Heti Szemle, 1913. (22. évfolyam, 1-53. szám)
1913-03-23 / 13. szám
Szatmár, 1913. márczius 23. apostoli buzgalmától függ, viszont az ellenkező helyzet lehetetlenné teszi az Egyház minden működését, sőt demoralizálja azokat is, akik személyektől eltekintve, azok gyarlóságaitól függetlenül értékelik az örök értékű eszméket. Egy volt derék katholikus világi tanárom egyszer azt mondotta nekem : „Előttem az a legcsodálatosabb, de egyszermind a leg- szomorubb is, hogy az Egyháznak úgyszólván hazánk minden városában és falujában ott van az exponense : a papja s ennek da- ezára a szocziáldemokráczia annyi városunkban hódította meg a népet.J A változott helyzet s az a most még esekélyszámu intelligenczia mindinkább fokozottabb igényekkel lép fel a papsággal szemben s ez az igényekkel való föllépés jogosult s nem megy az egyházias érzés rovására, miként azt azok a papok szeretik deklarálni, akik jelenleg is a restauráczió munkájának csupán hátráltatói. Egyházunknak és a lel- keknek ügyében nem hallgathatjuk el, hogy igenis vannak bajok, amelyeken rövid idő alatt segíteni kell. Van a papságnak egy csoportja, amely egész leikével dolgozik, kegyelmi életet él, szellemi nívója magas. Ezekből kerülnek ki a Mailáthok, Prohászkák, Buttykaynak, Yass Józsefek. Ezek körül látjuk tömörülni a ma gyár kath. intelligencziának már felébredt csapatait; látjuk őket, amint azok a négyötfelé dolgozó krisztusi lelkek vezetik őket Jézus felé. ... És eszünkbe jut a kakombák kereszténysége. Csakhogy ez a csoportja a papságnak, bár örvendetesen szaporodik, mig mindig nagyon kicsiny. Ezzel szemben aránytalanul nagy a közönbösek, a kényelmesek, a csupán lekritizálásban serénykedők csoportja, a- kik csak kényszerűségből veszik ki részüket a restauráció munkájából. Félnek exponálni magukat, féltik a többnyire másvallásu intelligenciával a kontaktust, amely csak a fehér asztalig terjed de sohasem jut az oltárig. Hiányzik belőlük a Mester tüze, amelynek .pedig el kellene töltenie őket Igaz, oly papokkal hozzálátni a regene- ráczió munkájához, akik már a szeminárium padjai között arról disputáinak egymás között, hogy melyik plébánia jobb javadalom, olyan papokkal az Egyház sohasem fogja teljesíteni tudni hivatását. Szomorú jelenség az, hogy aránylag kevés intelligens, vagy vagyonilag független család gyermeke megy jelenleg a papi pályára s a legnagyobb része a papi pályát nem ama fönséges szemponta mit kis fiam kérdése, tűnődése fakasztott vergődő lelkemből. Titokban könyveket szereztem. A milyeneket sose olvastam. És egyszer csak felkiáltok : — A mit nem ismer az ember, azt nem szeretheti. Nem is hiheti! Majd töprengésbe estem. Minő hullámaiba lelkem zajlásának. Éreztem, hogy a mi lelkembe költözködik, az még nem a hit. A kétely. De nem abban, a mi jön. Abban, a mi volt. Megtalálni, a mi jön. Mert szemrehányásokat tettem magamnak : — Tudom e, teljes bizonyossággal, hogy csak az a valóság, a mit eszemmel felérek ? Hát nincs-e érzésem? Nincs e képzeletem. Mennyi minden van a világon, a mi van és a mit hinni képzelni kell. Nevetséges ! Hát ne higyjem, hogy van betegség, testi fájdalom, a mi láthatatlan. Hát a mit mi hirdetünk, mi tanítunk : bizonyosság? Mit kívánunk mi is a mi tanainknak követőitől ? Hitet! Dogmát ! És szent bizonyossággal követeljük. * (*) év szeptember. A feleségem ott hagyta könyvét a lugasban. Sose láttam pedig kezében ezt a könyvet. Kíváncsian vettem fel. Szent Monika életrajza. — A jegyzék azok közt a lapok közt van, a hol ez a csudás asz- szony, ez a nagy női lélek imádkozik, hogy pogány fia megtérjen. Belepirultam. Az én feleségem is imádkozik. A lelki harmóniáért. Az uj pogány megtéréséért. Istenem ! Szinte röstel- lem lágyságomat. Sose sírtam. Vagy legalább a férfi könnyét magamon nem ismerem. Most könny rezgett pillámon. Mi ez ? „HETI SZEMLE“ ból Kézi, amely egyes-egyedül felel meg e hivatás magasztosságának., hanem a szegényebb szülők s azok gyermekei kenyérkereső pályának tekintik.- Ezeken a bajokon segíteni keli, Minél több oldalról merül fel az óhaj, hogy a Mária Kongregácziót a szemináriumok keretén belül is szervezni kellene egyrészt a növendék papság valláserkölcsi életének szempont- j jából, másrészt azért, mert a Mária Kongre- gácziók országos szervezkedése folytán minél több prézesre van szükség. Mostanában úgy állunk, hogy nagyon sok kongregácziót olyan prézes vezet, aki csak most ismerkedik a Kongregáezió gondolatával. A pásztoráló papnak most már föltétlenül ismernie kell a Kongregácziót. Ez az intézmény fog azután az intelligensebb osztályok fiaiból hivatásos, apostoli lelkű papokat nevelni. Ha általánosítani s keserűségeinket feltárni akarnók, el kellene mondanunk, hogy vannak szerzeteseink közt is, akik nem akarnak a restauráczió munkájában részt venni. Nem akarnak. Megmondják egész nyílt, cziniz- mussal. S jajj azoknak, akik munkára akarják felkérni őket . . . Mindig reformokról beszélnek. Dehát meddig várjunk a reformokra ? Most a magyar katholiczizmusnak minden ép kézre szüksége van s nem egyesek, hanem a ka- tholiczizmus, ez az univerzális testület kéri számon mindenkitől a munkát, melyet végeznie kell, számonkéri azt a prímástól lefele (a kanonokokon keresztül is) a legutolsó szerzetes fráterig! Szokatlan hangok ezek talán ? Meglehet, de igy erezünk nagyon sokan mi világiak, s ezt az érzést egyszer a sajtóhasábjaira is ki kell bocsátanunk. Látjuk azt, hogy az újabb papi gene- ráczió más lesz. De itt ismét előáll a szomorú helyzet: a káplán a restauráczió embere, a plébános pedig nem az ; a káplán dolgozni szeretne, de a plébános leinti őt. Vagy nem igy van ? Megalázó helyzet. Ha a ti lelhetek már kiégett, miért nem hagytok mást dolgozni ? A papságnak és az intelligencziának sokkal intenzivebb reláczióban kell lenni. De a reláczió nem a fehérasztal relácziója elsősorban. A papnak elsősorban mint papnak kell érintkezni az intelligeneziával, azután jön csak a társadalmi ember érintkezésé. Meséket beszél az, aki azt mondja, hogy az intelligencziának nincs érzéke a magasabb dolgok iránt. Nézziife Próhászka konferenczi- áit, Bangba páter apológiái előadásait, nézzük az urak kongregáczióit. Aki nem akar, (*) év, április. A feleségem meglelte könyveimet. Csattogott örömében. Ezt várta. Az értelmes, kétkedő, az igazságot kereső férfiúra várakozott. Pedig szomorúságra lehetett okunk. Régi lapjaimat még küldik. És olvasom a kritikát, hogy már nem vagyok iró. Sose is voltam! Csak az ő vigéczük voltam. Feleségemnek nem is mutatom. Majd ha igazi iró leszek. * (*) év, április. Missiót tartunk a nagy templomban. Nem kellett nagyon rábeszélnie a feleségemnek, hogy én is elmenjek. Csak kíváncsiságból. Így gondoltam. Pedig már vitt valami. Nem a kiváncsiság. Más valami. Az utolsó csata, harczi vágyódása. Most már én is ismerem érveiteket. Most már én is elkészültén fogom forgatni damaszkusi kardomat. .. * Ugyanazon hónap. A szenteltet haza hozták. Feleségem tiszta fehérbe van öltözködve. Mielőtt megszelné a hófehér kalácsot . . . felém jő. Kitárja karjait. Boldogságos, tiszta örömmel ölel meg. És ezüst csengésű hangján szól: — Most már elvégeztem. Örömmel halok meg ! Feltámadtál! Már e földön feltámadtunk ! És a megnőtt, szép, gyönyörű száll-fiu csak néz-néz minket. De talán nem sejti, hogy is sejthetné, hogy a feltámadás ünnepében neki mily aratórésze van. Ám, én meg már tudom, hogy csak most élünk igazán. Hordozzuk is az életet csendesen. Igazán. az nem tud az intelligeneziával foglalkozni. Nézetem szerint szükséges lenne minden olyan helyen, ahol 6—8 katholikus (római és görög) van együtt, megalkotni a kongregációnak kolóniáját. Ezeket gondolom én el most, a husvét ünnepén. Többet kívánunk mi világiak a papságtól, ez a gondolatom konklúziója. Ezt kérjük ott, ahol kérésünket megfogják hallgatni, de követelünk ott, ahol czinizmussal s kimondom: lustasággal találkozunk. Követelünk az Egyház és a lelkek érdekében . . . Most, husvét reggelén . . . Resurrexit. . . „4 régi pogányok az életet Tammuz istenük csodájának tartották. Ezzel magyarázták, hogy jöhet a meleg után a fagy, jég után ibolya-nyílás. Tammuz meghal és eljön a tél, feltámad és eljön a tavasz. Nekünk a tavasz-tél változása többé nem csoda. Nekünk a Tammuz-magyará- zat már felesleges. A körülöttünk élő természetben nem látunk semmi csodálatost, czak azt, hogy az Isten egyszerre és mégis annyi időre tudta megalkotni, amennyire éppen csak akarja. Több különöst nem találunk benne, de lelkünk világa még ma is tele van ezer jó, ezer rossz csodával, olyan eseményekkel, amiket sem a föld forgása, sem a nap járása, sem a fény, sem a tűz meg nem magyaráz. Az, hogy a gonosztevő Krisztus jobbján találhat helyet; hogy a ki vétkezvén magába száll — égbe száll; hogy a rothadó testben is kikelnek a lélek magvai: mindezek olyan csodálotos események, amelyeket csak egy Istennel magyarázhatunk, de nem az események után látván meg az Istent, hanem az Istent előbb, azután az eseményeket. Igen, a lélek a csodák helye és a magyarázat: a föltámadó Krisztus, aki mint erő sugarat, virágot, mint jóság kegyelmet és irgalmat hozott. Tammuz csak a földnek küldött meleget, éledést; Krisztus a léleknek is vigalmat és bocsánatot; — Tammuz csak a földön fakasztott gyöngéd virágokat; Krisztus az értelembe és akaratba is elvető magvait; Tammuz jókedvetekké tette az emberek szivét, Krisztus nyomában keletkeznek szüzek, martyrok, hősök, akik nemcsak a magtik, hanem mások üdvét, boldogságát is keresik, akik valamennyien egy-egy hős követője a diadalmas, nagy isteni hősnek J Az a tavaszi nap, amit Tammuznak tulajdonítottak, nyáron perzselövé lett, ősszel megköny- nyesült; a Kisztus tavaszi napja mind* örökre tart, soha el nem múlhat, mig lelkek lesznek, mert a lelkek tavaszához csak hit, lelkesedés, szeretet szükséges és akkor télen- nyáron egyaránt meghozza a maga virágát, mely nem fonnyadó, a maga gyümölcsét, mely nem rothadó, a maga nagyobbodó boldogságvágyát, amely el nem múló. Tammuz csak egymaga támadt fel : Krisztus bennünket is feltámaszt sokszor, nem egyszer. . . Valahányszor elébe megyünk, és azt mondjuk: én leteszem életemet, hogy újra fölvegyem . . . * :)c Föltámadó Krisztus! Mi a Te Lázárbarátaid, a mozgás tavaszán mint föl-leszálló harmatcsöppek reszketünk égbelendű- lésed virágoshelyén . . . Szinte veled eggyütt; HÍREK
