Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-12-23 / 51. szám
Szatmár-Némr-ti 1914. december 23. .11 MTI SZEMLE 1 HÁBORÚS KARÁCSONY----------=»£>&®5-®3<=---------Ka rácsonyfáról szomorú ének. — Magyar Bálint — Die sírjatok, ne féljetek, Mész karácsonyfa, gyermekek ! Jjranyszállal devont ága, Ddlint fjet le kém arany álma. Aranyágon ezüst levél, Müge, narancs, jfános-kenyér. gyermekszívnek úgy (esz éppen DHinden, mint az elmúlt évken. Csak minékünk, jaj, minékünk Mész más, akik tö66et értünk! Jfarácsonyfánk tomkja : szárnya, DKintka messze földre szállna. D? lint ka temetésen égne (gyertyáink gyenge fénye — <Ss (ekajló sötét tornája, DDlintka sírokra korulna . . . Az első karácsony. Irta: MAIlItH JÓZSEF gróf. A XX. századnak társadalma megtelt — a szocziális problémával. Fent és lent hirdették, hogy ez az uj tudomány, sokan hitnek is nevezték, fogja megujitani az emberiséget. A lázban, nyugtalanságban, sőt morajló elégedetlenségben vergődő társadalmat. A liarczoló, a romokon is keresztül törni akaró szo- cziáldemokráczia háború nélkül való világszövetséget Ígért az osztályos nemzeti társadalom helyett. És ez az uj, himes tan, ez a hihetetlen hit milliók lelkében vágyódásokat, való reményeket keltett egy uj világ iránt. Az eszme pedig, mit a szoczi- alizmus merész felforgatásával vetett a lelkek mélységébe nem uj eszme. Az a tan vagy hit, mely ma a szoczializmusban megnyilatkozik és melyet a maga eredetiségében és tisztaságában mindnyájan elfogadhatónak vallunk régibb, mint bár mely más időnkint felmerült eszme vagy áramlat. Hiszen az igazi szocziális eszme, hit vagy életrendszer ott gyűlt ki a betlehemi csillaggal egyszerre. Ott gyűlt ki igenis az Ige, mely hirdette, hogy mindnyájan egy atyának gyermekei, tehát testvérek vagyunk. A megváltás születésével nyilt ölelésre a szerető kar, mely minden embert, kivétel nélkül az egyenlőségnek, a testvériség és szabadságnak oltalma alá vesz. Olt, a Megváltó bölcsejénél — az első karácsonykor — találkoztak a királyok, a gazdagok, szegények. A nép és értelmiség. A társadalom minden tagozata. Onnan, a betlehemi karácsonytól terjedt a világ minden részébe az igazi szocziális igazság. Az első karácsony tehát az igazi, a való, a boldogító szocziális élet .bölcseje. A mi társadalmunknak szoczia- lisztikus törekvései mindent elkövettek, hogy az eredeti, a betlehemi forrástól, a kereszténységnek első megfogamzótt gyökerétől magukat kitéphessék, -elszakítsák. Milyen eredményt értek el ? Mi lett a háború nélkül való boldog, nagy nemzetköziséggel, világszövetséggel ? Mi történt a nemzetek összeolvadásával .és ölelkezésével ? A nemzeti érzések elnyomásával és gyermekmesévé váló értékelésével? Kell-e erre ma feleletet adni ? Bizonyára nem ! De nem árt, de szükséges, hogy felvessünk egy másik kérdést. Azt, hogy ez a nagy, hatalmas Tanító, a világháború hatással lesz-e a szocziális eszméknek, hitnek megtisztítására és helyes útra való térésére? Hiszen ne higyjük, hogy mert a háború elnémitotta, passzivitásba vitte a szoczialisztikus törekvéseknek intenzivebb munkáját, törekvéseit, sőt harczát: hogy ez a törekvés, ez a liarcz nem fog újra feléledni és a maga harczi tereit elfoglalni. Sőt talán még jobban. Csak az a kérdés, hogy a majd meghiggadt, sok-sok csalódáson átesett, nagy mélységekbe és hamis magaslatokba belenézett társadalom fog e okulni. Bevallja-e legalább hallgatagon és tapasztalataiból, okulásaiból, kinyílt szemének és lelkének világos tanúbizonyságából, hogy a kereszténység első forrásai nélkül, a krisztusi tannak erkölcsi állandósága és tekintélye nélkül a szabadságot, egyenlőséget, testvériességet hirdető „kultur emlők“ : zsarnokokat, zsarnokokkal szövetkező hamis, hazug társadalmat, nemzetet és kultúrát nevelnek. A szocziális eszmékben sok jó van. A szocziális kérdést azonban nem fogja megoldani, még enyhíteni sem . . . soha a világ ... az első karácsonynak hite és segitsége nélkül. A szocziális kérdés a háború után is nagy kérdése marad a társadalomnak. A csecsemőt kiveszi bölcsejéből a világháború. De éppen ez a háború tanítsa meg járni. És útját a betlehemi csillag felé vezetni. A hol az első karácsonynak fénye, mint a királyi nap — a leg- zordonabb télen is — kibontotta melegségének, szeretetének, erejének áldásait. Ha tehát eljő az uj tavasz, a megpróbáltatások, a tanulságok... a csalódások után való békeségnek, áldásos munkának örömnapja majd: ne hagyjuk magára a szocziális életnek lépéseit. Fogjuk karon. Emeljük magunkhoz és vezessük Krisztushoz, a ki született, hogy — megváltson. Megváltsa a mai társadalmat is. Egy báb története. Irta: Bodnár Gáspár. — Tudod-e édes nagymamukám, hogy mennyi fillér van már a perselyemben ? — Mutasd, mutasd milyen súlyos. A szép, tisztes ősz matróna kinyújtja és dologtól megbámult, időtől megránczosodott kezeivel sulypróbát végez. A kis Aranka éles, vigyázó tekintete rája mered a próbára. S mikor látja, hogy a nagy- mamuka arczán nem jelenik meg a csudálko- zásnak sugárzó mosolya, odahajlik nagymamu- kának a füléhez és úgy súgja : — Igen de fehér krajczárok is vannak benne. :— Fehér krajczárok ? — Igen, bizony. A keresztmama csúsztatta bele, valahányszor itt volt nálunk. És mikor ez a nagy titok kiszaladt piros kis száján, liliomfehér kezecskéjébe takarta or- czáját, mintha megbánta volna, hogy ilyen árulást követett el. De csakhamar mosoly váltja fel orczájának pírját. És olyan nyugodtan beszél. — Pedig kereszmama mindig intett. A szájára tette a kezét, ami azt jelentette, hogy aztán ki ne fecsegjem. — És te kifecsegted! — Ki nagymamuka, mert már fel akarom törni a perselyt . . . — Hiszen még fér bele. Várhatsz. — Férni-fér, de azok a szegény sebesült katonák már nem várhatnak tovább. Nagymamuka, mikor visszük el a perselyt? — Oh kis lányom ... hát te csakugyan oda adod nekik a perselyedet. A leányka szinte angyallá változott e pillanatban, csak szárnyai hiányoztak. — Odaadom, édes kedves jó nagymamukám. Még a lelkemet is odaadnám nekik. Nagymamuka pedig másnap elvitte a persely tartalmát . . . kalács, kávé, szivar, alma, befőtt alakjában a kórházba. De a persely tartalmát félre tette. Az uj perselybe. Milyen rettenetes hosszú idő szakadt most Arankára mig nagymamuka a kórházból visszaérkezett Nem lelte helyét. Egyik perczben az utczára szaladt, le és végig mérte a hosszú utat; másikban az ablakot nyitogatta. Hogy is nem jön már az a nagymamuka. És végre nagy, nagysokára meglátta nagymamuka alakját. Úgy ismerte a lépését . . már jóval megérkezése előtt tapsolt, nevetett tánczolt. Hogy már közeledik nagymamuka. Es szakad a kérdések zápora. Hogy hát — Jutott-e mindegyik katona bácsinak — Jutott édes kis leányom. — Nagyon fáj nekik a sebük? — Bizony van olyan köztük, akinek na gyón fáj.
