Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-11-11 / 45. szám
4 HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. november 11. biztonság szempontjából elengedhetetlenül szükséges védőőrség maradt vissza. Franczia- országban az Aissne vidékén a németek nagy erővel roppant véres küzdelmekben nyomulnak előre. A tengeren Hoek van Hollandból 20 tengeri mértföldnyire északnyugatra az U9. német tengeralatti naszád elsülyesztette az Aboukir, Hogue és Cressy czirkálóha jókat, ezek legénységének jelentékeny részét elősiető angol hadihajók és holland gőzösök megmentették. Az elsülyesztett hajók legénysége egyenkint 755 ember. Szeptember 24. A francziaországi harcz- téren a német nyugati hadsereg jobbszárnyán áll n harcz, a francziák átkarolási kísérletei sikertelenek voltak. Keletre az argonnei erdőkig nagyobb harez nem volt: innen keletre Varennest a németek bevették. A Verduntól délre levő záróerődök ellen támadó német csapatok győzelmesen visszaverték a Verduntól a Maason át valamint a Tóul irányából történt ellentámadáoskat; foglyokat ejtettek sok gépfegyvert és ágyukat zsákmányoltak. A nehéz tüzérség eredménnyel támadta meg Troyont, Les Parochest, Camp des Domainest, és a Yonvillei záróerődöket Franczia Lotharingiában és az elzászi határon egyes helyeken a franczia előcsapatokat visszaverték. A mi harcztereinkről nincs hir. Azok a katona páterek. A katona páterek hivatását kicsinylő vagy róluk fölényesen firkáló egyes újságok meg sem emlékeztek egy hősi tettről, a melynek felemelő dicsőségével pedig tele van egy nagy vidék és bizonyára a mi vitéz katonáink is haza fogják hozni a legendás hőstettet annak bizonyságára, hogy az ő papjaik is halált megvető bátorsággal állották a tüzet és rohamokat kereszttel kezükben is. Az esetről következő jelentést olvassuk Hatvanból: Sztankó Albert hatvani káplán tábori lelkész, ki csak nem rég távozott körünkből, itthon léte alatt bizonyára szerénységből nem említette senkinek, hogy pap léttére milyen hősies dolgot végzett ő a harczmezőn. De a titok azért nem maradhat soká titok. Azon felejthetetlen estén, mikor a százegyedik gyalogezred törzsét búcsúztattuk, mikor hatalmas emberáradat hallgatta a „Fiume“ előtt a katonazenét és a szebbnél szebb szónoklatokat: kellemesen tűnt fel mindenkinek egy fiatal róm. kath. tábori pap, aki gyújtó hatású beszédet mondott. — Ki az, hogy hívják ? — hangzott mindenfelől. — Sztankó lelkész, volt a válasz. A fiatal pap elment az ezredtörzsei először le délre, azután fel északra, Galicziába, ahol megmutatta gyönyörűen hogy nemcsak szép szavak embere hanem a szép tetteké is. Megmutatta, hogy a csatamezőn is helyén van a szive. Egyik ütközet alkalmával ugyanis veszélybe került az ezred szép selyem lobogója, amelyet egy zászlós tartott. Az ütközet hevében a zászlótartó egy kis csapattal meszire vetődött a törzstől, küzdött a kis csapat oroszláni bátorsággal. De elhullottak, megsebesültek a tisztek, akik a zászló körül voltak. Elesett egy kapitány, egy főhadnagy és egyszer golyó találta a zászlóst is. Mikor látta Sztankó pap, aki mindig a tüz- vonalban tartózkodott, hogy a zászlós lehanyat- lik és vele a lobogó is, odarohant, kikapta a kadét kezéből és megmentette. És lelkesen kipirult arcczal buzdította a katonákat ? Előre fiuk, megvan a lobogó! A régi legendás időkre emlékeztet Sztankó pap. Illő, hogy lelkeseeéssel említsük a nevét és mikor haza jön, ha meglátjuk, tisztelettel vegyük le előtte kalapunkat.. Hogy bánnak a magyar foglyokkal ? Ma már kétségtelen, hogy a harczban elfogott katonákat az oroszok messze elszállítják Oroszország belsejébe. Sőt minden cáfolat ellenére is megállapítható, hogy Szibériába viszik őket. Arról azonban, hogy ott az ólombányákban dolgoztatnák őket semmi biztos értesülés nincs. Az eddigi értesülések szerint hadifoglyokat Szibériának teljesen müveit részébe vittek s a legtávolabbi terület, melyen a hadifoglyok vannak: Omszk városa, mely Szibériának fővárosa s egészen modern város. A magyar foglyok sorsáról érdekes tudósítást küldött most egy fogságba jutott vasvári 18-as honvéd szakaszvezető. Toscano Gyula vasvári kéményseprőmester, 18-as honvéd népfölkelő, szakaszvezető orosz fogságba esett s mint foglyot Petropavloszkba (Omszk szibériai városon innen) szállították, honnan a napokban levél érkezett családjához, melyben érdekesen Írja le az osztrák és magyar foglyok helyzetét. A levél főleg a következőket tartalmazza. Erős harczi tűzben a sánczárokhoz, hol ő is volt, egy gránát csapott le s őt teljesen maga alá temette a rázuhanó földtömeg s meg is sebesült. Másnap kora reggel jelentkezett a kötözőhelyen. Az oroszok ott fogták el őt, az ezredorvost, 11 tiszttel és 9 legénnyel együtt. Az elfo- gottakat gyalog vitték Lublinba, ahonnan 14 nap és éjjel folyton utaztak. Átlag 40 ember jutott egy kocsiba s igy utazásuk nem volt elviselhetetlen. Az állomásokon a lakosság nagyon jóindulatú volt hozzájuk és ellátták őket ennivalóval, szivarral, stb. Petropav- loszkból 6 napi ottani fogság után Írja levelét s leírja, hogy ott is nagyon humánusan bánnak velük. Délután 5 óráig teljesen szabadon járhatnak. Az ottani lakosság nagyoh jószivü hozzájuk. Mindenféle jóval, szivarral, pénzzel kinálgatják őket. — Vannak akiket egyes családok meghívtak magukhoz ebédre. — Egyébként minden rendben volna, csak fekvőhelyük nincs megfelelő. Könyörgés a mélységekből. — Magyar Bálint. — Ki megértse szándékaid, Isten, Nincs közöttünk, olyan ember nincsen. Nem, tudjuk, mi szól a harci zajban, Mért piroslik vértöl a szép hajnal ? Csak azt tudjuk, hogyha kezed büntet, Erőnk felett nem próbálsz Te minket; Csak azt tudjuk, hogy irgalmas, hív vagy. S ellágyul a szived, hogyha simák. Aki neved méltókép’ dicsérje, Nincsen ember, angyal sem az égbe’ Nem tudjuk mi nagyságod felérni, Csak könnyesen, könyöröave kérni: Óh ne hagyj él; végtelen Hatalmas, Tört szavunkra sírva esdünk, hallgass; Fiainkat, apánkat, a férjünk’ Oh add vissza, könnyek között kérünk! Ki a magyar legnagyobb ellensége ? Nem a szerb. Mert az csak akart tőlünk területet rabolni. Nem az orosz, mert egy őrületnek még csak álmaiban a rabja. Nem a franczia és angol, mert azok ha kalmárok, kalózok . , idegenek tőlünk és nem testvéreink. A magyarnak itthon vannak a legnagyobb ellenségei. Azok, a kik magyar levegőt szívnak, Magyar kenyeret esznek és — a magyart uzsorázzák és rabolják meg. A kik a nemzet létét, életét védő háborús időket felhasználják arra, hogy testvéreiket, a magyarokat az élelmi uzsorával kizsákmányolják, a szó teljes értelmében megsarczolják — ezek igenis a magyarnak legnagyobb ellenségei. A sebesült, beteg katonák sorsát még a külel- lensóg is, ha másért nem, hát hírnevéért megbecsüli. Megsajnálja és aztán megvendégeli. Sokszor a maga szájától vonja el, hogy az éhezőnek ételt adjon. Ezek a mi belső ellenségeink nem csak minket egészségeseket, itthon maradt betegeinket támadják meg kapzsiságukkal. A nemzet jótékonyságának ellenségei ők. A mi beteg, sebesült katonáinknak. Mert uzsoráskodásukkal, embertelen kapzsiságukkal meggyengitik itt e hazában a nemzet jótékonyságának erejét, méreteit. Nehezítik, elviselhetetlenné teszik az életet, hogy tehetetlenné tegyék polgárainknak jótékony kezét. Nem csak mi ellenünk vétkeznek súlyosan a lelketlen pióczák . . minden jogtalan, embertelen, indokolatlan ár emeléssel a mi jótékonyságunk szárnyait tépdesik és a nemzet szivébe szúrnak. Azok igenis a mi legnagyobb ellenségeink, a kik ezeken a kapzsiságokon fognak — meghízni. Mert sokan hjznak. Most ismerjük meg igazána.nem csak embertársainkat, de ... a mi drága testvéreinket is. A kapzsiknak, az önzőknek, a lelketlenek, a vagyonharácsolóknak most van az el- dórádójuk. Szipolyoznak. nyúznak minket, mert . . . háború van. Mert a mi fiaink vérüket ontják .... Ezek a mi legnagyobb ellenségeink igenis. A kiknek szintén van fedezetük, lövő árkuk. Odahordozzák, gyűjtik a lisztet, az élelmi szereket, hogy ha eljő a tél, a szegénység háborúja . . ők is a drágaságnak, a harácsolásnak fegyvereit ontsák a magyarra. Megvetéssel fordul a nemzet feléjük. És kizárja őket nem csak a nemzet lelki kebeléből, de ki fogja zárni a győzelemnek tiszta öröméből is. A Városi közgyűlés. A nemzet nagy napjai óta hétfőn volt tulajdonkép az első városi közgyűlésünk. Nem csuda, ha a közgyűlés egész tárgyát lefoglalták városunknak helyzete, beilleszkedése, hazafias kötelessége és egyben áldozatainak megbeszélése, eszmecseréje és jelentései. Az eseményeket mindnyájan ismerjük, melyekről szó volt ott a közgyűlésen. A polgármesteri jelentés tömör egészben és mégis elég részletezéssel adja elő az izgalmas napokat, miket az orosznak Mármarosba való betörése okozott. Bő tájékozást nyújt a járványkórházakról, melyekről lapunk is hü értesítést adott. Az adóról, melyet most igazán pontosan kell fizetnünk. A katonák családjának segítéséről, Szatmár hős, vitéz katonáiról; a hadikölcsönökről, a tisztes múltú Jéger Kálmán nyugdíjazásáról; sebesültjeink élelmezéséről és megvendégeléséről, mely kérdésekre mi még visszatérünk. A főispán meleg hangú elisme- ben részesítette úgy városunkat s tisztikart, polgármesterünket azon hazafias és fáradhatlan áldozatkész magatartásért, mellyel a haza ügyét e nagy időkben szolgálták. A járvány-kórházról polgármesterünk a következőkben tett jelentést a közgyűlésnek : Szatmáron a Lókertben majdnem egy millió korona költséggel 3000 ágyra berendezendő barakokat építtetett a kormány, ahol az érkező sebesült és beteg katonák megfigyelés végett megfigyelő időre elhelyeztetnek. Ezen barakkok építése már folyamatban van és pár hét alatt használatba lesz vehető. Addig azonban, amig ez megtörténik, kénytelenek vagyunk ezen betegeket a város belterületén elhelyezni. A jelenlegi átmeneti időben az e czélból felállított hivatal tevékenységének legnagyobb részét ezen ideiglenes kózházak felállítása, berendezése és aminisztrácziójának szervezése veszi igénybe, — mert Szatmáron már eddig is 1200 sebesült helyeztetett el megfigyelés végett. Ma körülbelül 2000 ágyra való felszerelés áll rendelkezésére. Ha a barakkok felépülnek, akkor a városban levő korházak egy része feleslegessé válik és az iskolaépületeknek legalább egy részét rendelkezésüknek visszaadhatják, ami az ifjúság érdekében felette kívánatos. Habár a város területén vannak e megfigyelő kórházak, — különböző épületekben elhelyezve — és igy a kolera vagy más járványos betegség elterjedésének lehetősége inkább fennforog, megnyugtathatom a város közönségét, hogy ennek a megakadályozása érdekében a legmesszebb menő óvintézkedések vannak életbeléptetve, aminek tulaj- donitható egyébként az a körülmény, hogy bár városunkban elhelyezett beteg katonák között mintegy huszonöt koleragyanus megbetegedés a polgári lakosság között megbetegülés eddig egyáltalában nem forddult elő. Katonáink családjának segítéséről polgármesterünk jelenti : magánosok adakozásából és a város hozzájárulásából 15000 K gyűlt össze, amelyből 1600 lélekszámmal biró 600 család között négyszáz esetben nyújtottunk ideighlenes segélyt. Az államsegély kifizetése alkalmával 12 K megtérülj amelyet oly czélra tartunk fenn, hogy abból esetleg beálló nagyobb szükség esetén azok se- gélyeztessenek, akik államsegélvt valamely alaki oknál fogva nem kapnak. Államsegélyben ezidő szerint Szatmáron 1200 család részesül 3000 lélekszámmal. Az államsegély egy havi összege 70—80.000 K. mely összeg azonban állandóan emelkedőben van, mert az igényjsgosultak jelentkezése még mindig tart.
