Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-06-10 / 23. szám
O „HETI SZEMLE Szatmár-Németi 1914. junius 10. a másét, hanem csakhogy visszaszerezzük azt, a mi a mienk volt. „ Vagy talán a vezető állások vannak a kezünkben? És itt a mi eszméinknek rendíthetetlen megval- lói állanak őrt? Épen nincsenek igy. Sőt még az erre való törekvés is oly bátortalan, hogy vérmes remény kell azt hinni, hogy valamikor igy lesz. Pedig erre törekszik mindenki. Egy vezető állás megüresedésével megmozditnak mindent, csakhogy oda azt az embert helyezzék, aki az ő eszméiket képviseli. S mit tesznek a katholiknsok ? Semmit, épen semmit. Szerintük még sohasem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. S ha valaki csak látszólag is tesz valamit, az klerikális, az elfogult és szépen vagy kíméletlenül addig támadják, mig — mert magára van hagyatva — elkedvetlenedik, elhallgat. Ezért nincsenek gerinces katho- likusok a közéletben. Visszafojtják, megölik leikökben a meggyőződés nyilvánítását, mert nincs a hátuk megett a hatalmas kath. szervezett közvélemény, mely a bátor hitvallást megvédeni is képes volna. Magára hagyják. S el kell né- mulnia. Ma már a lelkekben él a hitvallás öntudata. De nincs meg a hátvéd, mely erőt és biztonságot adjon a meggyőződés szavának. És nem is lesz addig érvényesülése a katholikus meggyőződés megvallásának, mig nem lesznek hatalmas sajtóorganuinai, melyek az öntudatos hitvallás, a közvélemény erejével és hatalmával támogatják. U — t — Hampel János 1826—1914. Egyházmegyénk érdemes nesztora kidőlt. Nem észrevétlenül jött a kérlelhetetlen halál. Kínzó betegség sorvasztotta éveken át életfáját, de szívós természete ellenállt az idő vasfogának. Nem az erős tölgyhöz hasonlított, hanem a sudár fenyőhöz, mely gyönge, vézna, de daczol az idővel, zöld koronáját megtartja a tél időszakában is. A boldogult bár gyönge szervezetűnek látszott, bár mint gyakran maga mondogatta, iskolatársai fiatal korában alig Ígértek neki 1—2 évtizedet, túlélte összes iskolatársait, kortársait, alig őszülő fővel elérte a mai kor mathuzálemi éveit, megérte aranymiséjét, túl élte gyémántmiséjét is. Hampel János 1826-ápr. 13-án született Upgváron szegénysorsu, iparos szülőktől. Az elemi és a középiskolai hat osztályt Ungváron a VII. és VIII. osztályt és a theológiai tanfolyamot Szatmáron végezte. 1849 ápr. 5 én bold. em. Hám János püspök őt pappá szentelte, Beregszászban, majd Eőrdarmára segédlelkésznek, 1851-ben pedig Ungvárra a főgimnáziumhoz küldötte. A csöndes munka embere volt. Az északkeleti Kárpátvidék legrégibb, legnépesebb középiskolájában, az ungvári kir. kath. főgimnáziumban 33 éven át mint hittanár csöndben, zajtalanul hintegette a nemzet jövő reményeinek szivébe az örök igazságok magvait ; buzdító szavával életének nemes példájával, a szentségek égi kegyelmeivel edzette, erősítette a felvidék kulturális és társadalmi közéletének vezető szerepére hivatott intelí- genciájának lelkét, hogy az élet küzdelmeinek örvényeiben, ezerféle kisértései, nehéz megpróbáltatásai közepeit hü maradjon egyházához és a magyar hazához, megtartsa Istenbe helyezett élő hitét, reménységét és szeretetét. Isten, ember és hazaszeretet egy forrásból fakad, három rokon ág egy törzsből kiágazva, három azonos láng egy tűzhelyről lobogva föl. Ugyanazon szeretet, mely szárnyakat ad az embernek, hogy Isten felé irányozza röptét, Isten képmásához, az emberhez száll le, s a hazához fűzi, hogy azok üdvéért buzgón önzetlenül áldozatos lélekkel fáradjon. Elő hit, erős vallásos meggyőződés, egyháza és a magyar haza iránt élénk lelkesedés képezték főbb jellemvonásait, amelyeket tanítványai szivébe is igyekezett beoltani. Lelkiismeretes, pontos tanár s buzgó pap, rokonainak nagy jóltevője. Pedáns takarékossággal összegyűjtött vagyonából nemcsak sokat áldozott értük, de legnagyobb öröme az volt, ha egy-egy fiatal rokont maga mellé vehetett, azt taníthatta, s nevelhette. Érdemei elismeréséül Biró László püspök 1869 ben szentszéki ülnökké, 1881-ben pedig dr. Schlauch Lőrinc megyés püspöke a szatmári székeskáptalan tiszteletbeli kanonokjává nevezte ki. 33 évi hittanári működése után 1884 szept. havában nyugalomba vonult. Bár régi szembaja miatt csendes elzárkózottságban élt, de élénken érdeklődött a közügyek iránt, mint a megye törvényhatóságának és a városi képviseletnek virilis tagja részt vett a gyűléseken. A vallásos intézményeknek lelkes pártolója volt. Vallásos célokra szívesen áldozott. Néhány év előtt az ungvári Gizella háznak 1200 K.-t, az ungmegyei róm. kath. tanítók legkiválóbbjának jutalmazására 2000 K. alapítványt tett. Az ungvári kir. kath. főgimnáziumnak két népbanki részvényt hagyott, hogy azok évi osztaléka és kamata 2 róm. kath. szegény tanuló segélyére fordittassék, kik jó viseletűk mellett a hittan tanulásában a legtöbb szorgalmat fejtették ki. Végrendeletében házát részben egyházmegyénknek iskolai célokra, részben rokonainak alapítványul hagyta. 4000 K-t. hagyott az ungvári Gizella- háznak egy felállítandó polgári leányiskola czéljaira. 1899. ápr. 5-én mutatta be az egek Urának az ungvári plébánia templomban aranymiséjét, 1909 ápr. 5-én pedig gyémántmiséjét a hitközség meleg ünneplése mellett. Tanítványainak legkiválóbbika, nemeslelkü bérmafia s nagy tisztelője Hehelein Károly prelátus kanonok volt manduktora és ünnepi szónoka, nem volt szem, mely a beszéd hatása és a remegő agy Melchizedek áldása alatt ne könnyezett volna. A nemes gyümölcsöt termő öreg fa, miután évről évre meghozta gyümölcseit, lassan- kint sorvadni, korhadni kezd, mig végre jön egy tavasz s már többé nem ébred fel. Ez a természet általános törvénye. Nesztorunk szívós szervezetébe is befészkelte magát a kínos vesebaj, hervadt, sorvadt napról napra, már csak szenvedés volt élete, a lélek küzdelme az anyag bilincseivel. A szentségek által többször megerősítve, Isteni Megváltójával többször egyesülve, e hó 5-én lelke itt hagyta e földet, lelke visszaszáll Teremtőjéhez. Oltáriszentség képezte. Magatartása a templomban, főleg a szent áldozásnál a legnagyobb összeszedettséget árulta el. Egy Ízben egyik modenai templomban, mig ájtatosan imádkozott, azalatt leemelték válláról a köyenyegét s ellopták, anélkül, hogy észrevette volna. Micsoda bizalmas lábon állott ő a szentségi Ur Jézussal, azt jegyzetei elárulják. Egyetlen nap mise nélkül maradni, az ő nála nagy ritkaság számba ment s úgy tűnt fel előtte, mint akit aznap nagy szerencsétlenség ért. Szeretet, tisztaság, alázatosság. Ezek az Oltáriszentség fő erényei. Ferrini ép e három erényt szerette legjobban áldozáskor önmagában fölinditani. Bármennyire nagy becsülésben részesült tanártársai és tanítványai részéről, mindazáltal különösen kitűnt nagy alázatosságával. El is mondták róla : „Ferrini hallgatása saját személyéről, tudásáról és képességeiről, egyedül elégséges arra, hogy keresztény fölfogás szerinti halhatatlanságot biztosítson számára.“ A szív tisztaságról, főleg a szüzesség szellemi termékenységéről oly meleg lelkesültséggel irt, hogy a kereszténységnek ezen hősi erényéről emberi toll már alig irhát szebben. Csupa hazaszeretetből a szüzességre szánta el magát és semmiféle házassági ajánlatok, sem édes anyjának ostromai, nem Judták őt föltett szándékában megingatni. Értett hozzá kedélyesen elütni az ily jóakaratu ajánlatokat. Egy Ízben arra kérte ‘Ferrinit egy úrhölgy, hogy két leányát kisérné el hegyi sétájukra. Ferrini a kérést szívesen teljesítette. Örült a jó anya az első győzelemnek s a hazatérők elé sietve e szavakkal fogadta a tanár urat: „Tanár ur! e két leányom közül melyik tetszik önnek legjobban?“ „A harmadik“, válaszolá Ferrini mosolyogva. így esett kútba a jó anyának minden számítása, tervezgetése. Krisztus volt az ő mindene, Jézusé volt szive. Jézus szive ájtatossága szivéhez nőtt, ez fejlesztette ki benne a bizalmas viszonyt az Ur Jézussal, szeretett is róla elmélkedni. Egy tisztes öreg pap igy nyilatkozott róla: „Egy tökéletes szerzetesnek az életét élte ő. OÍyan volt ő, mint egy szent, az angyalok gyönyörűsége. O öntudatosan törekedett a keresztény tökéletességre, amelynek a legfinomabb árnyalatai sem maradtak titokban előtte.“ E nagy szentélet mellett is a különcz- ködésnek még csak az árnyéka se kisérte lépteit, sem mozdulatait. Az illető pap szerint „az ő vallásgyakorlatainak arany egyszerűsége úgy nyilvánult meg, hogy az Ferriniben nem látszott másnak, mint azon hit megnyilatkozásának, mely csontjába, vérébe ment át s második természetévé lett.“ Az Oltáriszent- séggel szőtt állandó összeköttetés rálehelte Ferrini egész lényére az édes Üdvözítőnek szerénységét, szelídségét, szeretetét. Társal- kodásában csupa kedvesség vala ő, jó barátai közt az ártatlan tréfákat is megeresztette, de minden sértés nélkül. Mégis legszívesebben szeretett beszélgetni a szépirodalomról s a művészetről. Az utóbbi a tudománnyal és a természettel együttesen vezette őt Istenhez. „Mi gyakran álltam, álldogáltam Monako, Drezda, Berlin, Bécs, Róma, Florencz múzeumaiban, belemélyedve egy-egy mestermű szemléletébe, vonzatva Istennel való benső egyesülésre és a nagy műremekek esodálása közben egy-egy könycsepp jelent meg szempilláimon, melyet őrző angyalom nem engedett a földre hullni.“ Minden iránt őszintén érdeklődött, de a mások véleményét is szívesen meghallgatta és elleneitől se tagadta meg a tiszteletet. E nemes jellemet ellenségei is megcsodálták. Scialoja tanár megvallja, hogy bármily vitás kérdésről is a legnagyobb nyugodtsággal vitatkozhatott Ferrinivel „a nélkül, hogy a kölcsönös barátságon a legkisebb sérelem esett volna.“ Nemcsak a tudós világban fordult ő meg szívesen, hanem igénybe vették őt a nép szükségletei is, a socziális kérdések, a keresztény irgalmasság. Már berlini tanulókorában buzgó tagja lett a Szt. Vincze egyesületnek s később milánói tanár korában alel- nöke. A szegények és szenvedők iránt igen gyöngéd és finom érzéke volt. Ha őket meglátogatta, a kevésbbé jó ruháit öltötte föl, hogy az ellentét ne annyira tűnjék fel közöttük. A szegények és kicsinyek hamar fölismerték az ő emberüket s hálás szeretettel csüggtek rajta. Micsoda mély gyászba borult a néptömeg, mikor a halál oly hirtelen elrabolta tőlük az ő kedves emberüket. Temetésénél a tudós világ képviselőit nagy népáradat vette körül. Virágkoszoruk, gyászbeszédek s minden disz elmaradt a nagy halott kívánsága szerint, de a mély részvét, a könnyes szemek annál ékesebben szólóan hirdették a világnak, mily kedves emberüknek adják meg a végső tisztességet. És azóta a jó sunai nép Ferrini sírját szent hely gyanánt őrzi, boldoggá avatását sürgeti. Mert hát igazi jó barátjuk volt és példaképük a keresztény életben. Ha semmi más jót nem tett volna Ferrini, mint amit jó példájával elért környezeténél, már ezzel is megérdemelte e .szép
