Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-01-28 / 4. szám
4 HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. január 28. Az irgalmasrendiek működése, Egy statisztikai kimutatás fekszik előttünk, egy félivnyi, betűkkel, számokkal telerótt papiros, amelyet szeretnénk megmutatni, meglobogtatni mindazoknak, akik mindennap botrányt csemegéznek s utón, útfélen : étteremben, összejövetelen, kávéházban gyűlölködve szólnak a katholikumról, sárral, rosszakaratú gyanúsítással fecskendezve be annak intézményeit s legkiválóbb exponenseit. Akiknek szálka minden a szemükben, ami körülveszi őket, s egyenetlenkedŐ dühükben kigyót-békát kiáltanak oly intézményekre is, amelyet távolról sem ismernek. A városunkban áldásosán működő ir- galmasrendiek 1913. évi kimutatásában olvassuk, hogy összesen 237 beteget ápoltak. Ezekből gyógyultan 140, javult állapotban 34 hagyta el a kórházat, tehát a betegeknek mindössze csekély egy negyed része az, akiknek a baján nem lehetett segíteni s vagy gyógyulatlan távoztak, vagy meghaltak. Ezek között van az a 15 beteg is, aki 1914-re maradt vissza. Még ékesebben beszél a keresztény szeretetről és a krisztusi odaadásról az a kimutatás, amely vallás szerint osztja meg az ápoltakat. Ezek szerint az ápoltak közt volt 47 római katholikus, 74 református, 81 görög katholikus, 33 izraelita, 1 ágostai evangélikus és mohamedán. A betegek születésre nézve túlnyomó részben szatmármegyeiek és helybeliek, tartózkodásra nézve Szatmár városiak. A vidéki betegek száma meghaladja az ötvenet. Más megyebeli 8 volt és 6 utas. Mit mondanak e tények? Hogy az irgalmas rend szat mán háza nemcsak áldásos tevékenységet fejt ki, hanem azt is, hogy működése Szatmár városának és környékének úgy szólván életszükséglete. Kultúrintézményekben, kórházakban oly szegény ország vagyunk, hogy nem mehetünk el szó nélkül az István-tér kopottas külsejű, életet, áldást sugárzó rendház előtt, nem különösen addig, inig a város is, az állam is nem építi fel a maga uj, hatalmas, modern kórházait. Foglalkozásra nézve a szegényebb néposztályból különösen a napszámos elem az, amely érezte az irgalmasság testi-lelki cselekedeteinek az áldásait. Nincs különben az iparnak és kereskedelemnek sem az az ága, amely legalább egy-két taggal ne szerepelne e megnyugtató statisztikában. Az ápolásra szorult tanárok, tanulók, áldozárok, szerzetesek száma 7 volt. Hogy a kimutatásról teljes képet alkothassunk, írjuk ide még azt is, hogy a bejáró betegek, foghúzások és könnyebb természetű kezelések száma összesen 3634 volt az elmúlt esztendőben. Részletesen közöljük az irgalmasrend kórházának ezen adatait, nyilvánosság elé hozva városunkban végzett munkájának méreteit, kívánva a jó Istentől áldást további működésére s becsülést, tiszteletet,-elismerést nyújtva szamaritánusi lélekkel megáldott minden egyes tagjának. .A kinetofon, Szatmáron két hete kinetofon előadást láttunk és hallottunk a szinházban. Alkalomszerű tehát, hogy amit szinte csodálkozva élveztünk, annak magyarázatát is tudjuk. Lássuk 'azért a kinetofon szerkezetét! A kinetofont magyarul „beszélő mozgófényképnek,“ röviden beszélő mozinak hívjuk. Már a név is mutatja a gép alkotó ré szeit. A kinetofon a kinematográfnak és a gramofonnak mechanikai együttműködése. A kinematográf olyan készülék,' melyben áttetsző hártyaszerü tekercsre fölvett képeket, képsorozatot haj’unk többezer gyertya erősségű fényforrásnak üveglencsén összegyűjtött sugárkévéje előtt. A haladó mozgásban levő, megvilágított képsorozatot tárgylencsén vetítjük egy nagy hófehér vászonernyőre. Mivel az újabb kép gyorsan követi az előbbit, az ernyőn az alakok mozgóknak, cselekvőknek látszanak. A gramofon olyan készülék, mellyel hangokat veszünk föl és örökitünk meg lágy és mégis tartós lemezre és amellyel a lemezre rajzolt hangbullámvonalakból ismét visszakapjuk a megörökített hangot az óráéhoz hasonló szerkezet segítségével. Régóta foglalkoztatta a szakértőket a gondolat: miként lehetne a mozgófénykép- készüléket a gramofonnal úgy kombinálni, hogy mikor a fehér ernyőn megjelenik a kép, ugyanazon időben a fonográf is szólaljon meg és adja hozzá a maga szövegét az alakok megjelenéséhez, cselekvéseihez, röviden : hogy a mozi beszéljen is. Ez az egyidejűség volt a kérdés lényege, továbbá az, hogy ugyanolyan irányból és távolságból halljuk a hangot, mint amily irányban és távolságban látjuk a vetített képet. A kérdést Edison, amerikai zseniális föltaláló oldotta meg és nagyon egyszerűen. Fölállította a vetítő ernyő elé a kinematog- ráfot és közveilenül az ernyő mögé a gramofont és a kép gépnek hajtó kerekét egyazon közös zsineggel kötötte össze és hajtotta. Hasonlót látunk a cséplőgépnél. A kazánnak lendítő és magának a cséplőnek hajtókerekét egyazon szíj köti össze és tartja mozgásban úgy, hogy midőn gyorsul vagy lassul a kazán kerekének mozgása, pontosan hozzáilleszkedik a cséplő kerekének mozgása is. A kinetofonnál a mozgófénykép készülék kereke megfelel a kazánénak, a gramofoné a cséplőgépének. A kinematográf kerekét maga a gépész kézzel hajtja és amint a hajtás megindul, működésbe jön a gramofon kereke is. Ekképp a fényképvetités összeesik a hangvisszaadással. A nézőközönség a gramofont nem látja, mert ez jól el van rejtve az ernyő mögött és pedig ennek középmagasságában és nagyon közel az ernyőhöz. Innét van, hogy a publikum nem látván, csak az ernyő tája felől hallván a gramofon beszédjét e beszédet az ernyőn feltűnő alakoknak tudja be és úgy tűnik fel neki, mintha csakugyan az ernyőn megjelenő ember beszélne, kutya ugatna, harang búgna, fuvola szólana. A hyperkritikusok az egész kinetofon- ról azt mondják, hogy ilyent ők is tudtak volna csinálni, mert nincs benne semmi uj. Nem uj a kinematográf, nem uj a gramofon, nem uj a két gép tengelyének közös zsineggel hajtása. Mi erre azt válaszoljuk : ha tudtak volna Edison előtt is ilyent csinálni, mért engedték át a dicsőséget és a nagy anyagi hasznot Edisonnak? Mosolygunk és eszünkbe jut a Kolum- busz-tojás históriája. Edison a kinetofonnál közelebb vitt bennünket az élethez, a természethez, honnan végeredményben a művészet mindenkor táplálkozik. Kinetofon. Diadalutjában ide is eljutott. Az Edison- féle hires mozgókép, amely beszél is, sir is, nevet is, meg énekel. Csodás szürke zuha tag a fehér vászonon, omló selyemruha, pompás kéz- és ajakmozdulatok, összefolyva mind egy közös, hideg, szent harmóniában. Az a páholyból lett piros kis atlaszfülke s a színpadra vezetett két vékony drótszál beszélni kezd arról a haladásról, a hová a kultúra és technika a szemünk láttára, szinte máról-holnapra eljutott. Halk morajlás fut végig a nézőtéren, a szemek a sötétben a fénylő foltra tapadnak s nem is kerülnek el onnét addig, mig tart a nagyszerű látomány, a huszadik század modern víziója. Úgy érzi, sejti mindenki, hogy itt vele valami szokatlan történik, valami olyas, amely elhatározó következések csiráit rejti magában s a nagy perspektiváju jövőnek lebbentgeti fátyolát. Elegánsan öltözött, kemény ingmellü; fehér csokrétás franczia konferálja be a darabot, hegedű-, zongora-, trombitahangokat hallat, harangjátékot, tányércsörömpölést, kutyaugatást s mindent élő, eleven mozgásban, a vászonuak mondott csodás színpadon. Kovácsok vonulnak fel, fújtat a fúvó, peng a pöröly, cseng az üllő, szikrázik a patkó s kórusban hangzik az ének... Ezüstlakodalmat ülnek emitt: az ablak alatt szól a zene, bent villan a pohár s ég felé tör a jókívánság . .. Majd Carmen lép a színre lágy fuvola és éles primhegedük hangja mellett áriát énekel, trillázik s rózsát dob a közönség elé... A Cornevillei harangok apójának őrülési jelenete vonul A később szeműnk előtt: sir, jajga‘, haját tépi s fáklyák füstölgő fénye mellett hörögve vágódik végig a sima padlózaton . . . Élethűen történik mindez, az illúzió tökéletes, különösen a nem magánszólamokban, hol a sokféle mozgás eltereli a figyelmet az elrejtett fonográf ki kicsendülő hangjairól s mégsem maga az élet. Nem az igazi művészet, csupán a tökéletes mesterség, mint- ahogy a fotográfia sem az a festészet remekei mellé állítva. Ne is áltassuk magunkat azzal, hogy kiszorítja az elsőt: éneket, zenét, tánezot, színészetet, mi sohasem fog megtörténni. Nincs meg benne az, ami a művészetet művészetté emeli: az egyéniség, a teremtő, ujraalkotó tevékenység, amely mint szin, élet, jellem, felfogás ott ragyog az alkotás minden részében; a belső kényszerűség, ösztön, amely a megcsodált kinetofonnál bizony csak — mechanizmus. Avagy nem vettük észre a felsorolt jelenetekben az arcznak mumiaszerü hatását, a szemek semmitmondó, kifejezéstelen játékát? Nem éreztiik-e, hogy például az őrülési jelenetben drámaisága daczára is, éppen az utánzás és nem az újraalkotás miatt, mit sem érezünk? Hiányzott belőlünk a művészet szubjektív hatása, az a bizonyos borzongás, amely végigfut idegeinken s apró gyöngyeinek palástjába takar. Behunytuk szemünket s csak a fonográf berregő hangját hallottuk kerestük a műélvezet isteni régióiba lendítő villamos szikrákat s bizony csak a földön maradtunk .. . Csodálat és elismerés, tisztelet és hála igy is a nagy Edison zsenijének, aki az értelem munkáját egy hatalmas lépéssel ismét tovább vitte, bár az érzését, amely egyre megújul az egyedek izzó kohójában, ki nem pótolhatta. Ebből táplálkozik ő is, ennek csodáit magasztalja akkor, midőn gépezetének titkos működését a piros kis atlasz-fülkébe zárja s a lencse világán túl, két vékony drótszál segítségével kihelyezi és tovább vezeti. Csodálat s elismerés újabb remekének, de tegyük hozzá mindig azt is, hogy előbb van művészet és egyéni tevékenység s csak azután reprodukáló értelem, ő és — a kinetofon. —a. Az oltáregyesület februáriusi szent- ségimádása vasárnap febr. 1-jén lesz a zárda-templomban. Reggel 6 órakor szentségkitétel, a 8 órai szentmisén közös áldozás. D. u. 5 órakor szentbeszéd, litánia és szentségbetéte]. Kinevezés, A szatmári törvényszék elnöke Hudák István napidijas szolgát a szi- nérváraljai kir. jásásbirósághoz hivatalszolgává nevezte ki. Az ügyvédi kamarából. A szatmári ügyvédi kamara dr. Mák István és dr. Berlalan István ügyvédeket Szatmár Németi, dr. Orzsán Gábor ügyvédet Nagybánya és dr. Jakab Menyhért ügyvédet Nagysomkut székhely- lyel az ügyvédek névjegyzékébe bejegyezte. f Pallavicini Ede őrgróf. Hullanak jobbjaink ! Magyarország közgazdasága, a nép jólétéért és a falu jövőjéért folyó munka és küzdelem, a szövetkezeti ügy-------és minden lépés, melyet érdek nélkül még tesznek e hazában . . . siratni fogja ezt a derék magyar embert, népszerű grófot: Pallavicini Edét. A magyar közéletnek legtisztább emberei közül való ember volt. Aki szerette a népben a népet. Nem azért, hogy általa népszerűvé legyen. Hanem azért, hogy a maga munkájával, önzetlen, kitartó és pihenést nem ismerő önfeláldozásával a nép, legyen boldog és elégedett. Az egész ország láthatta ezt a páratlanul önzetlen főurat nemcsak lelkesedni, de dolgozni munkálkodni és áldozni mindazért: ami köz, ami önzetlen s ami tiszta és salaktalan. Mintha a nép hu- musában, földjében nevekedett volna. Mintha csak Széchenyinek, Károlyi Sándornak szive, keze maradt volna itt ebben a főurban, aki HÍREK
