Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-01-08 / 2. szám
6 HETI SZEMLE Szatin w, 1913. januárius 8, munkának megvolt úgy erkölcsi mint anyagi sikere.. Négyszer vált szükségessé a pásztorjáték megtartása s mindannyiszor zsúfolásig megtelt a nagy iskola terem érdeklődőkkel. Negyedik után a karácsonyfa körül az ajándékok kiosztása következett. Hogy mily nagy érdeklődés nyilvánult meg ezen előadások iránt, bizonyítja az, hogy—bár 16 éves korig beléptidijat senkisem fizetett, s a felnőttek is — személyenkint csak 20 fillért, mégis a pazarul diszitett és megrakott karácsonyfa s egyéb felmerült költségek is a bevételből fedezve — mint értesülünk 30 korona tiszta maradvány volt; a miért e he lyen is köszönetét mond a rendező s. lelkész urnák Kálmánd Község Kath. közönsége. Pályázati hirdetések egyszeri közlésének dija ■ K „Jövőnk.“ *) Az ország hitvallásos tanítóinak a fizetés- rendezés ügyében megindított mozgalmát e lap hasábjain szóvá tettük, meit a mai igazán meg drágult megélhetési viszonyok oly aggasztóvá teszik a családfentartás lehetőségét a jövőre nézve, hogy ezen állapot megmaradása a tani tóság harmonikus lelki életét dissonáns érzel mek befogadására alkalmassá s a hivatássu- gal'a, a kötelességérzésből fakadó ideális czélok szolgálatára alkalmatlann t tehetik. — Fizetésünk méltányos rendezése . mig egyrészt el vonná a családapa tanítók gonddulta homlokáról gyermekei jövője miatt reá szakadó borús felhőket; másrészt lehetővé tenné ezrek és ezrek részére, hogy munkásságuk teljes hevületével álljanak hivatásuk, czéljaik, ideális munkakörük szolgálatába. — Törekvésünknek ez a czélja; vágyaink netovábbja. Ezen érzelmeket nem kell szuggerálni, belénk plántálja gyermekeink jövője miatti aggodalom s a hivatásszeretet. Aki azonban nemesi kúriából nézi az életért, a boldogulásért küzdők fáradozásait, nem érti meg, de nem azért, mintha a kúria volna szűklátókörű, hiszen vannak nekünk palotában lakó támogatóink is, mert van szivük, belátásuk s nemesebb érzelmektől telitett Ielkiéletük és felfogásuk. Avagy a nm. püspöki kar, mikor két háromszor szorgalmazza az egyenjogúsítás elvét, nem erről tesz-e tanúságot? Miért küzd hát kartárs ur — ki annyit hangoztatja a fölöttes hatóságot — oly hevesen saját felettes hatósága törekvései és akarata ellen ? Midőn a kath. tanügyi tanács a püspöki kar óhajára a mi küzdelmünk élére állva lobogtatja azt a zászlót, mely a mienk, melyet a mi érdekeink védelmére bontott, talán kicsinyes vágyak, rejtett czélok szolgálatában teszi ? Oh nem ! A nemesebb érzelmek iránti fogékonyság s az igaz ügy érdeme késztetik erre . . . Zichy miniszter ur elvileg már honorálta törekvéseinket, s akkor a mi körünkben akad egy a kartársi kötelezettségekről megfeledkezett fehér holló, aki ezt énekli : iie adjatok, ne adjatok nekik; nézzetek reám, az én existentiám élő czáfolata a tanítói nyomornak, az én működésem élő bizonyítéka, hogy a hitvallásos iskola tanítója nem érdemli a bért, mit kér — könyörög — esdekel 1 Tízezrek szive dobban össze, lesi, várja, hogy emlékét örökre áldja annak és azoknak, kik nem kicsinyes felfogásból, de a szocziális érzelmek termékenyítő harmatával éltetik saját és százezrek lelkét. Hiszen a szocziologiának talán az volna alapvető gondolata, hogy segítsük az embert testi lelki szükségében ?! — Az embert, ha megérdemli. S talán a hitvallásos iskola és tanítók nem érdemlik meg ? Voltak idők, mikor államiságúnk a keresztény erköl csők szülte hősiességnek köszönhette fennállását, s lesznek idők, amikor a minden nemesebbet demoralizálni akaró törekvések a hitvallásos iskola és tanítóiban falankszot találnak, melyen megroppan, a vallástalan és nemzetközi áram*) A tanítóság- széles köreiből jött óhajtásra — mivel a legutóbbi válasz a tanítóság egy részét a fölöttes hatóság ellen való front-állással vádolja — jelen czikket méltányosnak tartjuk közölni s ezzel berekeszteni a vitát. — Szerk. latok törekvése. Nem gondolja-e t. Egeli, hogy a szabadkőművesek leghőbb vágya az elégedetlen hitvallásos tanítóság ?! — Én elismerem az állami iskola missióját, tudom, hogy szerepét betölti czéljához híven, de Egeli kartárs is elismeri, hogy Nagykároly és az ország számos vidékét a hitvallásos iskolák magyarosították meg ! — s ha van renitens tanító, ha van nemzetiségi akadékoskodás, ám az államnak is vannak törvényei, eszközei és módjai, melyeknek igénybevétele bizonyosan józanitó kúraként fog rájuk hatni. Hol meg van azonban a jóakarat, a törekvés munkásság a nemzet, a hon, vallás és haza szolgálatára; hol hit és honszeretettől duzzad a tanító és tanítvány szive-lelke, érzése, mivel fogja indokolni a kétféle mérést in, ez esetben Egeli ? — Amikor a nm. püspökikar a dolgok mérlegelése után magáévá tette a mi ügyünket ? Ami pedig azon tendentiosus vádat illeti, mit az egy hm tanító egyesület alapszabályainak felolvasásánál Gaál és társainak imputál, ezt, — miután e kérdésnél én is felszólaltam — visszautasítom. Sem Gaál, sem más az egyházi elnöktől jogot elvenni nem akart, csupán a tanító elnök részére akartunk működési kört, hogy az egyesületet adminisztratív — az egyh. elnökkel egyetértőleg — ő vezesse. Dunántúl mindenütt igy van, s mert igy van, senkinek sem jut eszébe ezen fenakadni, pedig feljegyzésre érdemes, hogy azok az ország legmunkásabb tanítóegyesületei. — A fődolog bármely intézmény létesítésénél, hogy a pro és contra véleményekből leszűrve a legjobbat, életképessé, virágzóvá tegyük működését. Naiv gondolkodásra vall, hogy ebben szembehelyezkedést akar valaki felfedezni az egyházi vezetéssel. Legfényesebb bizonyíték erre, hogy a közszeretet nek örvendő, illusztris egyházi elnökünk maga honorálta általános megelégedés és tetszés mellett a felszólamlók óhaját. Azt mondja Egeli kartárs, hogy mi az egyházi hatóság vezetése és támogatása nélkül akarjuk elérni fizetésünk rendezését. Aminthogy egész felfogása téves, úgy itt is nagyot téved, mert ha tudná és figyelemmel kisérte volna a mi kartársunk, hogy a nm. püspöki kar, a kath. tanügyi tanács különösen az utóbbi időben ugyancsak exponálta magát s legkritikusabb napokban együtt küzdött és küzd a tanítósággal, úgy bizonyára elhallgatta volna, amit mondott. — Mi nem önerőnkre támaszkodva, de a fölöttes hatóság és minden jóakaratu és loyáli- san gondolkozó egyén támogatásával küzdünk a jobb jövő reményében. Nem vagyunk rebellisek, mint az a kollegánk, ki a kér. esperest nem akarta fogadni iskolájában, mert látogatását nem jelentette be. Csakhogy ez nehány év előtt volt, s azóta felejtettünk is. — Az idő eljár s gyengül a memóriánk! Az ország tanítósága lélekzetfojtva várja a fizetésrendezési javaslatot, mint felzaklatott lelkének megnyugtatóját. A tanítósággal együtt érez felettes hatósága, s e lap is vezérczikkben kelt védelmére ügyünknek, mikor felszáll egy iehér holló, a küzdő és együttérző sereg szavát túl akarja károgni. Elfelejti a kartársi szo- lidáritást, hangjából hiányzanak azok a lelki motívumok, melyek a közös érdek, közös czél elérésére serkentsenek. Azt károgja, hogy 99 százalék ellen is károg. Befejező válaszként ezen elposványositott vitában részünkről ennyit. Szolomájer Jóesef Gaál Lajos. Kinevezések. A vallás és közokt. miniszter Lepsényi István ungvári, Bakkay Béla és Benkő Gáspár szatmár németi, Klek- ner János ungvári, kir. kath. főgimnáziumi, Kovács József ungvári főreáliskolai, Lőrik Ernő máramarosszigeti kath. főgimn. államilag alkalmazott, Almássy Imre ungvári főreáliskolai, Mikes György, Gyurkó János és Szilvássy János máramarosszigeti kát. főgimn. államilag alkalmazott, Fáy Árpád munkácsi áll. főgimn. helyettes tanárokat rendes tanárokká nevezte ki. A munkáosi zsidó zugiskolák. Hirt adtunk, hogy Munkács városa a fölburján- zott zsidó zugiskolákat hygienikus tekintetekből bezáratta. Csakhogy Munkácson nem a városi hatóság parancsol, de a nagyranőtt zsidóság. Mert a mint a munkácsi lapok Írják, a borzalmas és tűrhetetlen állapotok ma is megvannak és a zugiskolákba csak úgy járnak a gyermekek, mint eddig. — Nincs olyan erős foga törvénynek, rendeletnek, parancsnak, hogy ezt a korhadt diót össze- roppantsa ! Évek óta várjuk, hogy szint valljon a színtársulat és értékeit megmutassa. Heves társulata azonban kétszínű játékkal mindig kibújik az erőpróba alól. Mert sem énekes, sem drámai személyzetének erőbirásáról nem mer meggyőzni. Éveken keresztül ugyanis Szatmár közönsége nem élvezett a színtársulat tagjaitól egyetlenegy klasszikus darabot, sem operát, sem tragédiát. Kisebb városok rövidebb szini évad alatt is hozzájutnak ilyenekhez. Ungvári és Nagykárolyban az elmúlt héten Shaksperet és Ma- dác'not szólaltatták meg az ottani színtársulatok. Elvégre talán Szatmár intelligentiája is áll azon a fokon, hogy a színművészet örök al kotásaiból legalább egyszer - egyszer Ízelítőt kapjon. Ha azonban örökké mesteremberek fér- czelményeit és ízléstelen léhaságokat hoz színre a mi társulatunk, ez vagy annyit jelent, hogy a társulat művészi föladatok megoldására képtelen, vagy azt, hogy Szatmár közönségének kulturális műveltsége csak a vásári mutatványos bódék szintájáig jutott el. Ezt az arczulcsapást a szinügyi bízott Ságnak — annyi esztendő silány előadásai után — végre már el kell hárítani. Védje meg Szatmári ettől a lealacsonyitástól és álljon őrt egyszer már a pénztár helyett a város kulturhir- neve mellett is. Joggal mondhatjuk ezeket e hétről is, bár a színtársulat operette-nek nevezett bohóczko- dások helyett több estét töltött ki színmüvekkel. Bernstein „Ostrom“-a volt az egyik darab. Az olcsó sikerekre dolgozó Bernsteint már ismerjük annyira, hogy mesterséges hatásvadá- szásra tökéletesen alkalmasnak, de már drámai jellemeket kifaragni tudó művésznek ne tartsuk. Annyira azonban talán még egy darabjában sem mutatkozott elviselhetetlennek és annyira még sohasem árulta el kontár-voltát, mint az „Ostromában. A drámai mag, a ka- tharsist kiváltó megrendülés épen annak a félelmetes, örök törvénynek megdönthetetlen érvényesülésén alapul, hogy minden botlásért bűnhődni kell. Ezt nemcsak a klasszikus művészet állította fel törvényül, de annak vallja az élet, az egyénnek éppen úgy, mint a nemzeteknek története. A mi Arany Jánosunk és különösen Kemény Zsigmondunk, a kik a tragikum sötét örvényeinek legmélyére láttak, még többet fölfedeztek ebből a törvényből, hogy nem csak a bűn, de még a jóban való túlzás is tra gikus bukásba sodor. — Hol van ennek a törvénynek ismeretétől Bernstein, a színpadi fogásokkal dolgozó mesterember ? Az előadást Bársony Aladár és Sz. Garay Ilus kidolgozott játéka a java előadások közé emelték. Salten „Erős lánczok“ vigjátéka elcsépelt romantikus kellékekkel bőven ellátott tuczatda rab. Érzelgősség és semmi erő. De meglepett bennünket Hahnel Aranka, a kitől még ilyen jó fölfogással és sokoldalúsággal nem láttunk szerepet betölteni. Sz. Garay Húsnak pedig ritka sikere volt; ez évadban az első vastapsot ő kapta. Megérdemelte a II. és III. felvonásért ez az intelligens színésznő, a kitől különben nem vártuk az I. felvonásbeli szerepének erős félreértését. Szőke Sándor annál rosszabb volt, a mit kénytelenek vagyunk Bársonyról is elmondani. A hét meglehetős niveauját azonban teljesen tönkretette egy durván trágár ocsmányság : „A kicserélt feleség“. A trivialitás annyira undorító volt, hogy még a legvastagabb arezbőrö- ket is elpiritotta, de még ezt is fölülmúlták Endrey — hülyék számára készült -— kupiéi. Nyílt boszankodást váltottak ki azzal a súlyosbító körülménynyel, hogy Ardó Ilonka élvezhetetlen föllépését is el kellett szenvedni. El kell ISKOLA
