás. Hív — a haza. És az anya egyszerre száz felé gondol. Ide-oda fordul. Kamarába. Élés-tárba. Konyhába, padlásra. Fejpárnára, hófehér szép ruhára. De a hogyan érzi, hogy egyszerre száz gondolata, ezer érzése támad — amugyan tapasztalja, hogy nincs száz karja, ezer keze, hogy amit csak lelke, szive, büszke fájdalma gondol . . . mind., mind összegyűjtse, odaadja . . csomagba rakja. — Ezt is tedd el . . . — Még ez is elfér. — Egy kis . . . — De édes anyám . . . — Hát ezt a kis párnát, meg a meleg takarót. — Hiszen katona vagyok . . . Uratyja meg csak mosolyog. — Ügy e édes apám . . . Szégyen lenne, hogy igy induljak harczba. S a vége az . . . hogy alig visz valamit. Csak az anya csókját, számlélhatlan forró csókjait, csak az apa lelkét . . . erős férfi lelke csókját . . . * Es még végig se mérheti, hová, merre viszi fiát útja. Még fel se száradnak büszke, verőfénytől aranyozott anyai könnyei . . . már jön a másik fiú. — Csak pillanatokra édes anyám. Későn kaptam a behívót. Néhány órám. Édes anyám, megesszük a muszkát ... Ura-atyja csak mosolyog. Édes anyja, mint halvány szobor áll... majd karjaiba zárja, csókjaiba füröszti a fiút. — Hát te is . . . hát téged is . . . És oly gyorsan . . . Legalább egy napot tölts velünk... — Egy nap . . édes anyám 1 Egy nap... nagy, mérhetlen idő az most . . , mikor nagy nagy az idő. Majorság mozdult. Tűz pattog. Asztalon terítenek. Kamarában csomagolnak. — Ezt is, azt is tedd el. Vidd el. — De édes anyám . . — Ugyan asszony... ne zaklasd. Katona ő. A király kosztosa. S a vége az, hogy alig visz valamit. Csak az anya lelke másik felét. Az apának büszke ölelését. * — Talán a kis fiú haza jön. — Ne várd . . akkor betoppan. — Őt nem viszik. A kis fiút. Hiszen gyermek. — Ifjú . i . mint én voltam. Ilyenkor a gyermek egyszerre ifjúvá nő. Napról-napra igy szakad a szó. Es jön a legkisebb. A gyermek. A kék- szemü kis fiú. Akkurát akkor jön, mikor nem is várják. — Anyám! — Fiam! — Önkéntes . . . — Hát te is . . . Hát már nincs . . . nem lesz nekem fiam ? Az uratyja meg csak mosolyog. Szemében büszke tűz lobog. Idő, -gond hajlította alakja sudár lesz, mint egykoron. — Tudtam . . így gondoltam A fiú pár napig maradhat. Egy egész világ. Boldogság. De azután üt az óra. Jön a bu- csutlan bucsuzás. A legkisebb fiúnak legfájdalmasabb bucsuzása. * A harcz pedig viharzik. Északon, délen, nyugaton. Mint a villám, mely alulról gyűl ki és a hömpölygő fellegeken keresztül száguld a láthatárra bömbölő mennydörgések között. A kis családi tűzhely, mint két anyamadár fészke ül a hegyek közt . . . csendesen. Es a fészekben egy anya gondja, aggodalma, reménye száll naponkint messze . . . messze tájra. Vad viharba, fellegekbe tekint az apa. Es a borongó jelen fellegein keresztül I szövődik — egy szép szivárvány. Az anya emléke. A kis leány játéka. A szülei háznak öröme és fájdalma. A serdülő hajadon képe. A virágos kert. A magas hegyek. A patakok. A források hüs vize. A sötét erdők árnya. A zúzok ütemei, egyformasága. Az ébredő reggel .?. vadgerliczék bugása. Az első érzések. A tüneményes gyorsasággal megérkezett leánykor. A mennyasszonyi koszorú. Az anyaság büszke méltóságának érzése. Mikor jön a gólya, hozza a csicsergő fiakat. A bölcső. Az önfeláldozás. Virrasztó éjek, aggodalmak. Kicsike kis örömek nagy boldogsága. Az iskola. A bucsuzások. A szép álomból való felébredés. A valóság, hogy háború van. Es ott a három fiú. A valóság. Hogy a szöghajba immár ősz szálakat hozott az idő. Folyik a munka. Újra kötő tü a kézben. Hósapkák, érmelegitők alakulnak a pamutszálakból. Kinek-kiknek köti ? Vájjon a három fiúnak? Istenem, még a gondolatára is elsápad az arcza, elpirul a homloka. Vájjon az én három fiamnak jut-e belőle. Vagy más gyöngéd kezek munkájából? A virágai felelnek a kérdéseire. Az ő kedves, szép virágai. . * Hírek jönnek. Riasztók — kedvezők, Ez is érkezik. Az is érkezik. — Mióta nem Írtak. — Persze, mert nekik arra van idejük. — De ez is irt . . az is kapott levelet. — Az Isten csak megsegít. Égy alkonyaira, munkától fáradtan jő haza az apa. — Szomorú vagy, lelkem. — Csak gondolod. — Hallottál valamit ? — Mende-mondá. — Megsebesültek. — Mende-monda. — Eltűntek ? — Két, három hónapja semmi biztos hir. Csak mende-monda. Ez is látta. Utoljára látta. Az is beszélt vele. Utoljára beszélt. — Elestek? Nincsenek! Talán mégis! Hiszen mindig hittem. Istenben bíztam. Negyedik hónap.
