Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-02-28 / 9. szám
Statin u', 1912. februárius 21. HETI SZEMLE 5 írja: Harsányi Kálmán. XVIII. December 11. Nel mezzo del cammin di nostra vita !. . . Ma haladt át a csillagom árnyéka az átlagos emberi életkor egyenlítőjén. A csalafinta mathe- matika és a még csalafintább logika értelmében ez a pont volna a zenith, a melyről már csak lefelé visz az út. Mint a hogyan a nap vagy a hold látszólagos pályája is ezen a ponton fordul hanyatlóra. Csakhogy az emberi élet pálya- utja nem a napé, nem a holdé, nem a csillagoké, még csak az üstökösöké sem; nem ív, nem parabola, s ha mégis valamely égitestéhez akarnám hasonlítani, hát — legalább a magyar íróét, a magamét, — legszívesebben ahhoz a esillogó-villogó, nagyot pukkanó, színes kis játék-égitesthez hasonlítanám, a melyet nagy gyermekek szoktak nyári éjszakákon a sötét ég felé röppenteni. Csönd van a ligetben; semmi hang, semmi ünnepi, semmi rendkívüli hang. Egyszerre csak felsüvölt egy fénycsík az égre. Egy darabig nyílegyenesen, mindenek álmélkodására. Azután el kezd kígyózni; erre- arra kanyarog, birkózik az erőkkel, a melyek közé vak önbizalommal rontott, s eltorzúl ragyogó vonala, melyet a sötét égboltra ír. Az a merész felszökellés, mely egy pillanarra ezer szempárt gyönyörködtetett, úgy folytatódik, mintha vergődés volna. A valóságban ez a zegzugos út csupán eredménye a kérlelhetetlen erőtörvényeknek, a melyek a diadal és vereség szakadatlan egymásutánját jelentik; — alulról nézve azonban nem annak látszik, a mi: egyetlen erő küzdelmének ezerrel, csak groteszk vonalnak, a mely egy tétovává lett égitestparódia komikus halálvergődését mutatja. Mindazoknak, a kik kacagnak rajta, vagy félrefordulnak tőle, mint megszokott, megúnt folytatásától a meglepő, gyönyörködtető kezdetnek. A kis fénymag pedig vergődik tovább; közönség nélkül, mert az már uj süvöltő csíkra figyel. Egyre fogy az ereje, de még mindig följebb- följebb jut. Meg van írva, hogy halála csak a zenithjén legyen. Ott azután kilobban. Ezt a kilobbanást már alig veszi észre valaki. Hanem a rákövetkező dördülésre fölrezzennek az uj fénycsíkok tapsolói. És ott, a hol eldördült az elhaló kis fénymag: most gyönyörű színes csillagok ragyognak. Mint oldott kéve kalászai ívellenek ki jobbra-balra ragyogó pirosán az éjszakába. És úsznak az égbolt fekete vizén, s még akkor is látszanak, a mikor már elmerültek. És mindenki nézi, és mindenki áhitato- san nézi. Vannak rakéták, a melyek a földre szállanák vissza meghalni. Én nem szeretném, ha az enyém itt pukkanna el, a sárban. Ha már rakétának születtem : — érjen el a legszebb rakétasors. A két dördülés között megtett út jelentsen folytonos emelkedést. Rövid földi életünk legeszményibb formája a szakadatlan fejlődés. A szakadatlanul fölfelé törő egyenes vonal, melynek utolsó pontja a zenith. A tehetetlen öregség, a második gyermekkor, a szellemi ruganyosság elvesztése, a lelki visszafejlődés, a hanyatlás, a deklináció olyan vigasztalanul szomorú gondolat nekem, hogy még késő vén- ségeinben sem tudnám elviselni. Kétségbe ejtene, ha kilencven esztendős koromban le kellene mondanom a további fejlődés lehetőségéről. Mondják föl a szerveim, az agyam, az érzékeim, az idegeim, az egész testem egyszerre a szolgálatot : — ne koldulják az életet tovább, mihelyt a szellemem gunnyasztani kezd. Az én emberideálom a biztosan tudott halálos ágyán még uj problémák iránt érdeklődik, még tanul, még sürít, elemez, összehasonlít, bont, egységbe foglal és kulcsát keresi a nagy útvesztőnek. Nem mond le semmiről; egyszerre veszít el mindent. — Elveszti vájjon csakugyan ? Lehet. De még akkor is oly gyönyörű önmagáért való cél a folytonos fejlődés, a szakadatlan fölfelé-törés gondolata, hogy a lemondásénak még az utolsó órákban sem szabad hozzáférkőznie. Nel mezzo del cammin di nostra vita ? — Jó. De a fejlődésnek, a lélek útjának nem járok még a felében. Mert annak nincsen is fele. A fejlődés oszthatatlan egység; lábnyomok egymásutánja a gyermekszoba küszöbétől a kozmosz végtelenségéig. Csak menni, menni, mindig menni, soha el nem csüggedni, soha vissza nem fordulni, mindig előre, mindig fölfelé, mindig tovább, míg ránk nem gördül az utolsó szizifuszi kő. Lapunk egyes számai kaphatók a főtőzsdében és a Barth- féle kis tőzsdében a Deák-téren. „TJj lélek.“ Ez lesz a czime P. Buttykay Antal előadásának az Oltáregyesület márcz. 4-i estjén. „Nincs a világon, a mi mohóbb lenne a szépségre, nincs a világon, a mi könnyebben megszépülne, mint egy lélek. . . És a földön igen kevés lélek áll ellen az oly lélek uralmának, a mely szép igyekszik lenni.“ A nagy mystikusnak, Maeterlincknek e szavai jutnak eszünkbe, a mikor hirt adunk P. Buttykay előadásáról, aki a csüggedt szár- nyuak fakó, kicsinyes életébe mindenütt belevilágította az örökkévalóság fényszóró reflektorával a magasabbrendü, arisztokratikus élet vágyát. * * Ezen a kritikus születésnapon illenék számvetést csinálni. Eredményeink értékelő leltárát. Képtelenül nehéz feladat, nem hiszem, hogy valaki is meg tudná oldani. Mindaz a mi már a hátunk mögött van, a mi kész már, a mi eredmény és a miért szivünk vérének csöppjeiből milliókat költöttünk talán — értéktelen lim-lom a szemünkben. És a miért most küzdünk, a minek meghódítására most fegyverkezünk, a mi most száguldtatja végig ja véres kardot idegeinken: az — bárha talmiország légvára legyen is — fölér szemünkben egész hátralévő életünkkel. Ki tudná helyesen értékelni a múltak poros, pókhálós múzeumának töviről-hegyire ismert, megúnt, félrevetett dib-dáb kacatját, mikor a jövő fátyolfüggönyös kincsesházából mérhetetlenül becsesebbnek sejtett drága anyagok és formák sajdítják meg a szemét ? Ki tudná helyesen értékelni a már elolvasott könyvek óceánját, mikor egy sokat ígérő uj könyv címlapja állítja meg? Ki a megírottakét, mikor a megíratlanok ott sorakoznak betűsorokká előtte a fehér papiroson? Ki tudná helyesen értékelni a múlt átlyuggatott céltábláit, szétlőtt üveggömbjeit, kitömött vadászzsákmányait, mikor töltött fegyverek garmadája van előtte és sasok felröppenését várja? Ki tudná fölbecsülni a múltak sok könnyét, mikor egyetlenegy — az utolsó, a legkeservesebb, a legmaróbb sávú — most van kigördülőben ?. A sok elröppent mosolyt és kacagást, — mikor szíve-lelke a jelen derűjétől sugárzik ? A mi mögöttünk van, az mind csak kudarc, elnyűtt vesszőparipák unalma, vagy alamizsna ; a mi előttünk van, az ígéret, látomás, nagyszerű préda, hit, uj élet, diadal. Ki tudna egyazon értékelő szemmel nézni hátrafelé és előre ? Lehet, hogy van a ki tud. De jaj annak, a ki tud. Mert ezt tudni annyit jelent, mint megállni, vagy szüntelenül körben forogni a circulus vitiosusok vastüskés csapdáiban. Flöfizetöinket, különösen a papságot és tanítóságot kérjük, liogg az esetleges magán-, iskolai- vagy községi hirdetésekkel alkalomadtán lapunkat szíveskedj enek felkeresni. Micsoda szárny csapásokkal tud végigszántani a föld párás levegőjén ez a nagyértelmü, varázsos hangú szónok, a ki a legörökebb s a legigazabb igazságok dalát hallja és énekli! Hymnusai szertefujják a kicsinyességek, ürességek, értéktelenségek füstös ködét s a lelkek megujhodottan, erőre kapva veszik észre az élet igazi értékeit. Renaissance a látásban, értésben és életben, renaissance a tudásban, érzésben és cselekedetben ébred ott, a hol e nagystílű szónok megbontogatta szellemének sasszárnyait. Az Oltáregyesület estje kulturesemény lesz P. Buttykay előadásával. * A márcz. 4 én este tí órakor a Caecil- egyesületben megtartandó oltáregyesületi est nagyszabású programmját múlt számunkban közöltük. Ismételten jellezzük, hogy meghívókat nem bocsátott ki az egyesület. A páratlan érdeklődés miatt, a mely a vidéken is megnyilvánul ez est iránt, a korlátolt számban kibocsátott jegyek megváltására figyelmeztetjük a közönséget. A belépőjegy ára 2 K. Kapható az Oltáregyesület választmányi tagjainál és a záidában. — A közös böjti körlevél. A püspöki kar közös böjti körlevele a szülőkhöz intézett szózat. A körlevél bevezetésében megemlíti azt a mind gyakrabban felhangzó panaszt, hogy az ifjúság romlik és erkölcsi érzülete gyöngül. Ebből kifolyóan rá mutat egyes mulasztásokra és nehézségekre, melyek a nevelést akadályozzák, ugyanakkor pedig a szülők figyelmébe ajánlja azokat a természetes és természetfölötti eszközöket, melyek nevelési munkájukat és annak sikerét biztosítják. Maga a körlevél Krisztus e mondásából indul ki: Engedjétek a kisdedeket hozzám jönni! — Ennek a krisztusi mondásnak háromféle értelmezését adja, nevezetesen : 1. Jézushoz menni, annyit jelent, mint tisztalelkiinek és erkölcsösnek lenni. S minthogy a nevelés munkája a szülőké, a szülők életükkel adjanak példát a gyermekeknek. Tanítsák gyermekeiket tiszteletre, fegyelemre és önmegtagadásra, hangoztassák előttük folytonosan, hogy van, amit szabad és van, amit nem szabad tenniök. Szoktassák őket rendre és mértékletességre. — 2. De annyit is jelentenek e krisztusi szavak, hogy meleg, eleven gyakorlati vallásosságra kell a gyermekeket nevelni. Ezen fárad az iskola és a hitoktatás, de ne hiányozzanak e munkából a szülők sem. Mert amire valakit nevelni akarunk, arról nem elég beszélnünk, hanem ha keresztény életről és nevelésről van szó, akkor nekünk magunknak kell keresztény életet élnünk s azt példánkkal a gyermek leikébe oltanunk. — 3. Krisztushoz úgy járulnak igazán a gyermekek, ha gyakran járulnak a szentségekhez, igy kiváltképen a gyónáshoz és a szentáldozáshoz. Ez utóbbiakra főkép azért van szükség, mert a nevelés ugyancsak rászorul oly behatásokra, melyek mélyebben szántanak a gyermek lelkében s a szentségeknek valóban ilyen a hatásuk. Egt Író Naplója hírek
