Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)

1913-10-08 / 41. szám

XXII. évfolyam. Szatmár, 1913. október 8. 41. szám HETI SZEMLE POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy évre — 8 K — f. Negyedévre — 2 K — f. Félévre — 4 „ — , Egyes szám ára 16 fillér. Tanítóknak és kézműiparosoknak egy évre 6 korona Amerikai Egyesült-Államokba — egész évre 3 dollár Felelős szerkesztő : VARJAS ENDRE. Laptulajdonos A SZATMÁR-EGYHÁZMEGYEI IRODALMI KÖR. A kiadóhivatalt illető összes küldemények, pénzek, hir­detések stb. Ettiug-er János tanulmányi felü­gyelő czimére (Szatmár, Szeminárium) küldendők. Pályázati hirdetések egyszeri közlése 5 korona----------------- Nyilttér sora 40 fillér. -----------------­A lap inogj tílt-nilt minden szerdán. A regiszter. Szatmár, 1913. okt 7. (+) Nagyszerű dómok hatalmas öbleiben lehet megcsodálni a han­gok fönséges tengerét. Az az egy oktáva, amelybe a hangok egész skálája belefér, ez a nyolcz lépcsőjü pár vízcsepp, itt a templomi ivek alatt hullámba torlódik, folyammá dagad, tengerré nő és ezer színben önti melódiáit. Egyszer az Ítélet harsonájaképen dörög félelmetes fönségben s a reszkető rémület gyöt­relmeivel borit el. Másszor redőket simít, gondokat öl meg, vigasztalá­sok balzsamával gyógyít és gyö­nyörűségekkel inámorosit meg. Fön- ségekre hív, erőket gyúlaszt, lelket mozgat, óriásokká növeszt. Majd békességet lehel, égi mezők virágai­nak illatát küldi hozzánk, jókká tesz, fehérre mos, ártatlan gyermek­ké varázsol. Tud bizó gyermekké, harczba rohanó hőssé, álmodozó me- ditálóvá, mélységeket kutató bélés­esé tenni. Kolostorok szótlan csönd­jébe s az eleven élet nyugtalan sod­rába hajt. Csöndes kaczagásnak és fájón búgó zokogásnak énekeit da- loltatja velünk. Az evangélium de­rűs képeitől az apocalyptikus mély­ségek örök kínjaiig mindent meg­mutogat. Felröpit a csillagokig, a harmóniák angyali glóriáit hallatja és letaszít az Jnfernóig s az Iszo­nyat kapuján a szívverést megnémí- tó rémes fölirásra mutat, a mely nem ismer reményt. Pedig a faragott ívű cathedra- lisok orgonájában sincs több hang, mint egy oktáváé. Ezrével áll­hatnak a sípok, mind összevéve be­leférnek a nyolezas skálába. A han­gok tömege, ereje, gyermekderüje, férfigondja, ujjongása és riadt félel­me, halk álmodozása és viharzó mennydörgése nem is tudna meg­születni az oktávának kis terjedelmű skálájából. Más mozgatja meg a zone óriását, az orgonát, hogy megszólal­tassa szivét, fenségét, erejét. — A regiszter Ez nyitja meg a sípok száját, százét, ezerét egyszerre. A regiszter önti bele a hangokba azt a különös szint, a mely lágy, mint a lombsut- togás és erős, mint a viharban bő- dülő hulláin. A regiszter intonál, a regiszter ad érczet, harangkongást, vészkiáltást, csatába hívást a han­gokba. A regiszter mozgatja a sípo­kat úgy, hogy a vox coelestisnek halkan finom szépségei verődjenek ki a templomi áhitat köntösébe öl­tözött lelkek mélyén. S a regiszter az, a mely a tettek echóját kiáltoz­za a hangokkal átitatott szivekben. A mi jelenünk forrongó életé­nek nagy dómjában is ott búg az orgona. Az örök skálát énekli ez az élet, a régi hangokat ömleszti síp­jaiból. A kutató, vizsgálódó észét, a mely ezer tévedéseken át keresi az igazat; a földbe gyökerezett vá­gyait, a mely keresi a múló, tűnő, köddé oszló gyönyörűségeket. Mint ezer esztendőkkel ezelőtt. A régi, a megváltozhatatlan oktáva hangzik ma is: egeket látó aszkézis, posvá- nyos bujaság, töprengő elme, hit­vány önérdek, önfeláldozó hazasze­retet, keresése a kincseknek — me­lyeket megemészt a rozsda, vagy kiállják az örökkévalóság választó­vizét —, mercatorok pénzcsörgetése, poéták divina com médiája, test és lélek, anyag és intellectus, sárban fetrengés és szárnyra-kapás . . . Az a folyton ismétlődő skála, a mely­nek hangjait egyaránt hallotta Ho- meros és Dante. De e skála hangjainak regisz­Virágos halál. MAGYAR BÁLINT. — 9. Lábnyomoh . . . Már a nap a zöld nyíresen pihent el; Az éjszakából korán fakadt reggel; Már a fa lombján fülemile zengett; Búzakalászos ringó ezüst földön Már a május csengett . . . De az öreg pap egyre betegebb lett. A káplán sokszor idegenbe’ járt: A filiába’. Ma is oda volt Az iskolába’ . . . Hogyan várta szegény, Meg jövetelét!! . . . Keze lehullott ágya szegletén A vérpiros takaró felett, És a szobán És a tárgyakon Váró, néma csend, Mig egyszer csak kezére hajol, Akit várva-várt És új dalát zengve így danol: „Mintha kis madár súrolta volna Olykor lebillent szárnya hegyével, A sima földön a puha porba' Gyönge lábnyomok tűntek elébem. Akárki volt is: a lelke boldog. Oh az a lépés, amely ott lépett, Könnyű volt, mint az angyali léptek, Egyszer se csetlett, egyszer se botlott. Honnan is jöhető — kérdezem aztán. Hova is mehet'? — szólok magamba’, Mintha felelni tudna talán-tán Az egyik szavam másik szavamra. És ime, jöttöm még nem is sejtve Viszi virágát a kőkeresztre Egy fehér lányka . . . Imába mélyed . . . Édes Istenem! hogy szeret Téged 1 / . . . Hogy oda érek, kék szeme tüze Elhalványodik . . . „Ki vagy te lányom ?“ „Erzsiké — mondta —• Árva Erzsiké.“ — „Hol a házatok ? ...“ „Az alsó-háton ...“ Lábnyomok, melyek virágért futnak; Virág, amelyet Istennek szánnak! Oh édessége mennyei vágynak ! Lábnyomok szélén az örök útnak! Oh ti föld felett szárnyaló szárnyak — De megcsodállak !!. ..“ 10. Én neveltem — én . . . Az ének boldog könnyet fakasztott A beteg szemén . . . „Azt a kis leányt én neveltem, én . . . Árva Erzsiké . . . Csendes, jó lányka . . . Az iskolában sohase játszott, De szüzi fehér, tiszta qgermek-arcán Játszottak egymást egymásra szalasztván Helyette lázas, piros virágok. Egyszer, emlékszem, a kis filián Körmenet indult a templom körül. Kezébe adtam egy Mária-szobrot, Legyen már egyszer — szegényke — boldog — Hadd lássam, milyen, amikor örülik Szivére vonta Szűz Mária szobrát Sr arcán pirosabb lett a vérrózsa . . . És attól kezdve minden ünnep-reggel . j 0 volt az első, ki legmelegebben Figyelt a csengő kis harangszóra. Az iskolába’ még nyugalmasabb lett. Csak egyszer szólott önkéntelenül, Mikor elmondtam a szent Szűz halálát S a szép legendák legszebb legendáját A názáreti koporsó felöl. Mikor elmondtam, hogy a Mester anyja Mint örvendezett halála jöttén, Hogy felmosolygott íitolsó szavánál, Lapunk mai száma ÍO oldal. TARCZR

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents