Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-10-29 / 44. szám
4 vében a repeki jegyző éltette a plébános szüleit. Hideg őszi napon, amikor már oly nélkülözhetetlen és olyjn kellemes a sokszor megénekelt őszi napsugár — ünnepelni meg a felsőkerepeczi templom felszentelését és az uj plébános beiktatását, nem minden jelentőség nélküli. Ősz volt ott, a társadalmi erények, az áldozatkészség erénye virágának lankadása, ölelkezve egy nagy nevelő szen- vedelmes munkaerejének lankadásával és egy félévszázados munkásnak fáradt alkonyával, utolsó bucsusugarával. Ki egykor, a szent Alajos irodalmi társulatban „Iránytű“ stb. dolgozataival Kölcsey Parainesisét közelitette meg, 41 népnevelő esztendő küzdelmei után 77 év hajlott korával rozoga lakásból, homályos templomból szerényen búcsúzott: „Az Isten törvényének utján megtartottam népemet 1“ Utódának fényes ünnepére csak emlékét, szellemét küldte el. És ez beszélte el: „Légy erős, mert én fáradt voltam, végezd el a munkát, a mit én már nem bírtam, légy napsugár, az, amire hivatva te vagy 1“ És az ünnep örömét vigan is vette szárnyára az őszi szellő. Szárnyalva vitte el a munkácsi temető hideg sírjához, mert felmelegedtek az uj napsugártól. Szebb lett, kalászosabb a vidék, szebb a plébánia, de legszebb a templom. Az uj idők hálája kegyelettel zarándokol a múltak kialudt szikrájához és a régi időknek kikorhadt, de becsülést érdemlő fájához. Jegyzetek, Vegyesházasságok Szatmáron. Régóta panaszkodunk már azért, hogy a szatmári katholikus közönség lagymatag hitében, közönyös katholikus mozgalmainkkal szemben. Ha talán meg teljesiti is a szorosan vett hitbeli kötelességeket, arra már semmiféle agitáció sem tudja rávenni, hogy hitelveiből levonja a szükséges következtetéseket s érvényesítse azokat a köz- és magánélet minden vonatkozásában. A figyelmes szemlélő ennek okát jórészt abban találja, hogy katholikusaink másvallásu többség közé vannak ékelve, amelynek a mienktől különböző, szabadabb hit- és erkölcsi elveken nyugvó világnézete átalakító hatással van a katholikusok lelki világára és akadályozza az intranzigens katholikus közszellem kifejlődését. — Ámde ez egyrészt adott helyzet, amelyen változtatnunk nem lehet, másfelől nem is olyan legyőzhetetlen akadálya az erőteljes katholikus közszellem kialakulásának, amint azt Németország példája mutatja. Kitartó munkával le lehetne azt küzdeni. Csakhogy van ennél nagyobb baj is, sokkal aggasztóbb jelenség, amelyen tudnánk változtatni, ha komolyan akarnánk. De nem akarunk. Értjük a vegyesházasságokat. A vegyesházasságok káros következményei a házastársak, főleg pedig a gyermekek hitéletére annyira nyilvánvalóak, hogy nem szorulnak bizonyításra. Csak kivételképpen fordul elő, hogy vegyesházasságokból származó gyermekek hithü, öntudatos katholikusok legyenek. — Előttünk van egy statisztika, amelynek adatai szerint a szatmári plébánia területén 1903. elejétől 1907. év végéig 146, az 1908. év elejétől 1912. végéig pedig 225, összesen tehát 10 év alatt 371 vegyesházasság köttetett. Még ennél is többet mondanak a következő számok: az 1903 — 1907. években reverzálist adott a mi javunkra 57 fél, a reformátusokéra 17; a következő öt év alatt 65 esetben történt megegyezés a katholikus fél és 50 esetben a református fél javára. Ahol a vallást ennyire másodrangu szempontnak tartják a házasságkötésnél és ahol ennyire kevés gondot (a katholikusoknál hanyatló arányú gondot) fordítanak a gyermekek vallásának biztosítására, ott ugyan hasztalanul reménykedünk a kath. közszellem megerősödésében. A vörösek „irodalma.'''' Szegény Homok Erzsi ugyancsak megjárta a vörösek pártkongresszusán; úgy leszedték róla a szenteltvizet, hogy még mutatónak se maradt rajta. Homok Érzsi ugyanis a Népszava tárczarovatának közutálatban „HETI SZEMLE“ álló hősnője, aki a Vonagló falvakban végzi csömörletes vonaglásait. Ezt Népszaváéknál irodalomnak hívják és mindeddig azt hitte Révész elvtárs, hogy ez kell az elvtársaknak. Azonban — ah mely csalódás — a sok vo- naglástól felfordult még az elvtársaknak a disznóságok iránt jól berendezett gyomra is és — tisztesség ne essék szólván — a mostani kongresszuson ki is adódott a tartalma. Hát ez az, amin nagyon csodálkozunk, amit nem tudunk megérteni. . . . Elvtárs urak 1 Kénytelenek vagyunk önökkel szemben is Révész elvtárs pártjára állani. A Vonagló falvak igenis irodalom — az igaz, hogy szociáldemokrata irodalom. Mit akarnak önök a Népszavától, Révésztől ? Csak nem ájtatos legendákat vagy hazafias történeteket, vagy más „polgári erkölcs“ alapján álló elbeszéléseket ? Ismételjük : a Vonagló falvak szoczláldemokrata irodalom és ha önöknek ez nem tetszik, akkor önök nem szoczi- áldemokraták, akkor dobják ki programjukból a szabadszerelem elvét, akkor ne legyenek istentagadók, egyháztámadók. De amig önök ezen elvek alapján állanak, addig bizony legyenek tetszésükre Homok Erzsi vo- naglásai is. Ha egyszer leültek a vörös Inter- nacionale asztalához, akkor egyék végig a vörös étlapot, még ha béka is akad közte. Egy sajtópör. A herczegprimás nevének pediglen tisztelet adassák. Leromlott erősségek, harcz nélkül elveszett positiók, tehetetlen megnyugvások keserűsége örömre forduljon, hogy a herczegprimás rágalmazói ellen sajtópört indított. Mert eddig Arany János utszéli vándora volt a magyar katholicismus. Az élet országúján nem ösztökélte, sürgette a haladás. Ballagott csöndesen. S ha kevély fogatán vágtató lócsiszár sárral beverte: nem porolt. Félreállt és letörölte. S ime, azok vakmerősége nőttön-nőtt. Utóbb már egyenesen sár- szállitó kocsikban hordták a sarat és csöbörrel, lapáttal zúdították a piszkot az élet országújának szerény, de a sárban már-már elmerülő vándorára. Lapok sokasága él ma szen- záczió híján abból, hogy az egyházat támadja, intézményeit gúnyolja, papjait piszkolja, vezetőit rágalmazza. A kinek ez nem tetszett, annak eddig reformátussá, zsidóvá, vagy mohamedánussá kellett áttérnie, akkor békén, rágalom, szitok és gúny nélkül gyakorolhatta vallását. Mostantól fogva nekünk, katolikusoknak is meglesz a jogunk : Csernoch János herczegprimás fölmarkolta a rádobott sarat és visszavágta a piszkolódó arczába. Sajtópört indított a Nap ellen, a mely megrágalmazta. Hiszszük, hogy a herczegprimás legközelebb időt szakit arra is, hogy az Úttörőt, a Népszavát, stb. bepörli azokért a förtelme- kért, a melyeket e lapok mindazzal szemben megengednek maguknak, a mi nekünk szent és drága. És hiszszük, hogy néhány tolibandita lecsukása és az érzékeny pénzbírság végre is megállija e lapokból kitörő sárfolyamot. Az utszéli vándor kocsira kap és pattogó ostorral tanítja rendre az országút söpredékét. Egy böjti fölmentés. A radikális lapokban nagy fejtegetések jelennek meg a böjtről. A mi böjtünkről. Méltóztatnak ugyebár gondolni, hogy nem valami ajánló sorok garnirungjában tá- lálják föl ezt a modern embernek nagyon is megemészthetetlen valamit, a mit gúnyos mosolyok kíséretében intéztek el eddig. De most fölháborodva tárgyalják. Mert jelentkezett Valaki, a ki épenség- gel nem kicsinyli le az Egyház böjti rendelkezését, annyira nem, hogy egy péntekre fölmentést kért az abstinentia alól, mert a szomszéd monarchia hatalmas ura véletlenül pénteki napon látogatta meg. A trónörökös kérte ezt a felmentést. Tehát látuivaló, hogy a trónörökös bőjtöl, ez a nagy ur nem mer húst enni. Hát persze, hogy fölháboritó valami ez. — „Ha Pityi Palkó rendeli alá a maga lelkiismereti dolgait a papoknak, a papok Szatmár, 1913 október 29. akaratának, (minden iskolás gyerek tudja, hogy a böjti parancs nem tesz különbséget világi és egyházi között) ezt helyeselhetem vagy nem helyeselhetem — ha szabadgondolkozó vagyok, sajnálhatom is Pityi Palkót, amiért lelkiismeretét nem tudja emancipálni a ráerőszakolt gyámkodás alól és a legprivátabb ügyeibe is beleszólást enged a világ dolgait megmerevedett és élettelen dogmák (A böjt dogmája, huh!) mércéje alá állító papoknak. Akkor azonban, amikor a trónörökösről van szó, akkor, amikor a jövendőbeli uralkodó a maga egyéniségének, a maga akaratának irányát éppen olyan korlátlanul fogja rányomni a monarchia két országának kormányzására, mint ahogy azt a mostani uralkodó rányomja, közügy lesz az ilyen legprivátabb ügyből is, mert teljes joggal érdekelhet bennünket az, hogy ennek a jövendőbeli uralkodónak milyen lesz az egyénisége?“ Hát hova is jutunk, — töprengenek a kis hamisak. Hogy mer valaki bőjtölni még, — különösen akkor, ha trónörökös — az ő megkérdezésük nélkül? A vallás bacillusaitól mentes szabadgondolkozók szerint ebben nincs logika, mert ha a monarchiában legalább húszmillió nem bőjtöl, a trón várományosának illenék legalább minden második pénteken tartózkodni a hústól. A monarchia sok millió embere nem jár templomba, tehát a trónörökösnek tapintatból is legalább egy hónapban egyszer el kell mulasztania a vasárnapi szentmisét. Aztán hányán nem gyónnak, tehát a trónörökösnek legföljebb minden tizedik esztendőben volna szabad szentségekhez járulnia. Sőt ha valóban figyelmes és tapintatos uralkodónak készül, bizonyos elemekre való tekintettel ki kellene az esztendő egyes hónapjait választania, a mikor szabadon gondolkodik, és más hónapokat, a mikor semmit sem hisz. És ezek helyett, mit csinál ez a trónörökös ! — No azért még nem következik el Jeruzsálem második pusztulása Mert a ki ilyen tiszteletreméltó aprólékossággal megtartja vallásának minden parancsolatát, az nem fog senki lelkiismereti szabadságára törni. De az is bizonyos, hogy azt sem engedi meg, hogy statáriumot tartsanak az Égy ház jogai fölött. És van még egy jelentősége a trónörökös böjtjének: példát adott arra, hogyan kell a gerinczes embernek hite szerint élnie! Egyházmegyei Sajtóalap. Az ifjúság foglalt le magának egy lapot az egyházmegyei sajióalap összehozásának történetéből Es teleirta szivének tüzes lelkesedésével, bizalmával, meg azzal a vigasztaló reménységgel, hogy az a generáczió, amely életének tavaszán, már oly komolyan átérzi a sajtó fontosságát és érte áldozatot hoz, az a generáczió nem is fog nyugodni, mig meg nem teremti a jelen életének legszükségesebb szervét, a sajtót. Kis, apró zárdái leánykáktól a polgári nőképző komoly törekvésű jelöltjeiig, rövidnag- rágos gimnazistától a kék talárist hordó iheolo- gusokig az egyházmegyei sajtóvasárnapon mindegyik benső örömmel — érezve, hogy a legnagyszerűbb tettet csélekszi — hozta meg nem kicsinylendö áldozatát. Maguktól vonták meg, tizóraijukról mondottak le, de filléreiket csillogó szemmel dobták a sajtóvasárnapi perselybe. Ilyen szép muzsikát, tavaszos kaczajnt, még nem hallott persely soha. Es micsoda türelmetlen várakozásban égtek ezek a fiatal szivek, mig megtudták, hogy mennyi is volt pénzben az ö áldozathozataluk eredménye. Pénzben talán ki lehet számolni, de igaz értékeiben ki tudná megmondani, hogy mennyit nőtt a mi sajtóalapunk a fiatal apostolok vasárnapján . . . Azokkal a fillérekkel szivöket is odaadták a katholikus sajtónak. Es ezek a fiatal szivek izzó hevülésükben terjesztői is lettek orgánumainknak. Vasárnap óta nem nyugosz- nak, mig olvasót, előfizetőt is nem szereznek lapjaiknak. Ez a fiatal gárda nagyszerűen sokat adott. — Nem filléreket, de lelkét.
