Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-05-07 / 19. szám
HETI SZEMLE 4 folyása emelkedett lelkűiéiről tanúskodott. A műsor egyes számai szép, nemesitő gondolatokat tártak elénk. A „disputa a kongregációról“ czimü dialógusban kimagaslik a vágyó gondolat egy megalakítandó iskola után, mely nemcsak jellemeket nevel és lelkierőt ad, hanem egyszersmind megtanít minket harczolni a bűn, a pokol s ennek minden szülötte ellen. Dimand József „a tanítójelöltek erkölcsi neveléséről“ tartva felolvasást más oldalról mutatta be a kongregációt. A tanítónak, mert reá vannak bízva gyermekeink nevelése, embert nevelőnek, társadalmi pedagógusnak kell lennie elsősorban. Ennek a missiójának elengedhetetlen feltétele a gazdag lelkitartalom, amit már mint tanítójelölt gyűjthet magába a Mária-kongregációban. Azt a néptanítót, aki már jelölt korában nemcsak, hogy ismeri, de át is éli e gondolatot, azt a tanítót nem félthetjük az előhaladás utján. Ő maga is és ilyen szellemben neveltjei is nem az első, nem is a második, hanem a harmadik, a sziklaszilárd jellemek kis csapatában fognak előretörtetni, segítve gyöngébb lelki embertársainak. A diszgyülés műsora a következő volt: 1. Orgona-nyitány. Szavalta Koncz József és Sólymos Sándor. 2. Toldi Béla. Mária leventéihez. Költemény. Szavalta Révész Ferencz. 3. Pataki Lajos. Mária ének. Előadták a kon- greganisták. 4. Disputa a kongregációról. Tartotta Sugár Béla és Mayer József. 5. Fogadalmi ének. Pataki Lajostól. Előadták a kongreganis- ták. 6. Tanitó-jelöltek erkölcsi neveléséről. Felolvasás. Tartotta Dimand József. 7. Tóth József. Az orgona legendája. Szavalta Máncz János, orgonán kisérte Váradi János. 3. Záróbeszéd, mondta Nagy Miklós. Az országban szerte futó utakat oszlopok jelzik. Kilométer oszlopok. Minél többet számlál ezekből a vándor, minél több mellett halad el, annál inkább mondhatja, hogy előrehaladtam utamban. Annak az útnak is, amelyen most a ka- tholikus Szatmár halad, vannak ilyen útjelző oszlopai. Több — sok van. Régibb és frissebb, öregebb és ifjabb. Van köztük félszázados is, egyik-másik évtizedekre tekint vissza. De van köztük nagyon fiatal is, egy-két hónapos mindössze. Ezekhez a külömböző időben elásott, az idő vasfogával és ezer viharával daczoló útjelző oszlopok mellé sorakozik most legifjabb gyanánt a Tanitójelöltek Mária-kongregációja. Ez is egy útjelző oszlop, egy kilométerkő az előrehaladás utján. Ke. Gryökerek nélkül. Irta : RÉTHE1 PRIKKEL MARIÁN dr. Az olyan fának élete, melynek mélyen fekvő régi gyökereit elvágták, nem igazi élet, csak téngődés. Bármennyi mesterséges éltető nedvvel, táplálékkal pótolják is a gyökerek fenntartó erejét, nem bírják ezeknek természetes életadó működését helyettesíteni; előbb vagy utóbb, de biztos gyengülés, csenevé- szedés lesz a következménye az erőltetett, gyökérielen éltetésnek. Á kép eléggé világos; csak alkalmaznunk kell: nem él valódi nemzeti életet az a nép, melyet múltjától teljesen elszakítottak, amelyet természetellenes kényszerrel forgattak ki faji hagyományaiból s tettek modernné, európaivá. Még sajátlagosabb alkalmazással joggal kimondhatom és erősíthetem, hogy a modern magyar nemzet, bármennyire lépést tart is az európai kulturnemzetekkel, — nem él igazi gyökeres életet, mert újkori reformátorai átteremtő lázas igyekezetükben elég oktalanul jóformán minden ősi eredetiségétől megfosztották. Szégyen megvallanunk, de igazság, hogy a 19. és 20. századok magyarsága többé nem Európa legsajátosabb eredetiségü nemzete, hanem igazában a nyugati népek kópiája. Érdemes lesz e sajnálatos tényről egy kissé elmélkednünk ! Ma már jobban csak tudósok előtt ismeretes, mily nagy bámulat tárgya volt Ázsiából hozott s itt századokon át megőrzött faji eredetiségünk az európai népek előtt. Csokonai Vitéz Mihály még büszkeséggel jegyezhette fel rólunk a következő eredetiségü tanulságtételt : „Jusson esződbe, édes magyarom, a halhatatlan Kaunitznak amá mondása, hogy nemzeti karaktere csak az ánglusnak és a magyarnak van.u Ha ma élne, kétségkívül szégyenkezve hirdetné velem együtt, hogy az újkor magyarjának lehet sok jó tulajdonsága, de ősi sajátosságaiból alig-alig van valamije. Világos, hogy azok a magyarok, akik előtt csupán a „haladás* szónak van varázsa, meg azok, akik múltúnkat felületesen ismerik (és hányán vannak ilyenek!), nem fognak emiatt szomorúságot ére,zni. Á kisebb gondjuk is nagyobb ennél 1 Ám akik öntudatossá fejlesztették faji érzésüket, s akik egész történeti életfolyamában igyekeztek megismerni nemzetünket, lehetetlen, hogy a legélénkebben ne fájlalják hajdani eredetiségeinktől immár alig leplezhető megfosztottságunkat. Óriási az ür, mely a mai kor magyar ját a régitől elválasztja; akkorra, hogy szinte át se lehet többé hidalni. A mostani ivadéknak már arról sincs alaposabb ismerete : milyen volt az élet Magyarországon csak öregatyja korában is. Hát még a régebbi korok életéről hogy volna tudomása ! Ezekre nézve, csupán azzal a köznapi frázissal állíthatunk ki a mai generáczió számára bizonyítványt, hogy „halvány sejtelme sincs róluk.“ S talán az ŐJbüne ez az ismeretbeli fogyatékosság? Nem, azoké, kik a modern Magyaroszágot nem faji sajátságaink és történeti múltúnk alapján, hanem elsietve, nyugati minták ránkerőszakolásával teremtették meg. A 18. század végén Bessenyei György, a lelkes gárdistairó helyesen jelölte meg a magyarság újkori hivatását abban, hogy legyen minél európaibbá; de ne hagyja elveszni sajátosságait, ősi, erényeit; maradjon minél magyarabb is! Ám az uj Magyarország megteremtőinek egyedül arra volt gondjuk, hogy minél európaiabbakká tegyenek bennünket. Ennek a rideg elvnek meggondolatlanul feláldozták magyarságunkat. Nem a nyelvünket, hanem ősi karakterünket, nemzeti sajátosságainkat! Elvágták sok százados gyökereinket! Mi, huszadik századbeli magyarok már alig tudjuk kicsinylő mosolygás nélkül meg állani, ha olvassuk, mily naivul soviniszták voltak még 18. századi elődeink is, kik nemzetünket legelsőnek, legereditibbnek és teljességgel testvértelennek tartották a földke rekségen. Mi ellenben már annyira kivetkőztünk e naivságból, annyira érzéketlenekké lettünk saját faji tulajdonaink, erényeink s hagyományaink iránt, hogy magunk támasztunk kétségeket ezeknek eredetiségéről. Nagy sietséggel kutatjuk és kimutatjuk, mily hatással voltak nyelvünkre, irodalmunkra, kultúránkra idegen szomszédaink; s emellett majdnem teljesen elfeledkeztünk arról, mi tehát sajátunk, és arról, hogy mi is csak hatottunk valamit szomszédainkra. Ez a nemzeti múltat semmibe nem vevő modern sietésünk oka annak, hogy Európa népeitől századokon át bámult faji eredetiségünk napról- napra észrevehetőbben fogy, kopik, vásik. Maholnap semmink se lesz belőle! Szemléltető példára is hivatkozhatom, teszem nemzeti zenénk és táncunk le nem tagadható pusztulására. Zenénk magában álló sajátosságú egész Európában. Eredetiségét komolyan az egy Liszten kívül még senki sem vonta kétségbe. Szépségét legjobban bizonyítja az a tény, hogy mindenféle nemzetiség talál benne a maga temperamentumának megfelelő gyönyörködtető elemet. És mi hogyan becsüljük meg e mindenütt szépnek vallott nemzeti tulajdonunkat ? Úgy, hogy pusztulni engedjük; hogy máig se gyűjtöttük egybe ősrégi népdallamainkat; hogy vét-- kés nemtörődéssel, türjük, miként forgatják ki eredetiségéből Ázsiából hozott faji művészetünket a hívatlan, kontár játékosok, ősi uemzeti tánczunk is, amely pedig ugyancsak idegenek elismerése szerint egyike a világ legeredetibb, legesztetikusabb tánczának, a hanyatlás és pusztulás utján van. Az úri körök eredeti szépségétől úgyszólván egészen megfosztották. A nép pedig a kultúra hatása alatt lassan követi az urak példáját s egyre kevesebb eredetiséggel járja apáinak táncát. De talán nemzeti sajátosságaink külöm ben fölötte sajnálatos gyengülése, halványu- lása még kisebb baj volna. Nagyobb az, hogy a 19. század nemzeti múltúnktól öszszeköthetetlenül elszakított bennünket. Modern műveltségünk nemzeti alapon fejlődött s egyre inkább mesterségesen, idegen talajból táplálkozik. Nemzeti hagyományismeretünk s az ezzel járó történeti érzékünk a lehető legfogyatékosabb, jóformán semmi. Ezer müveit magyar közül afig akad egy, akinek valamelyes fogalma van róla, milyen volt őseink köz- és magánélete; milyen az egyes néposztályok napi foglalkozása, ruházkodása; milyenek kedvtelései, bajlódásai stb. Szóval: a mai müveit magyarságnak nincsenek régi- ségtani ismeretei fajáról. Jobban ismeri idegen népek állami és magán régiségeit, mint a maga nemzetéét! Aprólékosan megtanulják a magyar ifjak a görög és latin archeológiát, de a honi archeológiából csupán annyit sajátítanak el, amennyi a kevés történelmi órán mellékesen ragad rájuk! Hát helyén — rendjén van ez a dolog? Lehet ott tiszta faji öntudat és valódi fajszeretet ? Beszélhetni ott igazi nemzeti műveltségről, ahol a műveltséget a nyelven és irodalmon kívül alig köti valamely erősebb gyökérszál a nemzeti múlt talajához? Akik egy nemzet műveltségében nemcsak a kozmopolita jegyeket keresik, hanem a nemzeti jegyre is súlyt vetnek, még pedig helyesen nagyobb súlyt vetnek, azoknak kívánva kell kívánnunk, hogy múltúnktól való sajnálatos elszakitottságunk és faji eredetiségünkből való kivetkőztetésünk ha már helyre nem hozható, valami módon enyhit- tessék, legalább is úgy, hogy a középiskolákban a tanuló ifjúságra mielőbb kötelezővé tétessék a magyar xéqiségi ismeretek (archeológia) alapos elsajátítása. így talán reményünk lehet, hogy a jövő magyar nemzedék műveltsége nem csupán európai marad, hanem idővel harmonikusan magyarrá és európaivá válik. Szatmir, 1913. május 7. _ A restauráció munkája. Válasz : Organizátornak. Mint minden jó keresztény katholikus ember, én is örülök, valahányszor restaurá- czióról, a hitélet mélyítéséről hallok vagy olvashatok, különösen, ha az oly talpraesetten történik, amint azt a Heti Szemlében „Organizátor“ teszi. Ez nemcsak kívánatos, helyes, hasznos, de mindenekíölött szükséges is napjainkban, mikor azt látjuk, hogy a hitélet terén, különösen az intelligenczia részéről megdöbbentő a dekadenczia. „Organizátor“ jó akaratát, ügyes és czélszerü megjegyzéseit dicsérettel honorálom, nem is volna hozzá egyáltalán szemmi szavam, de a VII. folytatás „Restauráczió és hitélet“ czimü czikkében van valami, ami direkte Nagybánya város katholikus közönségének hitéletéről s egyben szexuális életviszonyairól informál. Ezt az informácziót óhajtom igazságérzetem szerint kíkorrigálni, amit remélem, úgy „Organizátor,“ mint a Heti Szemle kedves olvasó közönsége is kegyesen megenged, annyival is inkább, mert az igaziág alapja mindennek. Először is arról, ami a nagybányai kath. hiiélet dekadencziáját illeti, nem tudok semmit, pedig én nem hallomás után írok, mint „Organizátor,“ hanem látásból is, theoretice et practice, tehát pozitív tudásból. Igen. A gyónók száma a minoriták templomában a húsvéti időszakban volt annyi, mint öt év előtt, sőt, ami sohase történt, olyanok is jöttek az idén, akik 20—30 évig még a templomot is elkerülték, mi több, azóta alig van nap, hogy gyónók ne jelentkeznének, Ugy-e kérem, ez nem a hitélet dekadencziáját jelenti. Aztán, — ezt már esak fokozás kedvéért hozom föl, — a nagybőjti időszak alatt az előtt csak félig telt meg a minoriták kicsi temploma, — az idén, végig az egész kurzus alatt tömve volt, néha be sem fértek a hívek. Ami pedig a szexuálitásra vonatkozik, ennek meg kell lennie az egész világon, hiszen a dolog természete hozza magával ! Hogy aztán a szükséges és megengedett szexualitás kicsap a helyes és törvényes medréből sőt sok helyen szexuális perverzitássá is fajul, ezen ma már semmiféle restaurátió és hitélet nem segít, mert akkor az élet fej-
