Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-11-26 / 48. szám
„HETI SZEMLE Szatmár, 1913. november 26. múltak történetében, ahol pedig ezelőtt is ugyancsak pazarul termett a dudva. Összeegyeztethető-e az, hogy a város, egyik református főtisztviselője korcsmában kortes beszédben a kath. vallást annak egyik pietisztikus intézményét kérdés alakjában és a választók elé vigye? Hát ez a paritás elve, a más vallásuak meggyőződésének tisztelete ? Hát eddig jutottunk, hogy már minden szabad? Hát ilyen éretlen a mi tömegünk? Ha kedves a református embernek, izraelitának stb. a vallása és vallási meggyőződése, nekünk is az; ne tessék azt bántani, s ne a küzdelem posványáiba vinni. Ezt kikérhetjük magunknak a város katholikus polgárai. Mi ilyet nem teszünk. Mindezek a jelenségek azt bizonyítják, hogy az egész választási programm személyes harcz, személyes érdek. Nem a város baja, gondja, buja, — hanem egyes szemben- levő pártok, ha úgy tetszik, a pártok keretében lappangó klikkek, egyesek hatalmának megalapozása körül folyt a dervistáncz. Nagy czélokat ilyen kicsinyes eszközökkel nem szoktak, de nem is lehet szolgálni. Ha kicsinyesek az eszközök, bizonyára olyanok a czélok is. Tessék tehát ezentúl a személyes, felekezeti, párt vagy klikkérdéseket kikapcsolni és homloktérbe helyezni a város sorsát. Tessék ezentúl félretenni a személyeskedést, felekezeti kérdést, amely méltatlan az elvek harczához. Az elvek hatalmával kell megmozgatni a tömegeket s nem egymás befe- ketitésével. De úgy látszik, ez a módszer tetszetősebb, csiklandósabb, kapósabb azoknak, akik csak egyéni pozíciójuknak megerősítésére, szóval a felkapaszkodásra spekulálnak, híjával a közcélok iránt érzett lelkesedésnek. A nagyratörésnek ezen egyoldalú módja nem visz a polgármesteri székbe! Mi elitéljük és velünk együtt bizonyára minden helyesen gondolkodó ember az ilyen harczmodort. (mm. dr.) Ekék kizárólag jótállás mellett, vetőgépek, rosták, trieurök, szecska és répavágók Poszvék Nándor gazdasági szakirodájának gépraktárában kaphatók Szatmár, At- tila-utca 8. szám. Jegyzetek. Etiket-kérdések Vannak, ugy-e kérem, a társadalmi életben bizonyos etiket-kérdések. Bizonyos személyeket kivonunk a közélet marakodó harczából s nem engedjük őket sárral megdobálni, ismét másokat a szürke embereknél nagyobb tiszteletben részesítünk. A legnagyobb politikai küzdelemben is élet-halál küzdelmet vivő pártok kimélni szokták vezérembereiket, akiknek kimaradását még a legfanatikusabb ellenpártiak is veszteségnek tartanák a köz és az állam szempontjából. Ezek már, kérem, etiket-kérdések, amelyeknek elintézése egyesegyedül a tapintattól függ. Amikor Szatmár városának plébánosát a törvényhatósági bizottság tagjai közé jelölték, az volt a czél, hogy az az Egyház, melynek képviselője nincs a bizottság tagjai között, plébánosa által képviselve legyen ott. Ennek a teljesülése etiket-kérdés volt. Vannak azonban emberek, akik nagyon könnyen túlteszik magukat az ilyen kérdéseken s ha nyiltan nem is mondják meg, ilyen alkalommal adják tudtunkra, hogy az obiigát tisztelet birodalmát az Egyházra nem óhajtják kiterjeszteni s a plébános megbuktatása árán törnek borsot a katholikusoknak orra alá, ha már másképen nem lehet. Kálvinista és lutheránus prédikátorok, orthodox és neológ rabbik, baptista előénekesek és szabadkőmives páholynyitogatók is benn lesznek nemsokára teljes számmal a törvényhatóság bizottságában, csak az Egyház plébánosa nem. Mert ez az étikét és a tapintatosság megnyilatkozása a katholikusokkal szemben. Tanulság ez reánk nézve, akik öregedő csontjainkkal akarjuk vigasztalni magunkat, hogy mily nagy az ázsiónk a közélet tarkabarka zsibvásáréban . . . A konzervatív urak figyelmébe. A spanyol étikét és — Galiezia. A „Heti Szemle“ világnézetével ellenkező irányt képviselők érdekes irányt követnek. Tudják ugyanis, hogy a „Heti Szemle“ hangja némelykor ki-kiröppen olvasóinak szükebb köréből s eljut másokhoz is resonan- ciát keresve. Ezek a mások azok az akár katholikus, akár protestáns urak, akikben él még a keresztény gondolat szikrája és akik talán máskép cselekednének, ha a szemfényvesztők és klakőrök ügyes csapata nem nar- kotizálna minden feltörő gondolatot bennük. Hogy a „Heti Szemle“ egy-egy ilyen kitörő hangját eltompitsák, gemtlemanekhez illő preventív intézkedéseket alkalmaznak ellene. A becsaphatóságra baziroznak. Közkeletűvé igyekeznek tenni ilyen gondolatokat: „A Heti Szemle türelmetlen“, „A Hed Szemle személyeskedik“. „A Heti Szemle lehetetlen“. Mert abban bíznak, hogy a naiv, kritikátlan emberek elfogadnak ilyen apriorisztikus gondolatokat. Kihasználják a „Heti Szemle“ és az ezen urak között levő politikai differenciákat s azután a midőn megsejtik, hogy a Heti Szemle egy-egy felkiáltása kijutott mesz- sze, idegen tájakra is, akkor a körülményekhez képest, mosolygó ábrázattal, siránkozó hangon, felindulástól remegve, lesajnáló kézmozdulattal beadják a páciensnek az ismert fönti reczepiszt. Hogy megöljék benne a feltörő keresztény gondolatot. És amikor látjuk ezeket a klakőröket mosolygó ábrázattal, hajlongó derékkal olda- logni keresztény magyar uraink mellett, akkor jaj, hogy elfog a keserűség. Nem a Heti Szemle reputácziója miatt. Óh nem. Az elfojtott keresztény gondolat miatt . . . Terjesszük a Szatmár barátai. Ugyan eszébe juthatna-e valakinek itt a mi városunkban a „Budapest barátai“ mintájára megalakítani a „Szatmár barátai“ körét? El le- het-e képzelni, hogy barátjai, szerelmesei, rajongói lehessenek ennek a régi alföldi magyar városnak, a hol nemtörődömséggel, vagy fejevesz- tett tájékozatlansággal oldanak meg minden kérdést. Hol lehetnének Szatmár barátai? Ki az, aki magáénak vallja, mint Budapestet, Debrecent, Nagybányát oly sokan, oly bátran, oly határozottan ? Úgy élünk itt mi mind, mint idegenek, jövevények, vagy úgy, mint a kevés otthonlevők az idegenek és jövevények tengerében. Nem ismerjük kellemes otthonnak Szatmárt és ha szabadságunk van, ha jól akarjuk érezni magunkat, elmegyünk — mint a kosztosdiák — Márama- rosba, Tátrába, Balatonra, a tengerre, messzire, Nyugatra. Szatmáron szép kövezet van — egy darabig, Szatmáron világítás is van valamelyes, Szatmáron levegő is van olykor, viz is van elég rossz, de úgy élünk, mintha költözködés alatt állna az egész város, a mikor a nagy takarítás és tisztogatás előtt érzi magát mindenki. Piszok, rendetlenség, elhanyagoltság, sár, czi- gányok, bűzlő pocsolyák, porfellegek, füstök, sertéshizlalók és illatok átlábolhatatlan gyűrűje keretez be míndannyiunkat. Oh Szatmáron jól lehet dolgozni, jól lehet kifáradni, kifogyni pénzből, erőből, levegőből, de — fölüdülni nem lehet. A Kossuth-kert elhagyatott, sötét. Könyvtár nincs, csak korcsma van, pálinkás butikok vannak, zug-alkohol-tanyák vannak és rajban röpködnek már délután az éjjeli pillangók. Hát vannak-e Szatmárnak barátai, a kik ezt a várost széppé, jóvá, kedvessé és kellemessé is tennék azzal, hogy kultúrát, világítást, tiszta aszfaltot, söprött kövezetei varázsolnának ebbe az elhanyagolt városba ? Mert utóvégre is a korzózás sportja nem mindenkinek elég, különösen ha e mellett a korzó mellett az a gyönyörű főtér a legszörnyüségesebb szeméttelep. — Bizony nagyon szükséges volna, hogy megalakuljon „Szatmár barátainak köre“! Nem rossz dolog királynak lenni, legföljebb mióta Az Est-féle lapok vannak. Lám, szegény spanyol királynak is kiszerkesztették legszűkebb környezetét, — gondolhatták azok, a kik Az Est illető czikkét olvasták. De nem azért ötletes Az Est, hogy akár a guzi-kenőcsből is egyházgyalázást ne csináljon. Az alkalom erre úgy adódik, hogy a párisi községi tanács levizitel a spanyol királynál. A fiatal uralkodó szóba ereszkedik az egyik községtanácsossal és kijelenti, hogy nem helyesli a franczia szerzetesek elűzését. Aztán igy szól: — „Képzelje el, hogy nekem volna egy gyönyörű szép kutyára és a szomszédomnak is volna. Aztán a szomszédom egyszerre csak elkezdené az ő kutyájáról a bolhákat kikefélni az én kutyám felé . . . Ezért nem szeretem én a franczia szeparácziós törvényt . . .“ Tulajdonképen erre a fésületlen ötletre nem is kellene szót pazarolnunk. Merthogy a spanyol király nyilatkozata legalább is annyira igaz, mint a hogy Az Est tudósítója ízléses és szavahihető. A királyokról ugyanis széltében tudjuk, hogy hasonlataikat az emésztés, kiválasztás és állatok országából szokták venni. Innen ered, hogy a jóizlésü galicziai tollasok állandóan kifigurázzák a spanyol etiketet, lóvén az a neveletlenségek, mozdulatok és beszédek szemétdombja. Ezért bizonyosnak tartjuk, hogy a spanyol király azokat a szavakat okvetlenül mondta. Hiszen a király maga is katholikus, tehát még bizonyosabb, hogy mondta. De azért én Az E t jordánkája helyében még sem Írtam volna meg. Nem ón 1 Elvégre a műveltség sem kutya, és ha a spanyol király nem tudja, hát tanítsa meg rá a művelődés, kultúra, czivilizáczió és felvilágo- sultság fényes harezosa a sajtó. Ezt tettem volna. Vagy megmondtam volna annak a spanyol királynak: Mit akar maga azzal a kefével a kutyán ?... Úribb tónust, király ur 1... Hajnalodásnak, ádventi hangoknak akarjuk hinni az elmúlt kaili. nagygyűlés eszméit. Ha rajtunk is még a tájékozatlanság, a közömbösség éjszakája, de virrad már nemsokára. Es várjuk is és akarjuk is karácsonyát, incarnatióját a nagygyűlés gondolatainak. Főkép a legszükségesebbnek, a melyik első közöttük: a sajtónak. A középkor legégetőbb kérdéseit szerencsésen megoldó Szt. Bernátnak, a sikerek apátjának késői fia : Mihály fi Ákos dr. beszélt a nagygyűlésen a katholikus sajtóról, a mely ma nines még, de meg kell lennie. És nem véletlen, hogy Clairvaux szelleme ma a sajtóval foglalkozik. Minden bajunk és minden sikerünk a sajtótól függ. A sajtó a mának nevelője és megronlója. Most még megrontója. Mert az üzleti czélok szolgálatában álló nem keresztény újságírók az erkölcsi és nemzeti veszedelem rothadását viszik vakmerő czédasággal az emberlelkekbe. Annyi pusztítás után észre kell már ezt vennünk. És föl kell ébrednünk. Ha megébred a katholikus öntudat, az nem tudja'Jbevenni ezt a mostani magyar sajtót. Mert érzi, hogy az újságíráshoz nem elég az ügyes toliforgatás, de — lelkiismeret is kell. A kik erre az öntudatra ébredtek, azok ne csak a stílust, de a lelket is keressék olvasmányaikban és vágják földhöz az ocsmányságot, ha még oly művésziesen is van megírva, mert lélekgyilkosságokra nincs szükségünk. Sokan vannak a katholikus intelligentiá- nak oly tagjai, a kik azt mondják: — En elolvashatom ezt vagy azt a szennymunkát, énrajtam nem fog, nekem úgysem árthat. HÍREK
