Heti Szemle, 1914. (23. évfolyam, 1-52. szám)
1914-04-08 / 14. szám
nyok lenni, innen a haldoklás, a sülyedés minden vonalon és téren. Az értelmet az igazság helyett a tévedések halmaza, a hazugság táplálja. Az akaratot nem isteni erő vezeti, hanem az érzékiség gyöngiti. A család az ideális szeretet, a szentségjellegéből kivetkőzve. Az „egyke“ rendszer mindig nagyobb tért hódit. A társadalomban a tekintély elve lerombolva. Az egyén érdeke mindenkit és mindent háttérbe szőrit s csak a posványbán találja gyönyörűségét. Ez általános forrongást, elégedetlenséget, sülyedést a történelem tanúbizonysága szerint csak a feltámadt Üdvözitő eszközeivel szüntethetjük meg. A kath. egyház, a világ Magyar- ország nélkül is lenn fog maradni. Magyarországot azonban csak mi magyarok menthetjük meg a pusztulástól. Fel tehát a nemes munkára! Kövessük dicső őseink magasztos példáját. Ne legyen a keresztény restauráczió csak üres jelszó, hanem tevékenység, melyet a feltámadt Jézus vezet, irányit, segit és nálunk magyaroknál is ideiglenes és örök diadalra juttat. Dr. Bakkay Kálmán. 2 A kereszt üzérei. Irta: HIVATAL JÓZSEF szerkesztő, a Pázmány Védőiroda igazgatója. Kinek a szive ne mozdulna meg, ha egy leégett falu a jólelkek irgalmára bízza építendő templomának sorsát ? S ki ne nyúlna erszényébe, ha emberek kopognak irgalmas szivük ajtaján, ajkukon Isten nevével, kezükben nagy pecsétes Írásokkal,^amelyek könny- facsaróan ecsetelik a nép szánandó nyomorát s olthatatlan vágyát, hogy falujába felépíthesse Isten házát. S atnit az irás elhallgat, azt elmondja az az ember, ki a templomépi- tők nevében szól, mint valamely „szent“ úri nő térdepelt a kereszt előtt. Végh ezt is kivárta. Egyszer a fekete fátyolos urinő felállott s egy nagy ötkoronást csörgetett a réz- tárcza pénzei közé. Már alig fért bele. Szinte kifolyt köröskörül. Mikor ez az utolsó ájtatoskodó is elment, nagy szomorú csend borult a barátok templomára. Végh érezte, hogy ez az ő órája. Körülnézett. Egy lelket se látott. Megillető- dés nélkül feszitette ki a mellét és élvezte a nappali fényt, mely a színes ablaküvegeken át a templom ivei alá szűrődött. Eddig mozdulatlanul állott egy intim zugban. Már éppen elő akart jönni, hogy megdézsmálja a szentsir pénzét, mikor nesz üté meg füleit. Pompásan volt trenírozva minden idege, azért nem jött zavarba, hanem nyugodtan maradt. Most egy másik oszlop mellől egy me- zitlábos, kóczos gyermek bujt elő. Nagyemberre készült kabát volt rajta, melynek ujjai fel voltak tűrve, hogy a kézfej szabadon legyen. Vizes, nagy szemeiből mélységes nyomorúság verődött ki. Talán ez a nyomorúság hajtja most a pénz felé, melyet vágyakozó tekintetével majd elnyel. Végh mozdulatlanul maradt rejtekhelyén. Bosszúsan sziszegte fogai között: — Megelőzött a kis haszontalan. A kis haszontalan pedig reszkető inakkal szinte csúszott a pénz felé, melyről egy pillanatra sem vette le a szemeit. Óvatosan mászott, hogy ha netalán bejönnének, azt hiliessék, hogy ájtatoskodik. ügy látszik gyakorlata volt már az ilyesmikben. Elkészült az eshetőségre. Most ime odaért már a réz„HETI SZEMLE“ egyesület kiküldötte. Hangja behízelgő, Ígéretekben nem fukarkodik, még a jótékonyságot sem kívánja ingyen : cserébe feszületet, zenélő kálváriát, jeruzsálerai olvasót, örökös misét, sőt ráadásul lelkiüdvösséget is igér. S amikor a szegény ember belenyúl tarsolyába, hogy odaadja jótékonykodásának előlegét, már készen is van a legcsufabb gseft, az úgynevezett keresztüzlet. Az a bőbeszédű ember, ki „Dicsértes- sék“-kel köszöntött be, a keresztény irgalom vámszedője. Nem azt mondja: Nézd, itt van egy feszület, megér hét koronát, adj érte nyolcat, hogy én is élhessek ; hanem szemforgatva odaáll a jóravaló egyszerű ember elé, irgalmas szivére apellál, fényképet mutat neki a leégett templomról, ha akarod sir is, csakhogy oda ird a nevedet arra a lapra, melyet az aranykönyvbe küldenek, hogy lelkedért örökké szentmise mondassák, természetesen, hogy jussod legyen ahhoz az ajándékhoz, melyet az illető „szent“ egyesület küld örök emlékül — csekély 18 koronáért. Ezek a kereszt üzérei. Tíz év óta dolgoznak a jótékonyság e vigécei, hihetetlen energiával s még bámulatosabb szerencsével. A nevük ugyan folyton változik, de az üzlet, az üzérkedés, az mindig megmarad, csak a firma, az lesz cégjegyezve, más és más Szent neve alatt. A trükkjiik mindig ugyanaz volt. Fogtak egy szegény templomépitő bizottságot, vagy jámbor, jóhi szemű plébánost, ki szeretett volna templomot építtetni, és elhitették velük, hogy leveszik a gondot vállukról, csak bízzák meg őket azzal, hogy a jótékony célra kegytárgyakat árusíthassanak. Szerződést kínáltak és ájta- tosságtól csepegő felszólítást Írattak velük, melyben biztosítanak mindenkit, hogy aki a jelzett cégtől vásárol, azért örökös mise szolgáltaik, neve a plébánia aranykönyvébe be lesz vezetve, havonként, vagy hetenként imádkoznak értük, stb. Égy ilyen szerződés és hiteles pecsétes felszólítás birtokában már misem kellett más, csak egy jóhangzásu katholikus egyesületi név, és erre kimehettek az ügynökök és „dolgozhattak“ a falvakban. A legczifrább nevek keletkeztek. így „Erzsébet Jótékony- sági Egyesület“, melynek Oppenheim Vilmos a cégfőnöke és a vladislavoi kápolna „javára“ dolgozik. A másik „Szent István Müintézet“, melynek egész üzleti bázisa azon nyugszik, hogy összetévesztik a mai derék Szent István Társulatunkkal. Ezt Szeudrey Mihály kormányozza s minden áron a mikefai templomot tálczához és éhes kezét kinyújtotta a pénzhalmaz felé. Végh figyelve lesett. Még szempillái sem rándultak meg. Csak mikor a gyermek belemarkolt a pénzbe, tört ki ajkán önkénytelenül egy elfojthatatlan kiáltás: — Ne nyúlj hozzá te fattyú! A tolvaj gyermek megsemmisülve rogyott össze. A lopás legnagyobb izgalmában vergődő lelkére úgy hatott ez a kiáltás, mint tagló ütése. Rémült arczát arrafelé forditá, ahonnan a hang jött. Akkorára már ott állott előtte egy elegáns ur. Végh most már kiesett a szerepéből. Már csak azt a gyereket akarta vallatni. — Mit akartál tenni, te nyomorult? A gyermek sirni kezdett. Két öklével próbálta visszaszorítani könnyeit, de nem lehetett. Térdre esett a Végh lakkczipője előtt és sírva nyöszörögte: — Nagyságos vyr, csak húsz fillért akartam. Végh kegyetlen, szigorú arezot vágott és raccsolva beszólt. —- Te belőled ugyan szép kis csirkefogó lesz. Haszontalan semmiházi! Nem szégyen- led magadat a templomból lopni. Az Ur koporsójától lopni. Fuj ! A kis tolvaj valóban igen szégyelte magát. És hangosan sirt. Végh megint vallatni kezdte. — Mire kellett neked a húsz fillér? — Anyám beteg otthon és éhezik. Neki akartam venni kenyeret. — Lopott pénzből ugy-e ? Miért nem koldulsz ? Szatmár-Németi 1914. ápftlié 8. akarja felépíteni. A harmadik a „Szent Erzsébet háziipari müintézet“, ez viszont a horvátországi krasztelovaci kápolnára „gyűjt“, sőt, hogy nagy kulturmissziójáról tanúságot tegyen, még belügyminiszteri engedélyt is szerzett a cég az e célra való gyűjtéshez. A negyedik üzlet a felsőkocskói plébánia bol- dogitása, a megrendelő nevének a plébánia aranykcnyvébe való bevezetésének igérésével, mely „arany“-könyv persze ott van Haberman Ferencz irodájában. Az ötödik a „Szent György vallásos kép- és könyvterjesztő vállalat“, melynek üzletköre a román és a rut- hén görögkatholikusokra, továbbá a görögkeletiekre terjed ki. Mindeme üzleteknek, bár nevük különböző, sőt az első kettőnél még a cégtulajdonos is más néven van elkönyvelve, azért ez üzletek mind egy emberé: a szent üzleteken felhizott Hahermané. Meggyarapodott, mert nem volt túlságosan finyás, hiszen a katholikusok melleit a görögkeletiekről, sőt a kálvinistákról és lutheránusokról sem feledkezett meg. A Kálvin-szövetség és a Protestáns Országos Árvaház „javára“ csak úgy dolgozott, mint a katholikus szent egyesületekre. Csak egy számottevő konkurrense van még, ez a Kálvária, mely a „Jézus Drága Szent Vére“ egyesület cégére alatt dolgozik. Egymást ugyan megennék, de azért mégis a népbe harapnak inkább. De hát azt kérdezik Önök, mit kap tőlük a nép s mit a templom ? A nép az a szentmise és emlékönyvbe való bevezetés igérésén kívül olyan keresztet, kápolnát, zenélő órát, melynek felbecsült bolti ára 7 korona 50 fillér, megkap 15 koronáért, s olyat, amelynek 9 korona 40 fiillér a becssrtéke: 10 koronáért. Ellenben a jótékony cél, amelynek nevében az egész üzletet megkötik, az a leégett templom, vagy krasztelovaci kápolna, melynek sorsáért úgy kesereg a lángszivü vigécz, mindössze 20, mond húsz fiillért kap minden egyes perfektuált üzlet után. A tisztességes kereskedelemnek ilyen arculcsapásával s a jámbor nép kegyeletes érzésének kizsákmányolásával folyik az üzérkedés hamis vallásos cégérek alatt, a jótékonyság szent nevében. Jóhiszemű embereket megfogtak ezek az üzérek s ha egyszer odaadták a pecsétjüket, meg a nevüket, tiltakozhatnak azután, hiábavaló minden. A kereszt kútárai ráfeküsznek az üzletre, s házalnak a szentmisével, meg a plébánia aranykönyvvel s kizsákmányolják azt a szegény népet, mely még tud hinni az Ígérgetésnek s a pecsétes Írásoknak. — Koldultam, könyörgöm alássan, de a többi koldusok elvertek mindenünnen. Végh fölényesen nyúlt zsebébe és egy ötkoronás ezüstpénzt dobott a vergődő gyermek elé a sima kövezetre és — mintha haragudott volna — rákiáltott: — Lódulj a szemem elől! A kis tolvaj mohón kapott a pénz után és nagy bánatos szemeit kórdőleg emelte az elegáns urra. De az nem ismert most már könyörüíetet s ismét rámordult: — Hallod, pusztulj innen és meg ne lássalak itten ma. Én vagyok ... én vagyok a főkapitány. Hazudott. De szavai megtették a hatást. A gyermek ijedten markolta fel a neki dobott pénzt és látva, hogy nem akarják elfogni, gyorsan kirohant a templomajtón. Alig tette ki a lábát, jött egy kövér szerzetes és a réztálcza tartalmát beleöntötte egy nagy vászonzacskóba. Mikor el akart távozni, Végh megszólította: — Várjon csak tisztelendő atyám, én még nem tettem. És egy fényes kis aranyat csörgetett a pénz közé. Azután meghajtott térdekkel odafordult ,a szent sir felé és elegánsan kisétált a templomból. Útközben még mormogta a fogai között: — Most, ha itt nem vagyok, az a kis tolvaj megdézsmálja a templompénzét. De jó, hogy éppen ott voltam a kellő időben. Molnár Károly.
