Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-10-01 / 40. szám
fxf J 2 Ne felejtsük el, hogy a liberálisok szabadkőmivesek és szocziáldemokraták tol vajnyelvón „a klerikalizmus“ a kath. vallást vagyis a kath. egyházat jelenti. Ha valakit klerikalis-nak mondanak, ugyanazon tolvajnyelv szerint annyit tesz, hogy az illető hű és derék katholikus ember. Találóan mondja valaki : A „klerikalizmus“ okos, ravasz emberek találmánya, hogy az ostobák felüljenek neki. A közigazgatás államosítása, úgy látszik, már a legközelebbi jövőben megvalósul. Tiszáék nagyon sietnek e korszakot alkotó reform végrehajtásával. Tudjuk jól, hogy az államosított közigazgatással szemben tehetetlen minden elllenzéki mozgalom. Amilyen görcsösen ragaszkodik a jelenlegi több sóg a kormányhatalomhoz, annyira fél annak esetleges elvesztésétől. Azért igyekszik hosz- szuvá, megingathatatlanná, minden ellenzéki támadással szemben biztosítottá tenni uralmát. Ezért nem elégszik meg a fegyveres őrséggel, a sajtó és gyülekezési szabadság elnyomásával és a választójogi törvénynek csúfolt többségi mandátumbiztositással. A munkapárti uraknak még több kell, ők minden eshetőséggel szemben védve akarnak leni. Nem elégszenek meg a függő szavazatoknak azzal a tömegével, amelyet a Tisza választójogi törvénye biztosit a mindenkori kormánynak ; most még a vármegyét is a kormányabszolutizmus járma alá hajtják. Hogy a minden képzeletet felülmúló katonai követelésektől koldusbotra juttatott nemzetnek még álmában sem lehessenek Tiszáékat megbuktató reményei. Szeretnők látni azt a vármegyét, amelyik a közigazgatás államosítása után ne szavazna bizalmat akármilyen kormánynak. A gerinczes, meggyőződéses alispánok, főjegyzők és szolgabirák eddig se nagy számmal voltak; de most már teljesen kivesznek majd s helyüket a puhányok és kapaszkodó stréberek foglalják el, akik épen úgy engedelmeskednek Tiszának, mint akár egy Haynaunak vagy egy Jellasichnak. Hogy Bécs könnyen küldhet a nyakunkra egy ilyen Haynau vagy Jellasich kormányt, hogy a közigazgatás államosításával a nemzeti önvédelemnek utolsó fegyvere esik ki kezünkből, azzal Tiszáék nem törődnek. Az élősdiek már ilyenek 1 — Szó sincs róla, hogy a mai közigazgatást ideálisnak mondjuk. Jól tudjuk, hogy a vármegye ezidőszerint nem egyéb, mint a „történelmi középosztály“ kisajátított domíniuma s a nem nemes származású te„HETI SZEMLE“ hetségeknek valóságos kálváriája. De mikor a közigazgatás államosítása csakis a mai korrupt rendszer fenntartását czélozza és amikor ez egyértelmű a nemzeti önvédelem teljes letörésével, akkor már csak szívesebben látjuk a dzsentri-osztály dilettáns hivatalno- koskodását ezután is. Annál inkább, mert hiszen az államosítás végrehajtása után is csak az eddigi módon fog dühöngeni a pro- tekczió és azután is nem a rátermettség, hanem az atyafiság meg a politikai kortesszolgálat lesz a boldogulás feltétele. Az államosított közigazgatással semmit se nyer a nemzet (legfeljebb egy eddig immunis terület elárasztását zsidó tisztviselőkkel), ellenben koczkáztatja vele legvitálisabb érdekeit. Munka és élvezet. in. De tán nincs is oly nagy oka a haj- dankor egyszerű emberének, hogy szellemhonából tekintve le árva földünkre, megsirassa élveink szaporodását? Talán nem fogja fel kellőleg az annyi ezer év óta szükségkép kifejlett haladást s miveltségi magasságot ? Álljunk ki hát magunk a világ színterére, s vizsgáljuk meg az előttünk elvonuló jeleneteket. Mit látunk ? Sűrű tömbökben gomolyodik előttünk a sokaság. Hová hullámzanak ? Ezek mind élvezni sietnek, — ki jobbra, ki balra, ki északra, ki délre, — de a czél mindnyájoknál egy: az élvezet. Vigadjunk, mulassunk, élvezzünk 1 — ez az „általános jelszó. És vannak közöttük, kik hosszú, fárasztó munka után pihenést, üdülést, derületet keresnek az élvezetnek szánt néhány órában. Hadd menjenek. Felujulván leikök — s idegeik rugalmassága ,annál nagyobb buzgalommal térendnek vissza napi szakmájokhoz. De vannak olyanok is, kiknek munkájuk — az élvkeresés, kiknek fontosabb foglalkozásuk — a mulatozás, kik a nap felét öltözködésben, a piperőzködés genialitásában töltik el, másik felét abban, hogy lángeszök ez eredményeit fitogtassák, bámultassák. Igen olyanok vannak, kik a tétlenség unalmai elől az élvek egymást kergető izgalmainak karjaiba menekülnek, mig végre magát az életet is — megunják. Már is fekete szárnyú szellemkék lebegik körül őket minden lépteiken. Akarjátok Szatmár, 1913. október 1, tudni, kik e sötét árnyak? Nézzetek szemeik közé: vonásaik elárulják őket. Testi s lelki kimerültség, velőszáritó nyavalya, és élvundor e gyönyörű kiséret, melyek mindig sarkukban vannak a mámor hőseinek, s a fölött látszanak csak még versengeni : melyikük kaparintsa meg előbb áldozatát. De hagyjuk őket, az élvek kábulatában végkép elmerülteket. A hegy ormáról gördülő kő meg nem áll, mig le nem ér a völgy legmélyebb mélyére; a sűlyedő hajót föl nem tartja semmi, mig le nem ül a tenger mélységes ölébe —: ki veszni indult, az sű- lyed és sűlyed, — azt többé meg nem menti semmi! Semmi ? ! Iszonyú szó, midőn egyesek üdve, családok boldogsága, nemzedékek java, országok emelkedése forog kérdésben, midőn élet, erény, bölcseség, — vagyon, szellem, közerkölcsiség van koczkára téve. Semmi ? 1 S nincs-e már egy húr sem a kábultak keblében, mely magrendülne a közelgő romlás fenyegető dördületeire ? — Nincs-e egyetlen szentebb érzelem a szív rejtettebb redőiben, mely felszólalna az észhez, őt éberülésre izgatva ? Nincs-e egy su- gára sem az észnek, mely lehatna a fásult szívbe, hogy méltóbb tárgyakat ölelő fürgébb körforgásra ingerelje a lankadó vért? Nincs-e a kegynek egy fény-angyala, ki visszarántsa utjokról az örvénynek rohanó szerencsétleneket ? Oh 1 a vakultak! S ők rohannak feltar- tóztathatlanul 1 És jelek tűnnek föl, térben és időben, az eseményekben és nemzetek sorsában, — de ők nem látják a jeleket, s ha látják is, meg nem értik, nem akarják érteni. A sűlyedő emberi méltóság jajkiáltása nem hat el mámoros füleikbe, —- a haldokló önérzet lélekharangjának kongása nem indítja meg szivüket 1 S a tömeg ? Szeretné követni a külsőleg oly boldog zászlósokat, s ha már nem áldozhatja is egész idejét az élvek bálványának, legalább felezni akarja az időt munka és élv között. Amaz idylli korszakok rég letűntek, midőn csak a munka és család nyujtá az élveket. Nem elégli már az ember, hogy ezek mellett a külvilág is kínáljon némely édesb perczeket. A törekvés iránya az: hogy csak a külvilág osszon gyönyört és vidulást. S csába színben jelennek meg a tétlenségre hivogató közhelyek. Hiába utalsz a legmóltóbb példákra — Bárhova száll, Dalba’ nevet A föld felett. Ha tavasz jön, virág nyűik — Dalba’ kacag, Dalba’ sírja bús könnyeit A kifosztott bokor alatt. — „Mint a madár Bárhova száll, Az én ajkam szintén olyan, Csak kívánja, édes Uram Dánotok én este, reggel! . .. Csak mondja él: Mit szeretne? Hogy’ szeretné: . . .“ „Eljön majd az ágyam elé! Csendbe’ megáll, Ha szunnyadok: danolni fog 8 én álmodok, En boldogan Csak hallgatom, Csak hallgatom, A dalt, amely szive dala S az én dalom, 8 halogatom A szép dalon Az álmot, amely végtelen . . . Tudom, mégis csak megjelen Egykor a szó: hogy menni kell És' én akkor indulok el, Mikor a dal, Mely égbe csal, Legeslegszebbet énekel !... Voltam én is egykor régen Melódiás, szálló ének. Fiatalos üde fénnyel Jöttem ige-hirdetönek, S azért tudom, hogy a halál Ha dalban ér, zengve talál, Lelkünk dalát nem veszti el, Úgy megyünk a mennyekbe fel. S az angyalok zsongva, lágyan Röpke szárnnyal Oda szállnak, Hogy kísérő kara lenne Az ég — A föld Egy szelleműit szép dalának . . . Már a lelkem csüggedt, fáradt, De ha ének zengése kél, Utána kél, Elevenül — Lecsendesül — Az égbe száll, Borongva jár, Hullám’szik, Még itt van, itt, Egy pillanat: Útja szakadt S a végtelen nagy mindenbe merül . . . Tudom, egyszer csak megjelen Egykor a szó; hogy menni kell És én akkor indulok el, Mikor a dal, Mely égbe csal, Legeslegszebbet éaekel . . . Ezért jöjjön naponta, gyermekem . . . Mikor megnyugszom, mint az opál este; Mikor hangtalan lesz ajkam, mint a jég, Melyben a színhez fagyott a vízfenék; t Amidőn már csak a szemem sugárzik, Mint tiszta gyémánt ezer szivárványra Bomlott zugára Csillog az éjben 8 föl fölcikkázik Szín felhők között, Mig tüzes fénnyel Rápirít a mécses világra, Amely lankadtan pislog a koromtól. . . Mikor az öblös harang szava kondul 8 vértélen ajkam halmai fölött Gyönge lehellet: Végső ima száll, Mint naplementkor arany, esti köd; Mikor homlokom fakadó gyöngye Mind- valamennyi más szintakaróval Lágyan befödve Csillog, Mint napszállta vörös ködében Halkan pihegő sok ezer csillag A harmatos égen — Vagy igaz gyöngyök Egy diadémos bánat-fej alatt: — Drága gyermekem! Mikor a kezem annyira legyöngül, Hogy alig érzi mellkeresztem csókját Ajkamra vinni s lehullik erőtlen . . . Majd a nagy órán — esengve kérem, Legyen itt akkor Kicsi testvérem Danolva nékem, Zengni helyettem, Forró nagy imát, Mely szárnyakat ád, Ha majd a lelkem, Mint pille, rebben
