Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-01-01 / 1. szám
Szatmár 1913. januárius 1. az 6 pártjuk győzött, de még csufolódnak és fenyegetőznek is. Az ő főlapjuk a magyarságot eláruló Lloyd henczegve Írja a többi közt: hogy az óbudai keresztények megismerkedtek ez alkalommal a zsidó Makabeu- sok ökleivel 1 íme szervezetünk hiánya oda fejlődött, hogy a régi közmondást rájuk lehet nemsokára igy alkalmazni: Adj a zsidónak szállást, kiver a házadból. A farizeusok sajtója. A legbensőségesebb keresztény ünnep az ellenséges sajtón is nyomott hagyott — színre, látszatra. Csak igy. Mert bár mételyes, piszkos tolla a gloria in excelsis-t zengte s igy szinte beállt ő is az ünneplők seregébe, de csak külsőleg, mert — hisz farizeus. Vezető helyén leborult ő is a bethlehemi jászol előtt, mert tudja azt, hogy olvasói egy részének karácsonyfa keli; hogy karácsonykor selyemkendővel kell bekötni a szemüket. Be is kötötte 200 oldalas ünnepi számával, a -Jézuskáról szóló bevezető czikkével. A sok oldal azonban csak arra volt jó neki, hogy elrejtse benne lemosolygását, a gúnyt, hogy még a XX. század embere is bethlehemeskedik, kis- jézuskázik. Hát igen, a megátalkodottság, a hazugság sajtója is ünnepelt, karácsonyozott. Káromkodott, szitkozódott, átkozódott. Teljes erejét beleöntötte mételyes tollába, hogy ne a mindennapi káromkodásokat vesse vele a papírra, a türelmes papírra, a még türelmesebb olvasói számára, hanem valami gorombábbat, csúnyábbat, a mi még jobban össze- szoritja a józan gondolkozó öklét. — Rekord átkozódásait az első helyen mutatta be, verseiben, tárczáiban folytatta s mikor már mocsokraktárából minden piszkot ráteritett a hivő ember karácsonyi meggyőződésének ünnepére, a bethlehemi jászol lábát szeretné a nyakunkra tenni, hogy agyonnycmjon bennünket. — így ünnepelt a sajtó. Az a sajtó, a melyet mi nem ig8n szoktunk megválogatni, a melytől mindent el tudunk tűrni, a mely- lyel szemben határtalan bárgyú türelemmel vagyunk. — És még meddig leszünk ? Meddig ? Adakozzunk a Sajtóalapra! U I A színházról. A napokban az egyik helybeli lap színházi kritikusával beszélgettem. — Egyetlenegy tárgyilagos kritikát sem olvastam még a lapotokban. Nevezetesen figyelmen kivül hagytok valamit, ami szinte beleorditja magát az ember füleibe. Szemünk elé áll és nagy, óriási méreteivel, a szó dinamikai értelmében véve megrémít. Igen — megrémít. — És mi az? — Kérdi a kritikus. — Megmondom. Azok az Ízléstelenségek, frivol jelenetek, meztelen megjelenések, amik valóságos tapsvihart zúdítanak a színésznő nyakába. Ez az. — Ez?! — Igen ez. — Hja, tudod — felel a kritikus rövid gondolkozás után — a közönségnek kell. Szereti. — Igen ? A közönség ? — szóltam gúnyosan. Nos hát, tisztelt közönség, akkor ön érdemli meg a kritikát. Sürgetjük az ifjúsági előadásokat, — hiába. Hiába szólunk, hiába kérjük a szép, tiszta darabok, az olyan színmüvek előadását, amelyek jóra, szépre, nemesre tanitanak, amelyek nevelnek felnőtteket, ifjakat egyaránt, ha a közönség, a színházat látogató közönség nincs mellettünk. A mi szavunk, bármilyen erősen is tiltakozzunk vele — elhangzik, ha csak egyedül állunk és semmi nyoma nem marad. A legerősebb, a legdörgőbb hangot is elnyomja a közönségnek a czéda jeleneteket háromszor is megismételtető tapsvihara. De mit jelent ez? Betévedünk (igazán többet érnénk vele, „HETI SZEMLE“ ha csak betévednénk) a színházba. Nem válogatjuk meg a darabot, mert a legjobbja is rossz. Nincs, hogy mi között válogassunk. Egy „gyönyörű szép“ jelenetet adnak. A színésznő, — főhősnő vagy nem, teljesen mindegy, mert a szerepét egyformán nem jól játssza mind, — épen nyakába kapott szoknyával, térdig kivágott ruhával, „gyönyörű“, — mert hiszen tett róla, hogy lássuk — idomaival a főhőssel együtt ugrál. (Ők táncznak nevezik). A nő a férfi hátára mászik és elég ügyetlenül kiugrálnak a színről. A sikamlós jelenetért egy fülsiketítő, dobhártyát szaggató taps a jutalom A közönség által a szegénységi bizonyítványnak ennyire sikerült kiállítása nem marad hatás nélkül. A hősök megjelennek a színen és ismét kezdődik az embert egy más szférába, egy más regióba átvivő jelenet. Igaz, más regióba, más világba vezet, de ez a világ — nem a mi világunk. Nem nekünk való. Nem felel az meg emberi méltóságunknak. Ugyan, ki érzi magát jól a szemétdombon ? Boszankodtam, szégyeltem magam, valahányszor tanúja voltam az efféle jeleneteknek. Szomorúan gondoltam egy szóra — a nuditásra. Ez az, ami a közönségnek tetszik? Igen. Ez az. Arczpiritó! Szétnéztem a nézőtéren. Van-e valaki, aki nem tapsol ? Van-e, aki fölháborodik a meztelenség ilyen élénkbe állításán ? Voltak. Többen voltak, akik elfordultak a színpadtól. Arczuk fölháborodást árult el, boszankodást tükröződött vissza. Boszankodást, mely tiltakozik az ember letaszítása, lealacsonyitása ellen. De mit tegyen egy... . . kettő ... öt ember annyi sok ellen ? Öt — annyi sok között ? Ha bele is kiáltja, ha bele is ordítja vétóját abba a rikoltó zajba, még úgy sem hallanák meg. Az alacsony érzékiség-szülte taps erős chaoszában nem lehet meghallani. És ha meghallanák is az intézők ? A közönségnek ez kell! — volna a felelet. Úgy ? ! A közönségnek ez kell ? Tisztelt közönség. Vegyük már észre, hogy a színházban czéltudatosan alacsonyit- ják le az emberi méltóságot. Lássuk meg és ne hunyjuk be a szemünket, hogy a színház csak eszköz, melynek hivatása tompítani, kiölni az ember lelkiismeretét, elpusztítani a szeméremérzetet. Lássuk meg, hogy titkos czéljuk magunkat és gyermekeinket rossz lelkűvé tenni, kik kaczagva követjük el a becstelenséget s nem ég az arezunk, nem pirulunk a bűn látására, elkövetésére. Ez a mai színház és nem kulturház. De mit tegyünk ? Kevesen vagyunk, elenyészünk a sok között I Ne essünk kétségbe akkor, amikor tenni kell! Ne gondolkozzunk sokat; Ne mutassunk csupán boszankodást, hanem tegyük is meg azt, amit megtehetünk. Ne mutassunk pusztán hátat a színpadnak, ne fordítsuk el fejünket az ocsmány, piszkos jelenettől, hanem hagyjuk is ott a színházat. Ha ezt megtettük, eleget tettünk önmagunk iránti kötelességünk nek, de megmutattuk egyszersmind azt is, hogy mi ismerjük emberi méltóságunkat és nem vagyunk hajlandók egy pár üres frázisnak, de még inkább egy-két tapasztalt, de erkölcsileg gyerek-ember korrumpált szeszélyeinek felülni. Ott hagyjuk a színházat egyszer — gúnyolnak. Ott hagyjuk másodszor, gúnyolnak még, de már gondolkoznak is rajta. Ott hagyjuk harmadszor is és akkor már ők is, ha van még bennük egy csepp,, jó érzés és Ízlés, tudják, hogy mit tegyenek. Ők is ott fogják hagyni az előadást. Ha sokan teszünk igy, a vezetőség is észbe fog kapni éa sürgető szavunk nem lesz eredménytelen. Ha nem is leszünk sokan, ha vágyunk kielégítetlen lesz is, mi akkor is czélt értünk. Megmentjük magunkat. Akik meg ott maradnak, hát nekik való! Nem tehetünk róla. Sajnáljuk őket, de mást nem tehetünk. Mindenek előtt a saját talpamon akarok állani és ha más valaki jól érzi magát a szemétdombon, ez nem lehet jogczim ahhoz, hogy ottan én is jól érezzem magam. K—e. Egyházmegyei Sajtóalap. Kemény, küzdelmes, lélekölő, és sokszor siváran vigasztalan munkánkban kedvvesztetten már régen föladtuk volna a harczot, ha nem élesztette volna uj reményekre, nagy bízásokra és sokszor szent megindulásokra lelkünket az a mind sűrűbben megnyilatkozó erős akarása annak a sajtóalapnak, a mely a szótlan, elmaradt, minden téren visszaszorított katholicismusnak egyházmegyénkben is imponáló orgánumot teremt és ezzel egy uj, jelentős életet indít meg a katholikusság lelki, szellemi, társadalmi actióiban. Azok a sajtóalapot növelő, áldozatos adományok tartották fönn bennünk — a nyomorúságos, szinte súlytalan egyházmegyei újság verejtékezve, agyonhajszolva dolgozó napszámosaiban — a hitet egy jobb jövőben, a meg-megéledő lelkesedést, az újból kedvvel és tűzzel való munkát s a készséget a mar- tyromságra, a kicsinylés és közöny kőzáporának elfogadására, a mely ma még bőven kijut a kath. sajtó munkásainak. Hogy nem láttuk czéltalannak és hiábavalónak munkánkat; hogy nem álltunk ki fáradtan, reményvesztetten, elcsüggedve és minden ideálunkból kifosztva; hogy megfeszült inaink el nem ernyedtek — ezeknek az adományoknak köszönhetjük, a melyek jöttek — ha nem is sűrűn, de állandóan — a sajtóalap számára. Az ősz Soltész Imre, legutóbb Szabó István praelatus-kanonok . nagy adományai növelték legjobban a sajtóalapot és egyben gyújtottak és ébresztettek bennünk uj tüzeket és uj erőket. Biztató, bennünk a lelkesedést megébresztő az az uj adomány is, a mely az uj esztendő kezdetével érkezett. Még biztatóbb az a pár sor, a mely kiséri az adományt: hogy a sajtóalap megterem ése sürgős, eminens, mindenekelőttvaló és a leghamarább megvalósitandó. Ha ez a gondolat meggyökerezik sokak lelkében — igazán van okunk az öröm tüzelnek meggyújtására. Az uj esztendőre Blazsek Geyza küldött 100 koronát azon kívánsággal: „bár ne éveken át gyűjtögetnénk az alapot, de teremtenék meg egyszerre, mig nem késő, a mit akarunk.“ Lelkűnkből valók e szavak. * * * Múlt gyűjtésünk óta érkezett: Blazsek Geyza megajánlott adománya .................................. 100.— K Ed dig begyült.........................11.313.80 K Eddig megajánlva . . . . . 2.123.42 K Teljes összeg: 13.537.22 K Egy kiállításról. Különös kiállítás lesz ez! A legrejtettebb megindulások, szárnyas gondolatok, nagy érzések kiállítása. A lelkek ihletett nekibuzdulásai, csöndes, égbeszállt suttogások, szótlanul imádkozó hym- nusok tömjéné gomolyog felénk. Soha ilyen kiállítást! Az áhítatban fehérré finomult női szivek titkos, szent szépségéi ragyognak meg különös holmikon, a melyek kis falusi templomokba költöznek át, hogy szótlan imádságban egybeforrjanak a kis templomok csöndes fényű örökmécsének hangtalan lobogásával és köszöntsék a hosszú éjszakák s a futó nappalok mindegyikén az „elrejtett Istent.“ A tabernaculum mys- tikus Foglyát. Az Eucharistiába börtönzötl Krisztust. Megható Isten-imádás ez! Évről-évre megismétli a hivő lelkek HÍREK
