Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-18 / 46. szám
6 HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. november 18. Az Élet legutóbbi száma következő érdekes és változatos tartalommal jelent meg : Színházak. Cyprán. — Égi társadalom. Nagy Lajos. — Dies irae. (Költemány.) Fordította Sik Sándor. — A muszka pipa. (Elbeszélés.) Domokos István. — Haditudósítók hajdan és most. Pásztor József. Záoltár. (Költemény.) Schützenberger Lajos. — Németek. (Elbeszélés.) Tanéra Károly. — Heti beszélgetés. (Az uj sorozás.) Parázs. — Mozgóképek. Szerkesztői üzenetek. A füzetet szebbnél szebb aktuális képek teszik vátozatossá. A hadi-kölcsönbe való részesedés gyermekeink legszebb és leggyümölcsözőbb karácsonyi ajándéka. y A vidék. Bátor lelkű papok. Egyre szaporodik azoknak ahős,bátorlelkü papoknak száma, a kik nemcsak a maguk lelkének erősségét mutatták meg a muszkabetörések idején, de híveiket is védték, tűzhelyükön tartották és atyai szeretetük melegségével ölelték át. Gyertyánliget róm. kath. lelkészének Hámon János bátor és lélekjelenlétét szépen jellemző esetéről értesítenek most minket. És hogy csak most — annak oka a nevezett lelkésznek szerénysége, a kit úgyszólván provokálni kellett, hogy adja elő híven azoknak a napoknak történetét, mikor a muszkákhoz szerencséje volt. Most végre a következőket közölhetjük a gyertyánligeti (Kabolapolyána) muszka látogatásról: — A községben teljesen magára hagyatva maradt a kath. pap. Egy személyben minden hivatalt ő képviselt. Minden úri ember elmenekült. A helyzet rettenetes volt, de rettenthetlen maradt a nép atyjának lelke. Az ott maradt lakosság rettegett. Minduntalan a menekülésre gondolt. A lelkész templomba invitálta őket. Ott imádkoztak, könyörögtek. Isteni tisztelet után kihirdette a lelkész, hogy a ki otthon fél, maradjon a templomban vagy jöjjön a plébániára. Mindenkiről gondoskodni fog. Hiszen láthatják, hogy ő is itt marad. Ő is bízik a jó Istenben. A muszkák fel is keresik a községet. Október 6-áig öt kozák üli körül a plébánia ebédlőjének asztalát. A pap, a házigazda köztük. És mi érzelmek közt — azt gondolni lehet. Jó magyaros ebédeket, vacsorákat kapnak a kozákok. Tolmács is volt, beszélgetés is folyhatott javában. Egy étkezés alatt pohárkocczingatások közben nagy zaj hallatszik be az ebédlőbe. Mi az ? Megtudják, hogy a mi népünk, az odavaló lakosság nagyban fosztogatja, rabolja a közelben levő kaszinót. A házi gazdának szerencsés ötlete támadt . — Nem iszunk többet, mondja a mi papunk. Nem lesz mivel koczingatni. Az én borom fogytán. Most került volna a sor a kaszinóból való borra. De azt rabolják. Nem kellett több. Felugrik egy kozák. Veszi kancsukáját és irramodik a kaszinóba. Egy-két pillanat, ott terem és 300 rablóbandát szétver. Ezek már gurították a hordókat. Vas fazekakat töltögettek borral. A kancsuka megzavarja őket — sohse fogják elfelejteni — a rablott borokat ott hagyják, futnak. A borokat a kozák a parochi- ára viteti, egyben kihirdeti, hogy a ki rabolni és gyújtogatni mer — főbe löveti. Ez használt. így mentette meg egy ötletével a lelkész az egész handalt a kifosztástól. Aztán vigan folyt tovább az evés-ivás, mig végre ütött a kényszer-bucsuzás órája vagy talán percze. És pedig baráti kézszoritások közt. Mert megszó- llat, eldördült a mi katonáinknak ágyúja Hosz- szumező felől. Mint a nyílvessző — úgy futottak, rohantak Gyertyánligetről a kozákok. Csak a megmaradt szilvóriumot kapták fel magukkal anélkül, hogy kutattak volna, vagy egy legcsekélyebb tárgyat is bántottak volna. Megkönnye- bült az egész község. Hála Istennek, többé kozákot nem láttak. A plébánián a mi katonáink is vendégszerető gazdára találtak, akik a betörés elől idejében Gyertyánliget községbe menekültek. A plébánia portája tele volt hívekkel. Férfiakkal és nőkkel. Volt tej, kenyér egy kis szárnyas is akadt. A mi katonáink kalauzolására aztán a lelkész teljesen megbízható embereket választott. Isten és a lelkierő a legbiztosabb fegyver a zivataros időkben is. Angyal járás. Karácsonyeló'tti kép a háborús időben. Irta: Bodnár Gáspár. (Minden jog fentartva.) SZEMÉLYEK: Anya Laczi kis fiúcska. Margitka óvódás leányka. Egy angyal. SZÍN. (Nappali szoba. Az anya középen érmelegitőket, bősapkákat köt a nagy asztalon. Margitka e közben jön az óvodából, kipirultan. mi közben beszél és felöltőjét vetegeti.) I-SÖ JELEKET Margitka: Édes anyám! Drága mamu- kám! Jaj be nagy mondanivalóm van. Anya: (Szelíden, de szemrehányóan.) Veszem észre kis. leánykám. Még nem is köszönsz. Margitka: (Oda szalad anyjához és kezet csókol.) Oh mamukám, ilyen háborús időben elfelejt az ember sok mindent. De mit hallottam ! Anya: (Aggódva kissé idegesen.) Mit hallottál már megint. Oh ne hallj, ne láss most meg mindent. Mostanában olyan sok kosza hirt hall az ember. Margitka: (Szinte sértődve.) Igen ám, de az óvó-nénikétől hallottam. Anya: No hát mit hallottál az óvó-nénikétől ? Margitka: Azt hallottam ... (a beszéd sebessége akadozóvá teszi,) azt magyarázta máma a tisztelendő nénike, hogy nagy angyaljárás lesz. Anya : Most ? Az idén ? Karácsonyra ? Margitka: Hogy az angyalkák már is Készülődnek. Egész sereg jön a földre. Anya: (Szinte megdöbbenve. Titokban, észrevétlenül törli a szemében a rezgő köny- nyeket.) Oh édes kis leányom. Nagy zivatar van most a földön. Az egész világon. Az angyalkák is remegve látják, hallják a magas menyországban. Margitka: (Édes részvéttel.) Háború van, — ugy-e mamuka. De az angyalok serege nem fél ám. Az angyalokat még az ellenségnek sem szabad bántani. A kis Jézus a tábornokuk, a vezérük. Bizony! Anya : (Szinte átöleli kis leányát tekintetével.) A kis Jézus. De a kis Jézushoz imádkoznunk kell édes leánykám, hogy segítsen meg minket. Hogy a nagy zivatarok közt is... szeressen bennünket. Margitka : Ugy-e mamuka, ha elérkezik a szent karácsony . . . akkor csendesség, békesség lesz. Akkor . . . akkor még az ellenségnek sem szabad lőni, ágyuzni. Anya : Hát bizony ! úgy kellene lenni! Margitka : A muszkának sem szabad lőni, ágyuzni. A francziának, az angolnak, a szerbnek sem. Még a németeknek, meg nekünk sem. Anya: Bizony, hogy nem kellene. Talán úgy is rendezik. Margitka : (Mély gondolkozás, tehát kis szünet után.) Hadd mondjam el hát mamukám . . . mit mondott az óvónénike. II. JELENET. (Laczika bejön a szobába. Elemista. Fölényben van szellemileg, tekintélyben a kis leányon. Anyjához megy. Kezet csókol. Margitka : Na éppen most tudtál bejönni. Laczi : (Reá néz, de nem szól.) Margitka: Azt mondotta az óvó-nénike. Laczi: (Gúnyosan.) No, már megint „azt mondják“ van. Margitka : No lássa mama. Anya : Az óvó-nénike mondotta, hát hallgassuk meg. Margitka: Tökéletesen meg kell gaba- lyodni ettől a fiútól. Az anya: No most már mondhatod . . . Margitka : Azt mondotta a nénike, hogy soha sem volt a jó Jézuska olyan nagy gondokba mint most. Laczi: (Elbizakodva, fölényesen.) Jókor kezditek! Talánbizony a Jézuska éppen csak reád gondol most. Margitka : No lássa mama. Ez a fiú már nem bir magával. A mióta iskolába jár. Laczi: Nem is az óvodába. Margitka: Te is jártál óvodába. Nem jártál, felelj. Laczi: Az már régen volt . . . Anya: (Félre, mosolyogva.) Édes pörlekedések. Pedig, hogy szeretik egymást. Margitka: No igazán, már százszor is belekezdettem . . . Anya : Szépen mondd el hát. Margitka: Azért van most a Jézuska nagy gondban . . . mert az ő angyalkáinak messze országokba, földekre, erdőkbe, várakba, hegyekre kell majd járniok. Ott vannak a mi katonáink. Laczi: Hőseink . . . Margitka : No lássa mama! Ez a fiú. Hiszen a hősök is katonák. Anya: Mind a ketten helyesen beszéltetek. Margitka: (Csípőjére teszi a kezét.) Mintha csak ti fiuk lehetnétek hősök ! Laczi: Asszony katonák nincsenek. Leányok sem. De vannak lengyel fiuk ! Érted! Margitka: Mintha én azt nem tudnám. Anya : No mondjad, már, mit hallottál a a nénikétől. (Folytatjuk.) NÉPHUMOR. Háborús—Mókaságok. Megadom magamat! Galicziai csatamező. Méla őszi alkonyat. Az ágyuk néhány óra előtt még dörögtek, a gépfegyverek ropogtak, hangzott a hurrá s aratott a halál. Most már csend van, a sebesülteket összeszedték s egy, csak egy legény van talpon a vidéken : Kohn Alfréd szanitéc, aki a területet átkutatja, nem maradt-e ott még egy sebesült. Magában van s a halottaktól még sem fél. Megszokta már. Elvégre sokat meg meg lehet szokni, ha mindent nem is. Az élőket — ha azok véletlenül oroszok — Kohn Alfréd például sehogy sem tudja megszokni. No, de itt szerencsére nincsenek oroszok — gondolja magában s ebben a pillanatban föltekint. Rémes pillanat 1 Egészen közel hozzá egy kozák tiszt bukkan elő a lesből. Kohn Alfréd majd elájul, de erre most nincs idő. E helyett elő rántja a zsebkendőjét, kétségbeesetben meglobogtatja s kiáltozni kezd: — Sanitécz ! Sanitécz ! A kozák tiszt azonban — körszakállas marczona alak — nem hallgat rá, hanem egyenesen neki üget. Már csak húsz lépés és Kohn még hangosabban kiabálja! — Sanitécz! Sanitécz 1 Már csak tiz lépés. A zsebkendő őrülten lobog, a kiáltás mind hangosabh és mind könyörgőbb : — Sanitécz 1 Sanitécz 1 Mit sem haszál. A kozák kirántja a kardját s nyersen, keményen, türelmetlenül rászól Kohnra: — Nem bánom én ha szanitécz is 1 . . . Megadom magamat! S átnyújtja a kardját. Huszonnégy krajczárért. Szegény máramarosi menekültek 1 Még róluk is vau tréfa. De talán ma már, mikor ismét hazamentek, nem is haragusznak meg miatta. Pestiekkel beszélgetnek a menekültek. — Hallotta, — kérdezi a pesti, — hogy az oroszok nem bántottak odahaza senkit ? — Igen az volt a parancs, hogy sekit sem szabad bántani. Egy kozákot, aki huszonnégy krajczárt ellopott egy boltostól, agyonlövette a parancsnoka. — Hát akkor miért jöttek el Márama- rosból? — Miért ? Csak nem maradok olyan helyen, a hol agyonlövik az embert, ha elvesz huszonnégy krajczárt 1
