Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-10-14 / 41. szám
2 „HETI SZEMLE Szatmár-Némefi 1914. október 14. gasra csapdostak . . . parazsat nem hagytak, sőt elfeledkezésekbe, indokolatlan menekvésekbe fnladtak. Pirulva Írjuk, mondja a lap. De igy van. Ezen jelenségek mindegyike a benső életnek, a lelki rendnek, az idegéletnek — rendellenességei. * Mily vigasztaló képet nyújt egy másik, egy a mi városunkhoz hasonló népességű, de a szeretet har- czát sokkal nagyobb renddel vivő szab. kir. város. „Szót értettünk a város tanácsával — írja e város napi lapja. A városi tanács keze ügyé be veszi az átutazó sebesült, hősök részére adandó élelmiszerek gyűjtését, ügy lesz, ahogy irtuk. Utcák szerint osztják be a várost mindennapra, hogy te is, én is és mindnyáján részt vehessünk és vegyünk abban a hazafias nemes cselekedetben, amelyet úgy hívnak, hogy: élelmiszert a mi derék sebesült katonáinknak. Maga a város csinálja a beosztást, a saját kocsijával szedi össze a testvérszeretet adományát, s maga viszi ki a vasútra, be a kórházakba, hogy önzetlen derék vöröskeresztes hölgyeink felüditsék vele a harczfárasztotta vitézeket. Ez a leghelyesebb megoldás. (A rend lelke. Szerk.) Nem a te, sem én végezzük ezt a beosztást, hanem a város rendezi, tehát mindnyájan csináljuk, s igy mindnyájan cselekszünk, s igy mindnyájan részt is fogunk benne venni. Naponkint átlag több száz beteget kell megvendégelnie a vasútnál és a kórházakban s ezt eddig társadalmunknak csak egy része végezte. Ennek természetesen idő előtti kimerülés lett volna a vége, s talán már rövid idő múlva csak friss seb kötésekből állott volna jótékonyságunk nemes munkája. Indítványunk megvalósítása azonban mindenkorra biztosit ételt az éhezőknek, italt a szomju- zónak és egyikük sem fogja tehernek érezni ezt a legnemesebb jótettet. A város vezetősége a legnagyobb elismerést érdemli az ügy felkarolásáért, s most már csak rajtunk áll, hogy az a kocsi, amelyet örömmel és hálával várnak naponkint a vasúton, a kórházakban, szeretet adományunktól roskadozva álljon oda a vöröskeresztes lobogó alá.“ * . íme a rend lelke a szeretet háborújában. Nem akarunk rekriminálni. Isten és ember látja, hogy a mi újságunk nem kritizálni, de segíteni akar minden legkisebb törekvést, akcziót. De önérzettel irhájuk, hogy mi a szeretet háborújának e rendjére — a melyben a lélek, az egyenlőség, a kölcsönhatások szelleme él: már a kezdetek kezdetén felhívtuk a tanács figyelmét. MINDENNEMŰ ELEMI ISKOLAI NYOMTATVÁNYOK ÉS TANSZEREK KAPHATÓK A PÁZMÁNY-SAJTÓ KÖNYVNYOMDÁBAN SZATMÁR- 36K NÉMETIBEN, ISKOLA-KÖZ 3 SZ. Máramarosi képek. Sok nehézséget kellett legyőznöm, hogy Máramarosba, a közismert események szinterére „ eljuthassak. Ereznem kellett, hogy ez eseményekről többé sem a hírlapoknak napi referádái után, sem az utazóknak, megrémült menekülőknek folyton változó és sokszor egymásnak ellentmondó elbeszélései után lelkiismeretes, hü képet adni lehetetlenség. Azért már a múlt héten abba az elhatározásba jutottam, hogy — mint heti lapnak vagy teljesen hallgatnunk kell éppen a szomszédunkban morajíó eseményekről, vagy pedig személyesen el kell menni oda és a szükséges benyomásokat meg kell szereznem. Elhatározásomat végre tett is követhette. Máramarosszigetre juthattam. * Én is, az olvasó is . . . meg minden más emberfia tudja, hogy a mai időben nem igen lehet, de talán nem is tanácsos ám arra felé, a hol a háborúnak viharos fellegei hömpölyögnek szárnyakon repülni. És mégis csak sejtelmesen sejtheti, hogy milyen nehezen megy az a máskor röpülő gőzmozdony. És mi idő kell ahhoz, sőt türelem is, hogy csak pl. Máramarosba eljuthassunk. Mikor az éjszakának kellő közepén végre elhelyezkedünk ... mi minden gondolat tépi az ember lelkét és a lehetőségeknek egész seregei zajlanak az agyában, a fantáziájában. A lélek azonban kissé vidulni kezd ... mikor a szürkületnek első szálai fonódnak. Mikor, végre a hegyek is előttünk meredez- nek. És látja, érzi, hogy hiszen itt mindenütt nagy, mélységes csend fogadja. Szemem keresve keresi a nagy hegyek oldalán vagy a még most is olyan szép ,zöld térségeken a csaták dúló színhelyét. És nem talál egyetlen egy olyan nyomot, melyre felkiálthatná : — Itt a kozákok dúltak — romboltak. — Itt a mi vitéz fiaink hurrája hangzott, mint mikor csap;- csattog a villám. Csakhamar változik a kép. Mozgalmassá lesz. A katonavivő vonatok jönnek, mennek. Népfelkelők csoportja itt is, ott is. Vagy sebesültek bekötött feje — kandikál ki a kupékból. De hogy itt ellenség járt'volna . . . valójában azt egészen a szigeti állomásig a legfígyelőbb szem sem veheti észre. * A szigeti állomás képe azonban már meglepi az utazót. Nem azért, mert talán az első muszka csapat vagy generális ugrik eléje. Egyetlen szál kozákot se látni most itt. De a képben már meg van az izgalmas- ságnak és annak tudata, hogy itt történt valami. Szokatlan valami történt. Hogy itt már ellenséges kezek hajtják, kergetik az embereket ... ki az ősi városból, az édes otthonból; Ott hagyva mindent, a mi a maga helyén, idején olyan kedves volt. Értékes is volt. És egy ládába, utazó bőröndbe csoma- szolni azt, a mi éppen legszükségesebb. Óriási dúlt halomban, rendetlenségben tárul eléd a csomagok sokasága, a menekülőknek talán minden vagyona. És első pillanatra észreveheted, hogy ezek közt a csomagok, bőröndök közt már rabló-kezek jártak kerestek, kutattak és bizonyosan találtak is. Ott vannak a postának is hányt vetett csomagjai. A lapok példányait, melyek a közönséget különben most alig érdekelték. Kereskedelem, ipar . . . mind-mid a mi — a kultúrához tartozik. Most beleveti magát az ember a katonaságtól tarkálló tömegbe, keresi a kimenőt. A jegyemet szigorúan követelik. Ez jó jel. Kimégy és keresd a bérkocsi tábort. A mely máskor éppen e helyen megostromolta és csaknem szétkapkodta a csomagjaidat. Nincs, egy sincs. Mégy tehát gyalog, térdig érő sárban, zuhogó esőben. Hiszen most már láthatod az erős őrjáratokat is. Büszkén, da- czosan. Kiket keresnek ? Muszka itt már nincs. De igazán, hát éppen csak egy „kul- tur-vizitet“ akartak tenni a kozákok. Mert — igen, hogy el ne feledjem — keresek romokat, de nincsenek. Látom a templomok tornyát. (A kath. is, melyről Sári-asszony né- ni(k) azt mondották, hogy azt mondják, mely szerint már csak a füstölgő falai vágynak meg. De látom . . . ime egy nagy üres telket, a hol már kultúrálatlan vad kezek nyomaira kell következtetnem. A deszka alkotmányok hevernek romokban. És vad kozák sarkok tapodták le — és vitték el a lu- czernát és almát. Egy kedves úri bácsival utaztam visszajövet. Ne sajnálja az olvasó, hogy el nem felejtettem ezt a kis epizódot. Elvitték úgymond a kozákok a kolbászát, a disznaját. A marháját is. De hogy éppen az ő legkitűnőbb almájának a fajtáját falták és keresték kiváló módra — ezt már sose fogja nekik megbocsátani. * Tehát a pusztításokat mutató telektől megyünk tovább. Szép, kedves házsorok előtt. Lefüggönyözött, betört ablakok. Itt-ott feltört kapuk. Ébben a házban, már élet van. A másikba még nincs gazda. És igy tovább. Igazán kivőlről alig látszik nyoma a vizitnek. Találkozom egy régi kedves ismerősömmel ... Az bizony kertelés nélkül hü képét adja ezeknek a viziteknek. A kozák leginkább ott nyitott ajtót, a hol nem voltak otthon. És ha be ment . . . nagy választási hajlamot sőt fegyelem tudást mutatott arra és abban, hogy mihez nyúljon. De itt aztán jelentkezett egy más kép is. Egyszerűen csak úgy fejezem ki magam: az atyuska megérkezéséről, a felszabadításról álmodozó öntudatlan .. anarkismus. A kiből, illetve melyből a rombolás étvágyának utján kitör az állati vadság. Ilyen tömegjelenségek voltak és lesznek minden időben; főleg a háborúnak idejében. (Máskor erről többet.) . . Igen de, 12 órát húzzák a tornyokban. Dél van. Enni is kellene. Hiszen éjjel ültünk a vonatra. Azóta örömből táplálkoztunk. Hogy a muszka pünkösdi királysága csak három napig tartott. Hogy az elmenekültek tömegesen térnek vissza. Hogy ebbe az óriási Kárpátok ölében büszkélkedő kis kultur fészekbe újra beleörülte, bele sóhajtotta és sírta örömében bánatában, érzésében és bizalmas bizalmában — a jó Istennek segítségével — múltját, jelenét és jövendőjét. Megvallom . . gondolni sem gondoltam arra, hogy most felkeressem az én hős barátomat. Azt a kis embert — a maga erős, nagy leikével. A ki ebben a történeti időben pap volt a papból. És generális a katonából. így ismertem mindig. Szerettük is egymást mindig. No hát mellékes egyszerűen . . én senkit, de főleg most . . öt nem akartam azzal a kedves meglepetéssel terhelni, hogy vendéged vagyok és enni akarok nálad. Kerestem a világot. Kerestem Szigetnek, ennek a kis eleven, önérzetes magyar fészeknek a mostani, a mai történeti életét. Ezt a mai idejét, ezt a mai nemzedéket, melynek, mint a kultuszfának ismertem, ismerem, hogy árnyékai vannak. Elvisznek egy vendéglőbe. (Köztudomás szerint Szigeten vendéglői élet csak — a Koronában, Kis Pipában, no meg . . no hát még egy helyen volt. Máshol Dobay Sándor szigeti, txenerális. — nihts dájcs. És ott meg is találtam ennek a mai, a nemzeti védelem, forrasztó izgalom, önérzet, bátorságnak azt a piczike kis tükördarabját. Tükör darabját, a melyben a mi, (szigeti) életünk visszasugárzott. Egy sose látott de- mokrikus kép. Ott ülnek az asztaloknál a visszatért menekültek, az otthon kényszeredettekkel. Azok, a kiknek a muszkavizithez nem volt szerencséjük azokkal, a kiket bizony hogy szerencséltettek. És pedig keztyüsen is, de egy otthonnak, egy tisztességes életszerzeménynek elemi megbecsülése nélkül. Es ott voltak — a mi halhatatlanaink. Vitézeink, katonáink. Egységükben, összefor- radásukban, ruházatuk, fegyvernemük össze- összeolvadásában mutatva a nemzet összefor- radását és egységét. Hiába beszéltek ! Úgy van ! A liliomnak is van árnyéka. A 12 közt is völt áruló. Pétert is megejtette egy perezre az élet rettenetesen nagy ösztöne. De a kereszténység óriási egysége ma is az emberiségnek és a történelemnek legnagyobb csudája.
