Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)

1914-09-09 / 36. szám

Szatmár-Németi 1914. szeptember 9.

usnak nagy, a lelkeket megujhitó törekvéseit. Az a nagy erkölcsi hatalom, mely a birtokától megfosztott pápában nem csak megmaradt, de példátlan magasságba emel kedett, mely hatalmat alól az örök erkölcsi elvektől elszakadt és a sülyedés mélységeibe bukott államok próbálták az államot kivonni: Istennek bála erős kezekben és világlátásu pápának öröké lett. Hála Istennek. O

Magyarok becsülete.

„A magyar nép megint szép lesz, méltó régi nagy híréhez“, — irta Petőfi — és a jóslat most bevált. Sok külföldi lap Írja a magyarok dicséretét. Világszerte elismerést és csodálatot keltett az a rendkívüli és egyöntetű elhatározottság, mellyel a magyarság talpraállt a Monarchia védelmére. Akik eddig a külföldön fitymáltak, semmitmondó kézlegyintéssel akartak elintézni bennünket, most igazat szolgáltatnak nekünk. A Francfurter Zeitung, Németország eógyik legnagyobb lapja a többek között azt Írja rólunk: „Ma Magyarország újra öntudatára ébred annak, hogy a nemzetnek Európa keleti részén világtörténelmi jelentősége van.

Halászatok.

— á magyar hírlapirodalom mezejéről. —

Mily változás rövid hatvannapnyi idő alatt a magyar hírlapirodalom mezején. Felfogásában. Hangjában. Hitében és jövőre való reményeiben.

Kivétel nélkül!

Még ott is, a hol a második Mohácsról, erkölcsi életünknek bus temetőjéről Írtak és beszéltek. Ott sem reméhették, hogy a magyar ősi törzs, erkölcsi érzék, lelkiismeret gyökere még ilyen életerőben van. Ott is, a hol a történeti materializmus diadalát hirdették. A hol az eszméknek valóságát, befolyását, hatalmát, óriási történeti értékét és tényezőjét lekicsinyelték, megmosolyogták . . ott is „mea kulpa“-t hirdetnek.

— Eszmék nélkül nincs jogosult harcz, nincs igaz igazság írja egyik újság, mely csak nemrég minden eszmének irtó hadat üzent. És csak az anyagi győzelembe vetette minden bizodalmát.

— Meghalt, a czinizmus, mondja nem kárörvendezéssel, de a jogos elégtétel érzetével egy másik lap. A czinizmus, mely minden hitet, hazafias érzést, eszmét és bizalmat a régi Istenben, a régi erkölcsökben megmo- solygott. Mely kifigurázott és színpadi kaczajra vitt itthon és külföldön minden eszmét, hazafi- ságot stb. stb.

Kiábrándulnak a mi Íróink az idegen, (a mi talajunkban még mérgezetiebben ható) hamis kultúrának bálványozásából:

•— Ez a véres 1914. év döntő nagy czeruzát húz az életünkbe.

— Most látjuk csak a csalóka külső alatt a félszázad folyamán a belső nemzeti értékek mennyire átalakultak. Döbbenet az angol és franczia mínusz és lélekemelő a német plusz. Mit jelent mindez? Hogy a história mégis csak az ideálok harcza. Ez az ideálok győzelme.

— Nincs miért követni, utánozni a hazug, büzhödt orosz medvét még irodalmában sem, a degenerált, komédiás franczia majmot és az eszmét megcsufoló angol morált.

— Egész eddigi lelki berendezésünk, mely az úgynevezett „müveit“ angol franczia nyugathoz kapcsolódott, máris rom mögöttünk, — mintha földrengés döntötte volna le őket, annyi örökszilárdnak hitt ideálunk hever becstelen sárban, soha többé föl nem támaszt- hatóarr. Soha többé . . . Egy életcsalódás keserűségével nézzük a szivünkből, elménkből kidülő bálványokat; mily tanitványi hittel hittünk bennük, fájóan hány erős füzőszálat tépnek ki lelkűnkből bukásuk közben 1 Csupa seb ez a lélek, — a gondolatfolyamok megállnak, torlódnak, szinte visszafelé folynak . . mikor állhat majd be rend, béke e szörnyű káoszban ? Te, barátom, anglomán létedre hittél a britt nagyságban. Én trubudoros, bravúros és gloire-os franczia szellem bámu- lója, hittem a Világosság városának párisi káprázatában, — nosza ugyan kezet fogha„HETÍ SZEMLE“

tunk a kiábrándulásban 1 A te angolod, a hagyományok önző, de nagyszerű John Bull-ja, im kicsinyesen komisz hiénává fajul, az én dicső francziám meg szánalmasan pimasz polichinelle-é törpiil: trubadursága hazug czinizmus, bravúrja gyáva, apacs-fintor, gloire-ja üres hetvenkedés. ízlés, báj, szellem, zsenialitás, — hol vannak ? A hol a tavalyi hó . . . Isten veletek rokokó idillek és álmok. Az mind a messze szebb gall múlté s e múlt nem ismeri többé a franczia jelent, — ezt a jelent, hiszem, se Racine, se XIV. Lajos, se Stendhal, se Napóleon nem ösmerné el unokájának. E jelen, melyet a parvenü bourgeois Poincaré testesít meg, panamás majomfintoraival együtt halálra van szánva s majd a német trombiták zengik el fölötte a nagy „finis“ circumdederunt-ját. Vanitatum vani- tás . . . mindez mily szörnyű ébredés nekünk. Tátott szájjal megdöbbenve állunk az úgynevezett cultura csődje előtt, — szomorú tanúi vagyunk, hogy az örök körforgás törvényei szerint a túlérett czivilizáeziók a degenerált- ság lejtőjén mint billennek vissza a primitiv állati barbarizmusba. Sebaj, fel a főt, búcsúzzunk eddigi eszményeinktől: ha fáj is, ez elszakadás, nem tesz bennünket szegényebbekké, ellenkezően, csak annál erősebbekké. Ott azon a csúcson, a mely felé az események hulláma sodor, ott nem lesz szükségünk többé kölcsönökért eszmények támasz- tékára, ott, mint a kultúra igazibb képviselői, majd a magunk győztes magyar lábán állunk meg. A magyar név újra szép lesz, szebb mint valaha, — fényes egy fölkelő uj kor aranynapjában . . .

*

Leszegezzük ezeket az önvallomásokat. Elég kezdetnek. Jön még a folytatása. És él bennünk a hit, mely mindig fentartott és soha kétségbe esni nem hagyott, hogy ezek az önvallomások nem csak a papirost szántják fel. A szivekbe is, a lelkekbe, az agyakba is beleszántanak.

És hogy azok a még mindig burkolt misztikus, majd félénk vallomások, melyek most még kerülik a nyílt, egyenes, határozott, fólelemnélküli szavakat, melyeket a két leghatalmasabb ember a mi aggkirályunk és II. Vilmos igy fejeznek ki:

— A mindenható--Az Isten.

— Csak az Istennél és Istenben van az igazság ... ez a hit, ez a valóság, ez az egyedüli erkölcsi sark csillag: beragyog az iskolákba. Ez az egyedüli igaz és termékeny mag belehull az ifjúságnak, az uj nemzedéknek leikébe és életrendszerébe is.

A

Katliolikus Karitász

A szatmári-egyházmegye akcziója.

Az irgalmas-nénék tevékenysége. A szatmári irgalmas-nénék kongregáczió tagjainak létszáma a legutóbbi 1912. évi kéziratként kiadott évkönyv szerint: 602 fogadalmas néne; 40 ujoncznő és 70 jelölt. Ezen nénék egy része iskolákban működik, de ezek legtöbbje betegápolásra is ki van -képezve, hogy szükség esetén működésbe léphetnek. Mint például most. Másik része pedig betegápolással foglalkozik, kórházakba vannak beosztva. És pedig (az alapítási időrendszerint) következő kórházakban :

Gyulafehérvár. Betegápolás; alapítási ideje 1858; Győr. Betegápalás. A. i. 1862. Magyaróvár. A. i. 1865, Kórház. Kalocsa. A. i. 1868. Kórház. Esztergom. A. i. 1879. Kórház. Ungvár. A. i. 1879. Kórház. Budapest. A. i. 1884. Kórház. Vereskereszt Erzsébet Kórház. Léva. A. i. 1785. Kórház. Beregszász. A. i. 1890. Kórház.- Munkács. A. i. 1893. Kórház. M. Sziget Kórház. A. i. 1893. Szatmár-Németi. A. i. 1896. Kórház. Királyhel- mecz. A. i. 1897. Kórház. Selmeczbánya. Kórház és aggok intézete. A. i. 1899. Erdőd. Szanatórium, üdülő nénék részére. A. i. 1899. Esztergom. A. i. 1912. Aggok háza. Kolozsvár. A. i. 1912. Kórház és aggok háza.

Ezen kórházakba a szatmári anyaház küld ápoló nénéket, tehát méltán sorozhat3

juk a szatmári-egyházmegye kath. karitászának, szeretet tevékenységének soraiba.

És nem szükséges arra nézve nekünk elismerő okmányokat, leveleket közölni, hogy a szeretetnek e működése milyen áldásoknak forrása. Még ellenségeink, a kikne,< főleg közvetlen tapasztalat jutott osztályrészül, elismerik. Egyik vidéki város polgármestere a sebesültek ápolásával kapcsolatosan köszönő levelében Írja:

— „Hála és elismerés azért az ember- szeretetért és példás hazafias kötelességtelje- sitésért, amelyről mindenki példát vehet, hogy ilyen válságos időkben hogyan kell szolgálnunk hazánkat és miként kell leróni embertársaink iránt tartozó kötelességeinket.“

És hogy ezek a nénék mit tettek az anyakolostorukba érkezett sebesültedért és őket kisérő katonákért már a legelső érkezéstől tisztaság, ellátás tekintetében a magukéból, annak részletezését el kell hagynunk, mert erre ők maguk kértek fel. Pedig . . . pedig igen jogos és példaadó kötelességet teljesítenénk.

Ott, abban a városban, községben, a hol betegápoló nénék működnek az érkező sebesültek ápolásban tüstént a leghathatósabb részt vesznek.

Itt városunkban ápolást teljesítenek : az anyaházban (három nagy épület); az „Iparos Otthonban'". A püspöki Kontaktusban es a „ Vasúti Internátusbán.“ Azonkívül a többi kórház te'ep mindegyikébe az orvosokkal együtt kötözni járnak. És hogy milyen szakértelemmel, buzgósággal és önfeláldozással: azt jellemezte egy orvos, a kit a mi világnézetünktől csakugyan egy egész világ választ el

— Egyszerűen szólva csudás szakértelem, túl világi lények önfeláldozása. Szerencsés sebesült, a kiket az apáczák kezei és lelkei ápolnak.

A szatmári kispapok. A püspöki Líceumnak felsőbb évi papnövendékei, ott hagyván szülei házukat, szünidejüket . . . már a kezdetek kezdetén jelentkeztek, mint betegápolók a vasúti Internátusbán. Azóta szakadatlanul ott működnek, (félbe hagyva tanulmányaikat is) nappal és éjjel szolgálatra és segítségre készen állanak az orvosoknak, a betegeknek. Ott ülnek a betegszállító kocsikon, ifjú lelkesedéssel és magasabb lelki felfogással teljesitik hazafias kötelességüket. Szinte fékezni kell őket, hogy a maguk egészségét megtarthassák.

Az Oltáregylet akcziója. Az Oltáregyesület, melynek egyik czélja a szegényebb templomok és oltárok felruházása, ellátása . . . most lelkének nemes vágyakozásával és tevékenységével a haza oltárához siet, hogy munkájával, szorgos kezeivel azokat ruházza, kiket a Krisztusi szeretet vesz körül legmelegebben. A főpásztor beleegyezésével az Oltáregyesület tagjai egész tevékenységüket a sebesültek felruházására, segítségére, vigasztalására szentelik. Ezen akczió megindításának és keresztülvitelének gondos tervezetét és berendezését készítette el a vasárnapi közgyűlés, melyet az egyesület az Irsik-intézet nagy termében tartott meg d. u. fél 4 órakor.

Látni kellett azt a felemelő képet, a mit ez a tisztán jólelkíi hölgyekből álló gyűlés mutatott. Városunk kath. hölgyeinek javarésze, élükön Vécsey Eszter bárónővel, az erdődi fiók egyesületnek képviselőivel, Jékey Istvánná vezetésével hallgatta az egyesület igazgatójának Varjas Endrének lelkes beszédét, melyben igazán mesteri vonásokkal jelölte meg. Mit adjunk — szabjunk, varrjunk és gyüjtsünk a sebesülteknek. És. erre a kérdésre nem csak szóval felelt. Ott volt már a teremben garmadában a sok fehérnemű, a szabni, varrni való vászon, melyet legnagyobb részben az erdődi, részben a helyi oltáregyesület tagjai gyűjtöttek össze és jelentettek be.

És a mai naptól kezdve négy-öt varrógép fog beregni abban a nagy teremben, a hol békés időkben az ifjúság csendben tanul vagy máskor eleven játékokban vidul . . Most jó- lelkü asszonyok, nemes szivü honleányok szabják, varrjál^ a fehérnetnüeket azok számára, a kiknek áldozatát még akkor sem közelíthetjük meg, ha mindenünket oda adjuk nekiek.

Az akczió azonban nemcsak az anyagi