Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-21 / 42. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. október 21. Az idők jelei . . . A világháború borzalmai közt, amikor mindenki felzaklatott kedéllyel jár-kel hirek után futkos, amikor egy megmagyarázhatatlan erő mindenkibe nyugtalanságot szuggerál, hogy úgy mondjam belekényszerit; amikor mindenki keresi ennek a borzalmas világgyilkolásnak az okát és sokszor nagy találékonysággal : az idők jelét látjuk abban, hogy még más valamit is keres, ami eddig oly félreeső volt, amelyhez eddig oly hozzá- járatlan utat vezettek : a vallást. Mert az idők jele az, amely sok embernek megmutatja az Istenhez, a valláshoz, a lelke boldogságához vezető utat. Meghatva látjuk, hogy az emberek már a templomba vezető utat is kezdik ismerni. Sőt több : még azt is érzik, hogy onnan a templom padjai közül nem is olyan nagy, nem is olyan nehéz az ut a gyóntatószékig, az önmegismerésig; az önmegismeréstől az Istenbirásáig, a gyóntatószéktől az oltárig. Sokan érzik örvendező lélekkel, hogy az a boldogság, az a megnyugvás útja. Nagy kegyelem felismerni, olvasni tudni láthatatlan kezek titkos Írását. Titkos, de azért mégis világosan olvasható jeleket már évek óta látunk. Évek óta nyomorúság, siró szenvedély és könnyeket facsaró fájdalom vész körül bennünket minden oldalról. És most, hogy a népek, nemzetek egére gyűlt feliegek közül kitört a mindent elsöprő, rom- badöntő vihar, melynek nyomán lángba borult az emberek-lakta világ: megdöbbenve, remegő lelkekben feltámadt a kérdés: vájjon nincs-e itt a vég ? Vájjon a vén Európa, a bűnös emberiség homlokára nem e Írják újra láthatatlan -kezek a titokteljes, de halálos szavakat: mane, tekel, fáresz ? A láthatatlan kezek Írását, figyelmeztetését évek óta olvashatjuk, érezhetjük mi is. Évek óta mozog alattunk a föld. 1906 ápr. 20-án San-franeisko Kaliforniának legnagyobb városa földrengés következtében elpusztult. Ugyanis ez alatt a gyönyörű város alatt megindult a föld és kártyavár módjára omlottak össze a legszebb épületek. 30.000 ház állott egyszerre lángokban, 4000 ember és 10 ezer miiló érték veszett el. Csak néhány év előtt Messinában indul meg a föld és pusztítja kétszer egymásután a szerencsétlen várost. Mindenkinek élénk emlékezetében él még a Titanic bajó borzalmas katasztrófája. És most itt a még borzalmasabb világA többi események aztán már az előzményeknek következményei. Hogy kényelmesen, mondjuk otthoniasan elhelyezkedtek. Berendezkedtek, mint a kik huzamosabban ott óhajtanak „hadiszállásolni.“ Hogy a főispán után tudakozódtak. Hogy hadi sarczról beszéltek nyomban. És azt azért tartották jogosnak, mert a németele is mogsarczolták az orosz községeket. Meghagyásokat tettek, melyek tiltják a katonák italozását, garázdálkodását stb. stb. Es hogy nyomban minden hivatalt átvizsgáltak. Azokban kutattak és pénzt, értékeket kerestek. Hogy megkezdődtek a házakban való rablások és fosztogatások. Ugy-e bár, ezek már részletek, melyeknek hosszas leírása talán untatja is az olvasót. * De a rövid és mégis oly végtelenül hosszú három nap eseményei közt álljunk meg egy pillanatra a máramosszigeti kórháznál. Mily megnyugtató, milyen emberies érzést fakasztó, a most mindig olyan hullámos lelkűnkben a fehér kórházi zászló. A háború borzalmainak közepette egy-egy kicsike sziget a szárazon. A hol el ül a vad indulat. Ahova nem ér a romboló kéz. Az ellenség jó baráttá leszen. Gyilok helyett szelíd kézzel nyúl a sebesült harezoshoz és enyhítő balzsamot visz neki. A máramarosszigeti kórházbői, a hol betegek, elmebajosak vannak biztonságban mégis — menekülnek az orvosok a herohanó vad ellenség elöl. Menekül minden más halandó. Csak az apáczák — Krisztusnak hős leányai maradnak — a szencsétlen betegekkel. Kiben, kikben biznak ezek a háborúnak irgalmas angyalai? A nemzetközi egyezméháboru. Kinek ne fájna, ki ne érezné ? Mert sok katona nem is egy szivet vitt a háborúba ., . . És most olvassatok emberek! Nézzétek a láthatatlan kéz mint ir, az Isten ujja mint figyelmeztet! És ha elfordultunk az Istentől ... és ha Sodorna és Gomorha lettünk ... és ha tiz igaz sem találtatik bennünk . . . ? De még nincs kiírva az utolsó szó, s hogy ne is legyen kiírva, ember! csak tőled függ! * * * * v Hallom a társadalom szavát: vigasztalót keresek, aki letörli orczámról a sűrűn hulló könnyeket. Vigasztalót keresek ami enyhíti a fájdalmat, melyet szivemben érzek. Vigasztalót keresek, aki gyöngéden borul keblemre és súg fülembe balzsamként enyhítő szózatot. Vigasztalót keresek, aki megérf. megeny- hit és könnyes arcczal sírba dőlni nem enged Es jönnek az emberek sorban gyászosan mint az esti homály. És szól az egyik . . . és szól a másik ... és szól a századik . . . de megnyugvás a lelkembe egyik szóra sem száll. Hiába, bánatos érzést, fájdalmat elvenni csak az tud, aki adta . . . És keresem azt, aki szivet adott és a szívbe, hogy fájjon, hogy sajogjon a szenvedésből egy szikrát dobott, mely most lángolva éget annyi szivet. És a templomba veszem utam. Piros üveges pislogó mécs mellett megtalálom azt, aki tüzet dob a szívbe, hogy megtisztítson. Megtalálom azt, aki megszüntetheti a szív sajgását. Megtalálom a vigasztalót, mert ő az az Oltáriszentség rejtett Is tene. O az akiről a szentirás mondta, ő az akiről most különösen igaz, érezzük : Nincs is m s ily nagy nemzet, melyhez ily közel járulnának az istennek, [mint a mi Istenünk jelen van minden könyörgésünknél. Az idők jele, hogy a társadalom végre ott keres vigasztalást, ahol megtalálja . .. Varjú Benő. A kézfogás. A kézfogás társadalmi szokás És jelentőségű, a mi vele kapcsolatos, fogalom. -Kezet fogott vele. Még kezet sem fogott vele . . . mindezek értelmét nem kell magyarázni. De a sűrű, a minduntalan kézfogás — Írja egy neves orvos — bizony járvány időkben nem éppen szükséges. Mivel hogy tudott dolog: a járvány a kézfogással könnyen elhurczolható. Okos embernek nem kell többet mondani. Csak éppen ezek a sorok is emlékeztető számba essenek. nyékben ? Vagy talán az ellenség szivében. És azt hiszik, hogy miként a szentek legendáiban olvassuk — még a vadállatok is visz- szahőkölnek a női gyengeség, a női becsület szentsége és liliom fehér tisztasága és szűziessége előtt. Nem hiszem, hogy a háborúnak irgalmas angyalai ezekből a biztosítékokból merítenék hősies önfeláldozásukat, bátorságukat, megnyugvásukat. Valami más erőnek, valami földön túl való természetfölötti hitnek kell itt, ezekben a női lelkekben működni. Csudás folyamatnak. A miben ti tudósok nem hisztek, mert a lombikban még fel nem elemeztétek. Pedig úgy van. Ne bántsátok azokat az orvosokat, mert elmenekültek.. Lássátok, őket is védi a nemzetközi jog. Ők is, esküt tettek, hogy halálig hűek maradnak. Ők is tudják, hogy a lengő fehérzászló mit jelent. De nem biznak benne. A tapasztalatok felverik lelkűkben az életösztönének rettenetes hatalmát. A mely erő irramodása felborit pillanat alatt minden természetes biztosítékot. Minden emberi oltalmat. Itt csak a természetfölötti erő, a Krisztus sebesült testéből és véréből való táplálkozás hite ... az Eucharistia örök élete szállhat szembe az élet ösztönével. A mely erő és hit ... az élet diadalmas érzését meghagyván, mosolyogva megy akár a halál, akár a női szentségnek merénylete elé. A hit, hogy a lélekkel sem golyó, sem villanó kés, sem borzalmas kínzások nem rendelkeznek . . . ma is mártírokat ad a martilogiumnak. Az a muszka generális, vagy ki, elmegy a kórházba. És fölényesen látja, hogy az orvosok ott — nincsenek. Majesztatikusan háVilmos császár a franczia nép vallásáról. Az Achenben megjelenő Echo der Gegenwart közli az alábbi érdekes hirt: Miként az 1864., 1866. és 1870—71-iki hadjáratokban, a mostani háborúban is nagyon sok Szent Ferencz-rendi apácza követte csapatainkat a hareztérre, hogy ott a felebaráti szeretet cselekedeteit gyakorolják és ápolják sebesült katonáinkat. Vasárnap szeptember 20-án a . . . i csapatkórházban az a kiváló öröm érte az apáczákat. hogy a sebesült katonák közt megjelent a császár. A császár minden ágyhoz odament, a legközvetlenebb módon beszélgetett a katonákkal. Kérdezősködött szülőföldjükről, meg hogy milyen ezredben szolgálnak, hol és miként sebesültek meg. Minden katonához volt egy résztvevő barátságos szava s a végén minden katoná- egy szál gyönyörű rózsát ajándékozott. Az apáczákkal, is akik a betegek közt elszórva álltak, barátságosan kezet fogott a császár és beszélgetésbe eredt- velők. Mikor az egyik apáczátói megtudta, hogy Koblenezbe való, a császár igy szólt: — Az én öreganyám is sokáig lakott ott és nagyon sok jót tett. Sortat tett az önök rendje érdekében is, mikor arról volt szó, hogy Koblenezben zárdát alapítsanak. Most élvezzük annak a hasznát. Azután elbeszélte a császár az apáczáknak, hogy Belgiumból egy benezés klastrora szerzetesei kénytelenek voltak szülőföldjükről menekülni. Most, mint az apát ur tudatta velem, Maria Laachban vannak és szorgalmasan tanulnak németül. Éppen jelen volt Brinkmann redemptorista atya is, aki mint katonalelkész működött és éleményeiről igen érdekes ismertetéseket közölt az egyik kölni újságban. Éppen ekkor tér vissza nyolczna- pos franczia fogságból és elbeszélte a császárnak, hogy minő gyalázatosán bántak vele a francziák A császár felháborodva mondta : — Ilyesmi csak olyan' országban történhetik meg, ahol üldözik az egyházat és elrabolják a néptől a vallást! A lembergi gör. kath. érsek ügye és a Vatikán, Rómából Írja a Magyar Kurír tudósítója : Itt' Rómában azt a minősíthetetlen üldözést, melyet az oroszok Scep- tyeky gróf lembergi görög katholikus ruthén metropolita irányában tanúsítottak, midőn az egyházfejedelmet fogságba hurczolták Oroszország belsejébe, nem úgy tekinti mint Auszt- ria-Magyarország és Orosország egymás között való ügyét, hanem nemzetközi katholikus ügyet látnak benne, amelyben Oroszország súlyosan megsértette a Vatikánt. Tudborog. És nyilatkozik, hogy . . . hogy, ha kezébe kerülnének .. akkor. . akkor. És nyakán mutatja, mit tenne velük. De azt feledi, hogy a muszkák serege kórházakra bombázott. Hogy pártfogolja a szerb, orvosokat gyilkolt és sebesülteket gyalázott meg. Hogy abban, mert az orvosok nincsenek ott . . . éppen az ő irtó és embertelen harezmodoruk a fő motívum. És nagy kegyesen megdicséri azokat a fehérfátyolos nőket. És feledi, hogy talán éppen abban az órában az ő vad kozákjai ártatlan liliomokat tépnek. A női szentségben gázolnak. Hogy falvaknak virágait tapossák le, mint mikor vad állatok futnak végig a virágos kerteken . . Mit ér és mire értékelem én azt a méltósággal teljes felháborodást az orvosok ellen; és a fehérfátyolos leányok dicsérelét. És mily biztosítékot lássak én Krisztus leányainak sérthetetlenségével szemben. Feleljen nekem erre minden gondolkodó ember. * És uraim, hölgyeim, a kik e sorokat olvassák: ón itt ezekben a motívumokban, ha teszik lélektani alapokban keresem a menekülésnek megítélését, elítélését, kritikáját és jogos vagy jogtalan voltát. Nem pusztán a rendeletekben, melyek Pozsonyban vagy még mindig teljes biztonsági őrállásoktól kelteztetnek vagy ablakokon keresztük nézik a távoli villámlásokat, dörgéseket. Hanem igenis, ezekben a motívumokban. A mivel nem tagadom, hogy sok más oldalról alapjuk, jogosságuk is van. Csak
