Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-12 / 11. szám
Szatmár, 1913. márczius 12. „HETI SZEMLE egymással a nyilvánosság előtt még ádázabb erővel. A harcz komoly, a csata életveszélyes a legkomolyabb értelemben véve. Nem lesz érdektelen belevilágítani a művészet misztériumaiba. Emberek — s ma már sokan — egész életet szánnak a művészetnek. Emberek, akik talán művészi képességük mellett még kiválóbb hivatalnokok, vállalkozók, politikusok lehetnének. S elvetik az élet kényelmét. Önsanyargatják lelkűket is, s amit talán köny- nyen nyertek volna, azt csak kevéssé vagy egyáltalán nem kapják meg. Eldobják az élet nyugalmát. S az önmagában való küzdelemben öntudatlanul áldozatává válnak a nagy, a mindent megörlő egyetemes művészetnek. S aki talán jó hivatalnok lett volna, gyönyörrel válik a művészet rabjává. S aki könnyűszerrel vállalkozhatott volna s a más verejtékével szerezhetett volna ezreket, az önverejtékével szerzi meg a mindennapi ke- njmret . . . Különös jelenség. A képesség, a hajlam, a tehetség — az egyének értékelésében — minden. Aszerint nyom a latban ember és ember, hogy milyen tehetséggel van megáldva. A művészi hajlamú emberek értéke — hajlandóságuknál fogva a nagy átlag előtt kiválósággá nő meg. Misztikussá, érdekessé, pedig nem más, mint tehetsége rabja. Mert nincs a művészetben egyetlen ág, amely szabadon engedné áldozatát, amig fi zikailag s szellemileg rendelkezhetik vele. Nincs, mert a maga szolgájává, tehetetlenné teszi minden iránt. S mert igy van, csak gondoljuk hozzá még szánalomra méltó ke- nyérharczát a mai kor emberének, s érdekessé válik elmélkedésünk tárgya azok előtt is, akiket máskülönben nem érdekel sem a művészet maga, sem a művészek az ő zene honájukkal. Gondoljuk el igy az elkárho zottnak mondható művészembereket, s érthetővé válik előttünk a végnélküli tülekedés, a folytonos háborgás, a lárma, a harczizaj. * A nagy közönség természetesen nem láthatja, mik a tulajdonképpeni inditó okai a művészek egész harczának. Pedig unos unta- lan ismétlődnek füleinkbe az impresszionizmus és a jó ég tudja milyen izmus kifejezés mögött egész tárháza az igazságáért küzdő művészembereknek. S hol vannak még az idealisták, naturalisták, praerafaelisták, gor- gionisták, enbisták, futuristák és a többiek ? S hol a Segantinisták, Cassanisták, Corois- ták s még ki tudja milyen isták ? Pedig ezek az utóbbiak egynémelyike beékelődik egyik másik izmusba s mégis a fel nem említetteknek rengeteg a számuk. S ezek a tömegek külön-kiilön mind más művészi hitet vallanak Intencziójuk komoly, tehát harczaikat is annak kell ven nünk. Áldozatot hoz mindmegannyi a saját eldobott életkényelmével, mert mi sem volna könnyebb, mint az uralkodó párthoz való csatlakozás. S ez legkevésbé sem történik meg. Miért? Hát a művészek talán nem gondolkodó lények ? S nem azt mondjuk-e, hogy az igazság csak egy ? Mért van, hogy nem találják meg a kivezető békés utat az ádáz harczok után sem ? Miért nem jön a nagy béke, ami megnyugvást adna miodannyiuk- nak, ami eredményes munkát hozna létre, amely munka igazán a művészek czélját szolgálná ? Hiszen elpazarlódik az erő a harczban s nincs idő, nincs energia a produkálásra ! Nem, mert akit a Teremtő művészeti képességgel megáldott, azt egyszersmind azzal is sújtotta, hogy örökké kutassa a művészeti igazságot. S oltott bele hitet, amit elvérezve, meggyötörve is vall. Mert hiába vannak annyian, azért azok mindenike vakon hisz abban, hogy az igazság keresése mindenkinek legkeservesebben kutatott czélja. így a nagy franczia impressionisták és a naturalisták lökést adtak a továbbfejlődéshez annak a művészetnek, amely századokon keresztül tengődött, nem tudva már többé újat adni. S mily nagy volt a megütközés Caesan Mane ujitásaival, éppen olyan ma a futuristák törekvéseivel szemben. Ki tudja, mit hoz a jövő? A fejlődés lassan halad, de talán ebből a mostani küzdelemből kisarjad majd a tökéletes művészetnek hatalmas fája. * * * Az érdekes eszmecsere után érdeklődve szemléltem végig a műtermet. Volt olt mindenféle érdekes dolog: dekorácziók, festé- tészeti, szobrászati eszközök, a falakon olajképek, rézkarezok; Párisbó!, Bruxellesből, Münchenből stb. városokból hozott emlékek. Mert az ilyen művész ember oly bámulatosan tudja összeválogatni, összeilleszteni a különböző tárgyakat, hogy nála még az is dekoráczió lesz, ami a mi szemünkben, avagy elhelyezésünk szerint csak lom. Jelenleg egy érdekes szobrot fejezett be: egy ülőhelyzetben levő szakállas barátot, kezében emberkopom ával, amint a múlandóságról elmélkedik. Maga a gondolat nem uj, többször feldolgozták már; de a megoldás, a művészi beállítás olyan megkapó s olyan beszédes, hogy a szobor teljesen megelevenedik a néző előtt. Különben Papp Aurél, úgy látszik különös érdeklődéssel fordul a szerzetes életből vett motívumokhoz. Több ilyen képe van. Hogy többet ne is említsek egy, féligkész képe is ezt hirdeti: Szent Jeromos a galambok között. Ehhez a képhez nagy stúdiummal készül, amit különféle rajza, olajban és aquarelben készített vázlata hirdet a megkezdett nagy kép mellett. Úgy lesz, amikép ő mondta a művészetről : lehetetlen, hogy azoknak az akaratá, akik egész életüket egy nagy czélnak szentelték, végre is sikert ne érjen. Az emberek közönyösek, mert kit kit elfoglal apró-cseprő baja az élettel való küzdelemben; de végre is meg fogják érteni, hogy ő benne az igazi tehetséget felismerjék s ebből a nagy küzdelemből végre is ki fog zöldelni Papp Aurél művészetének hatalmas fája. Gazdag Laj»s. Egyházmegyei Sajtóalap. A meg-megroskadás kicsinyhitüségének utján tüzek gyulnak ki, reménylő lobogások égnek szivünkben, valahányszor nem vissz- hangtalan a kiáltozásunk és tpegértő javallás fogadja szónkat, a mely az ébredés harsonás szerve: az egyházmegyei napilap megvalósításának elsőrendű szükségességét hangoztatja. Azok az ünnepi mozdulatok oltári izüek, a melyek kisérik a megértés, együttérzés ja- vallását. E mozdulatokban áldozatosság van. Királyi szépség. A szív is szól, és a kéz is mondja :-- Akarom! Mert jó. Mert kell. És a szív is kitárva, de a kéz is kitárva. Mint a Mesteré a kereszten. És a megnyitott szívből, meg a megnyitott kézből áradnak szünet nélkül, az utolsóig az áldozat legdrágább értékei. Ilyen az igazi szeretet. Ami az övé, odaadja. Es ilyen a jó eszmék igazi szeretete is. Nemcsak szókból áll, de tettekből. Olyan tettekből, a melyek áldozatosságot lehelnek. Pár hónapja csak, hogy Mayer Béla püspökhöz eljutott egy — már oda talán halkan érő — szó a Szatmár-egyházmegye sajtójáért. És mégis azóta az ősz püspök szive és keze tárva van. Küldi felénk a megértés jóváhagyó biztatását és küldi felénk kifogyhatatlan áldozatkészséggel akinyitott kéz adományait is. De van még egy mellékize is e beszédes szív késztetésének és e megnyílt kéz adományának : — A ki érti a szót — mintha ez volna a mellékiz — az ne nézzen, ne várjon másra. Az oltár legyen tömjénfüstös mindig. Vigyem csak a tömjént, ha más nem is hozza. Es kapjuk a tömjént. És száll annak illata nemcsak fölfelé, de — befelé is. A szivekbe. A hol az áradó kenetek illata szintén megértést ébreszt. Áldozatos megértést. * * * Múlt gyűjtésűnk óta beérkezett adományok : Mayer Béla püspök .... 200.— K Varjas Endre . .... 10.— K Eddig begyült ........................ 12.462.58 K Ed dig megajánlva .... 2.083'42 K Teljes összeg : 14.75600. Silóé. A világ kezdetétől nem hallatszott, hogy valaki megnyitotta, volna szmét a vakon- születettnek . . . Csak egyedül a Mester. Sarat csinált nyálból és annak szemére kéné és mondd: eredj, mosdjál meg Silóé tavában, (mi elküldöttnek értehnezte- tik.) Elméne tehát, és megmosdik, és mint látó téré vissza. Csak a Mester Ual vakot gyógyítani. Sárból csinál orvosságot hozzá, mert sárból vagyunk, mindenünk onnan való, mindenünk oda hull, ami hiányos bennünk, onnan kell pótolni alázattal meghajolván érte. A Mester, amikor vakot gyógyít, beszél, mivelhogy beszédesek lévén, máskép nem értenék Istent. Es elküld a Silóé tavához, ami elküldöttnek értelmeztetik, mivelhogy mi csakis akkor tudjuk az épséget becsülni, ha elvesztettük és remegtünk, fáradtunk érte. Silóé tavához küld, ami legtöbbször könnyet, megtérő könnyet is jelent. A lelkiismeret küldetésének ömlő könnyeit. . . Elmegyek, megmosdom és — látok. * * * Az Aranylegendában olvasom: Egy herczeg bűnös dolgot forgat eszében. A Sátán, az ördög dolgozik benne. A templom keresztjét nem törheti le, mert cherubok őrzik:' a harangot nem dobhatja le, mert szent olaj vám rajta ; a dóm ablakát nem zúzhatja be, mert Mihály kardja lángol ott felettük; a porta speciosát nem törheti be, mert mögötte martyrok pihennek ; a templomokhoz közel se mehet, mert az Isten őrzi... de az ember lelke meg nyűik előtte, mivelhogy a kereszt — a hit — szuny adózó benne; agya képzelődő; szava álnok; szive kiváncsi; ereje gyönge; fala átható. A herczeg lelkében — a sátán erejével — a bűn ha tározatba megy, csak el kell végezni. Egy ártatlan gyermek halála készül. Az angyal, aki a bűnöket fölirja, már be is jegyzi a Halál könyvébe. Ez reggel történt kora hajnalban, de csodák- csodája ! Az angyal nem hinti be hamuval a könyvét; nem szárítja föl. hanem nyitva hagyja, ölébe fekteti, a messzeségbe néz és vár ... és vár. Hátha megjavul a herczeg. . . . Hátha lemond a rémes gyilkosságról! . . . Hátha mégsem fogja elkövetni a bűnt! . . . És valóban. A herczeg sokáig gondolkozik, szenved, okoskodik, néz, kérdezősködik, sóhajt, könyörög ... —- és aki sóhajt, könyörög, az már két lépéssel kinn van a bajból! . . . Alkony előtt csak egy pillanattal megbánja, amit határozott, jóra indul és —. ugyanakkor az angyal ölében elhalványodik a Halál könyvének a lapja és lesz belőle fehér Élet-könyve, mint a tiszta lélek és a fehér liliom . . . Mert a herczeg porig hajóit az igazság elölt. És mosakodott Silóé tavában még mielőtt a nap leszállott volna, mikor is a Halál könyvében már nem halványodnak el a rémes, vádoló betűk és a szívből többé meg nem hajló keménység leszen . . . * * * Miért maradjon terhelt a szived? Csak te nem akarsz boldog lenni könnyébülten érezvén magad?... (mb.) HÍREK
