Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-06-25 / 26. szám
buzgón, hittel, átérezve, mint talán még soha. Ez a templom megivakodott kétszázesztendőn át a hitből fogant meleg fohászok millióival — s most ezt, az ebből kiáradó békét, megnyugo- vást, áhítatot és eleven hitet terítette a meghajtott fejű imádkozok lelkére is. Aztán egészen leszállt az éj. A zarándokok lepihentek. A nagy kolostorra szent csönd ült. És ekkor — nem tudjuk elfelejteni ezt soha — a templom felé nyiló ablakon át Mária-ének szállt halk áhítattal a kegyelemkép felé . . . A fiuk énekelték : — Nagyasszonyunk, hazánk reménye . . . A titokzatos éj fölszivta az áhitat szépséges hangjait s azok bensőségével betakarta és édes békével töltötte meg a lepihenők megnyugodott szivét. Hajnalban a templomban zsolozsmázó atyák ébresztették föl a zarándokokat, akik e páratlan szépségű melódiák mellett készültek szent gyónásukra. Majd az atyák, Gönczy Antal és Varjas Endre szentmiséit hallgatták meg és 8 órakor Ratkovszki Pál t. kanonok a clericusok és Gönczy Antal s Varjas Endre assistálásával ünnepélyes nagymisét mondott. Evangelium után a szinültig megtelt nagy templomban, ahova e szokatlan bucsujárásra messze Ungból, Beregből, Szatmár- ból sok zarándok gyűlt egybe, Varjas Endre prédikált. Áldozáskor fölhangzott a Confiteor, az ifjak megindult hangja imádkozta nagy ben- sőséggel, ami különös meghatottságot váltott ki a szatmári zarándokok áhítatán mindjobban épülő híveken. A legbensőségesebb talán mégis a szentmise végén tartott körmenet volt, mikor elől a Mária-zászló, utána égő gyertyákkal az ifjak s a Haraszthy Béla dr., Kaufke Béla, Bakkay Béta, Merker Márton dr. tanároktól tartott baldachinum alatt az assistálóktól körülvéve az Oltáriszentséget vitte Ratkovszki Pál t. kanonok. Majd áldás, Te Deum, Mária-ének és étkezés után újból a kegyelemkép elé térdelt a zarándokok serege. A zarándoklat vezetőjének, Ratkovszki Pál nak, elcsuklott a hangja, mikor a bucsuzás imádságát mondta, de megcsordult mindenkinek könnye, hogy a szépszavu harangok zúgásában s a rózsafüzér mondása közt indult vissza az imádkozó menet a máriapócsi állomásra. A könnyek még Szatmáron is csillogtak a szemekben, mikor a — már megfogyott — menet litániát imádkozva a Kálvária-templomba ment, ahol az Oltáriszentséggel adott áldással fejeződött be a felejthetetlen zarándoklat. * * * * Mert örökké élő, szent emlék lesz ez mindegyik résztvevő szivében. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a meg- illetődött ifjak 10 éves találkozójukkor — igy írták alá a máriapócsi kegyelemmel teli emlékek hatása alatt — megismétlik az érettségiseknek az országban eme legelső zarándoklatát. Az a hitből, nagy égő bizalomból, áhitatSzatinár, 1913. június 25. _______________ jó e lőadóknak, jó szinószoknek is kell lenniük, szerepüket kreálniok kell. Egy-egy szerep kettős feladatot ró az énekesre, a cse- lekvénynek rajzolása énekkel és színészi mimikával; azért oly ritkák a wagneri énekesek. Lehet valaki a legkiválóbb koloratura énekesnő, azonban játék nélkül a wagneri operában elvész; ott nem lehet a hanggal, — mint mondani szokás — brillírozni. A nyelvnek, az énekhangnak, az orchesz- ternek szoros egységben való maradása, e háromnak tényezőkként való együttműködése a wagneri muzsika. Az egyiknek kiaknázása a másik rovására nem történik meg; minden * költői czél szerint halad; e báróm tényezőnek mesteri felhasználása a cselekvény hordozására, a cselekvény festésére adja a wagneri muzsika sajátos színezetét. És ha hozzávesszük még, hogy Wagner legtöbb operája a régi germánok mitológiájából vagy hősi világából veszi a tárgyat, ahol hatalmas alakokat, hősöket, mithikus elemeket, isteneket kell rajzolnia, akkor csakugyan ráillik a wagneri muzsikára a titáni zene elnevezés, vagy a zenei félmüveltség szótárából véve a szót — zagyvalék. Sándor Vencze. „HETI SZEMLE“ ból, könyörgésekből kétszázesztendő alatt vert máriapócsi ut jó helyre vezetett. Bilincsek hullottak le, a vakság hályoga leesett, a sebek begyógyultak, az inszakadás egészséggé változott — és vissza már ép, erős, tiszta, szent elhatározásu, egész katholikus lelkek jöttek, hogy megjárják az élet nehéz útját úgy, hogy a végén megint találkozzanak — a mennyország Királynéasszonyával. Beszámlthatatlanság. A munkapárt az elmúl; hét csütörtökjén pezsgős vacsorával ünnepelte uj vezérét, gróf Tisza Istvánt. A pezsgőmámor, amelynek hatása alatt állottak a munkapárti urak, némi elnézést követel ugyan az ő kijelentéseikkel szemben. Zsilinszky Mihálynak Széchenyi gyalázását éppen ezért nem is tartjuk beszámithatónak. De amit Tisza mondott, azt lehetetlen szó nélkül hagyni Egy miniszterelnöknek, még ha Tisza Istvánnak hívják is, mindig meg kell fontolnia a kijelentéseit és még pohárköszöntőiben is meg kell őriznie bizonyos komolyságot. Ha pedig mámoros környezetben, mámoros hangulatban feledkezik meg a miniszterelnök az állásának tartozó komolyságról ez a környezet és ez a hangulat az ő kijelentései számára nem mentség, hanem súlyosbító körülmény. —- A munkapárti dáridón Tisza azt a kijelentést tette, hogy „a szabadságért küzd és nem az erőszak politikáját követi, aki kivívja és érvényesítésre juttatja a nemzeti akaratot, „továbbá, hogy“ ő a magyar parlamentarizmus intézményes biztosítása utján, a magyar nemzet józan (!) többsége önrendelkezési jogának visszaadása utján igazán eredményes magyar nemzeti politikát csinál. Ezekkel az önérzettől duzzadó állításokkal szemben szögezzük le a következő tényeket; A legutóbbi általános választásokon a munkapárt kevesebb szavazatot kapott, mint az ellenzék. Sok lopott és nem lopott milliót költöttek a szavazatok vásárlására. A munkapárt javára érvényesült az egész közigaz gatás, úgyszintén a karhatalom pressiója. Tisza is, Khuen Héderváry is beismerték, hogy a hatalom elvesztése a munkapárt megsemmisülését jelentené; mint ellenzéki párt egyetlen mandátumot sem kapnának. Khuen, Lukács, Tisza mind arra vállaltak kormányt, hogy az erőteljesen nekilendült nemzeti mozgalmakat elfojtsák s azokkal szemben a bécsi akaratot a bécsi követeléseket végrehajtsák. A nemzet akaratának mondja tehát Tisza azt a politikát, amely keletkezésében, fennállásában, programmjában egyenes tagadása, szöges ellentéte a nemzeti akaratnak. Három éves kormányzásuk folyamán a nemzetnek a hadseregre vonatkozó követeléseiből egy mákszemnyit sem tudtak megvalósítani még az éppen százszor megígért kilenczes- bizottsági programmot sem; sőt feladták meglevő közjogi birtokállományunk legfontosabb részeit. Tiszának ez; eredményes magyar nemzeti politika ! — Ilyen tényállás mellett olyan kijelentéseket tenni, mint Tisza tett, vakmerő szembeszállás az igazsággal, egyben pedig brutális megsértése a hallgatóságnak. Mert a fent idézett állításokat csak gyöngeelméjükkel lehet elhitetni. Hát hogy a munkapárti asztaltársaságot alkalmasnak tartja Tisza ilyen bolondgombák megevésére az ellen nincs szavunk. De hogy a magyar közvéleményt bornirtnak s ilyen képtelen hen- czegésekkel félrevezethetőknek tartsa, az ellen tiltakozunk. J egyzetek. Kinél kezdődik Magyarország történelme. Mégis csak barbár ország vagyunk. A magyar históriai tudomány eddigi munkája mind semmi A magyar nemzet eddigi tevékenysége mind történelem előtti esemény. — Árpád, Szent István, Szent László, Mátyás király, Hunyady János, Rákóczy, Pázmány, Kossuth, Deák, ez mind „niemand“. Most, csak most kezdődik az igazi nemzetélet ? Ezt olvassuk a „Nyírbátor és Vidéke“ című világlapban Rosenblüth Mór felelős szerkesztő tollából. Nem akarjuk ezt a véres komikumot elrontani és azért minden glossza nélkül idézzük a „Ny. és V.“ lap „Látogatásom méltóságos Vadász Lipót államtitkár 3 urnái“ cim alatt megjelent cikből a következő sorokat: „Megnézem. Középmagas, kis gondozott szakállu ember. Nincsenek benne a Lohengrin dacosságból jellegzetes fiziognómikus arcvonások. Nem is tanulmányfej. A megtestesült ész, a meggondoltság inkarnációja, a megfontoltság megszemélyesítője s a komoly tárgyilagosság szobrát ő róla lehetne megmintázni. Az egyszerű édes embert a szív csókolni akarná, de az ész fegyelmezett hallgatója átmegy az imádásból a hódolatba. És Uram Istenem ! Mennyi jót, mennyi jólétet, mennyi jó törvényt, mennyi botlásainak helyrehozását várhatja az ország, amelynek egy Vadász Lipótja van, szinte hallom a későbbi iskolásgyerekeket, amint tanulják az uj, erős, gazdag Magyarország történelmét és azt Vadásznál kezdik. Már előre olvasom a majdani történészek munkáit Magyarország megújhodásáról és annak egyik pillérlerakójáról, dr. Vadász Lipótról. Adjon a magyarok Istene még a mi sokat próbált, sokat szenvedett országunknak sok Vadász Lipótot!“ — Aláirva Rózenblüth Mór. Ezek után bizonyára revideálni fogjuk a magyar históriát * A praktikus életre való nevelés. így a vizsgálatok táján eddigelé csak „szakavatott“ ujságirócskák dorongolták a középiskolákat, hogy nem nevel az életnek. ±\.z idén magasabb fórum is fejéhez vágta a gimnáziumnak, hogy haszontalan és hiábavaló munkát végez. Mert a középiskola arra való, bogy „az életnek neveljen.“ Egy kicsit gyanús ez a szajkómódra évenként ismételt frázis. Mert nem igen mondja meg világosan, hogy mit is jelent. Ignotus — a „Nyugat“ pápája — szerint ez annyit tenne ; furcsa paradoxon, hogy a klasszikus szellem propagálása, a mely valójában pogány szellem, igazában a klerikális reakczió érdeke. Biz’ ez pokoli agyafúrtsággal megfogalmazott — ostobaság. A kik nem ilyen sanda czéltudatosság- gal gondolkoznak, azoknál az lappang ebben a vádban, hogy közgazdasági meggyőződésünknek, a ^gyakorlati élet tevékenységének ez az impraktikus irányú, idealisztikus középiskola a leglőbb akadálya. Gondoljuk csak meg először, hogy nagyjában az egész világon ilyen a középiskola, mint nálunk. Anglia, Franciaország, Németország, az Unió, mint mindenben a közgazdaságban, vagyonosodásban is vezérállamai a világnak s ott is. mindenütt tanítják a latint, görögöt s az Óceánon innen mindenütt intenzivebb, mélyebb a latin, görög tanitása mint nálunk; s ártott ez valamit a közgazdaságnak, a gyakorlati pályák, a praktikus élet kivirágzásának ? — Valóban, középiskolai tanultsággal nincs aki eligazodnék az 50 filléres vasúti menetrendben sem; azt külön magánszorgalomból kell mindenkinek elsajátítania. Wlasics Gyula egyszer ezt hányta a gimnázium szemére. De aki ilyesmit köyetel a középiskolától, nem követelhetné éppen ilyen joggal, hogy a vonatinditás művészetével is jöjjön tisztába mindenki a gimnáziumban ? Aki a praktikusságra veti a fősulyt, mondja meg, melyik praktikus pályára neveljen a középiskola ? Gazdának vagy iparosnak ? kereskedőnek vagy vasutasnak ? postásnak vagy mérnöknek ? kubikusnak vagy építésznek legyen az iskolája a gimnázium vagy reál? Vagy éppen kereskedelmi utazónak ? Aki vasutasnak készül, az már tiz éves korban kezdjen bepillantást a vonatinditás rejtelmeibe ? vagy a jövendő gazda már kezdettől fogva a műtrágyagyártás hasznosságáról szerzett fogalmaival művelődjék ? És aztán mikor kezdődjék a különféle praktikus nevelés szétágazás) ? Mindjárt az Írás olvasás megtanulása után ? Vagy tízéves korban? Vagy csak az ötödik gymnasiumban? Vagy talán nem is kell szétágaznia a tanításnak? Jó lesz mindent tanitani, mert hátha valaki műtrágyában fog valamikor utazni; vagy rőföskereskedő lesz és bankró- tokat csinál ? Ki tudja, milyen pályára jut valaki. Hát legyen tökéletes az iskola és ne-
