Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-12-25 / 52. szám
10 HETI SZEMLE Szatm ír, 1912. deczember 25 Az uj tudás: a szeretet tudása, Az uj törvény: a szeretet törvénye, Hogy minden ember a másiknak mása. Legyőztelek!!... És — már újra kikeltél Sirod öléből újra kifakadtál; Sötét lovakon nyargalsz a sötétben S magadnak — börtön-oltárokat raktál... Én megbocsátok: szeretetnek hívnak, De megbocsátó szemem sugarától Szálljon ma minden bus börtönlakóra A legszebb, édes karácsonyi álom!“ . . . S a börtön fala kigyul, ég, világol . . . Női varroda. Ajánlom a n. é. helybeli és vidéki úri hölgyközönseg szives figyelmébe modern női varrodámat, hol mindennemű női felsőruhák angol és franezia divat szerint a legnagyobb szaktudás mellett igen jutányosán készülnek. Tisztelettel Bőthe Ilona varrónő Szatmár, Honvéd-utcza 2. sz. Felfordult világ. Budapest, 1912 deczember 22. (N. E. dr.) Felfordult világot élünk. Nyáron kezdődik a tél és télen van tavasz. Tizenkettedrangu balkánfejedelmek az európai konczertben prim-hegedüt játszanak. Színházainkban hangtalan dívák énekelnek és gyapottal tömött trikóval formásitott lábikrával rúgják ki a magas czét. A bankokban hiányzanak a bankók és igen sok szegény gazdagabb, mint sok ^gazdag, akit vállalata terhes súlya nyom. CJltraradikálisok a konzervatívokkal ölelkeznek. Akik ezelőtt egymással élet-halál har- czot vívtak, egymás egészségére ürítik poharaikat. Még a szabadkőműves táborokban is felfordulás van. A „Dél“, ez a radikális szabadkőműves sajtóorgánum, csak úgy csöpögött eddig az általános egyenlő, titkos és községenkénti választói jogtól. Ez évi szeptember hó 20-án egyszerre csak frontot változtat és egyenesen az általános, egyenlő, titkos és községenkénti választói jog ellen ir. — Hm! Ünnep, ünnep, zümmögött a portás. És arczán olyan gonoszság nélkül való humor kergetődzött. A főnök ur is csak az ünneppel van megakadva. Az urak most már ácsingóznak az ünnep után. — No igen ... szól közbe keserűen egy másik utas. — Most kell már az ünnep, kanyaritotta derczésen vissza az öreg portás. Most? Mikor fogyasztják — kopasztják. Most kell ? Mikor vót elég . . . akkor nem kellett ? Akkor azt kiáltották nekünk: „Nincs ünnep !“ Most bezzeg — kell az ünnep. A szent János bogárka fényű lámpa majd kiröpült az öreg portás kezéből, úgy meglóbálta a levegőben. Diadalmasan, szabadon, mintha csak egy csatát nyert volna. Vagy legalább is azt gondolta, hogy no most az uraknak jól be- tütöttek. Mert nagy nyugalommal kérdezte aztán az öreg, szinte engesztelésül: — Úgy- e nincs itt hideg ? * A hóömlés már megszűnt. Többen elhagytuk az étkezőt, hogy mozoghassunk a már eltakarított utakra. Észre se vettük, csillagok gyultak egymás után az égen. A szél fordított egyet, de nagyot a világon. Dideregni kezdett a természet is. A hold pedig diadalmasan emelkedett a hegyek mellett. Sápadt arcza kipirult. Tűzben égett. Mintha valami nagy érzés melegítette volna. Nagy és szent este borult a földre. Csendes-nesztelen est. Nem mozdult fa. Fának árva galya sem. Mintha meghalt volna a szél, hogy békesség legyen ne csak a földön, de a levegőben is. Nagy, szent békesség. „Hogy mit várhatunk attól az általános választói jogtól, amit az Apponyiak, Károlyiak, Zichyek és Molnár Jánosok óhajtanak és akarnak, arról jobb nem is beszélni. Egyszerűen nem hisszük, hogy azok valóban azt az általános, titkos és egyenlő választói jogot akarnák, amit mi szabadkőművesek akarunk és egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy Magyarország az általános választói jog parlamentje, különösen a nemzetiségi választók révén, sokkal sö- tétebb, klerikálísabb színezetű lenne, mint bármely elődje volt.“ így állván a dolog, a „Dél“ azt a következtetést vonja le, hogy a mostani pártszövetségtől semmi körülmények között nem remélhető az az őszinte, becsületes és igaz általános egyenlő és titkos választói jog, amit a szabad- kőművessé^ vár és hogy az uj választói jogú parlamentben a klerikális elem messze dominálna a szabadkőműves eszméket képviselő törpe minoritással szemben. A „Dél“ azt az álláspontot foglalja el a választói reform kérdésében, hogy a szabadkőművesség már teljesítette kötelességét és most, hogy ez a kérdés a politikát profánpártok kezébe került, nyugodtan és türelemmel kell be- várniok az eredményt, de egyik pártnak a szolgálatába se bocsássák a szabadkőmüvesi jelleget és maradjanak távol azoktól a szervektől, amelyek pártpolitikai jellegűvé váltak. Hogyan ? eddig azt tanultuk a helyettes nagymestertől, még csak nem is olyan régen, hanem csak az idei nagygyűlésen, hogy hazánkban a szabadkőművesség már kezdetleges stádiámát túlélte, mert kiküszöbölte a szabadkőművesség ellen irányuló belső támadásokat. A helyettes nagymestertől azt tanultuk, hogy hazánkban a szabadkőművesség már azt a második stádiumot is meghaladta, amelyben a szabadkőművesség csakis saját szervei felett rendelkezett, mert most már a szabadkőművesség a harmadik stádiumban él, midőn „a szabadkőművesség már nem csupán a saját úgy szólván belső konzisztencziájához tartozó szerveivel, önállóság nélkül való eszközökkel folytatja a harezot, hanem a midőn a szabadkőművességtől független, profán intézmények keletkeznek, melyek a szabadkőművességgel párhuzamosan, de a szabadkőművességtől függetlenül, mint önálló, élőintézmények folytatják velünk együtt a harezot és a küzdelmet.“ Akik a viszonyokkal tisztában vannak, azok előtt nem lehet kétséges, hogy a helyettes nagymester szavaival itt a Választói Jogi Ligára és a Reform Clubra ezélzott, a mely profán Egyszer csak a közeli városkában ebben a nagy, szent csendességben megszólal a harang. Átcsendül, majd zug felénk, hozzánk. Micsoda érez az, ami a harangban szivünkhöz szól ? Azt hinné az ember, hogy az a búgó hang ott marad, mintegy lebegve az űrben. Pedig éreztem, hogy egyszerre csak az én lelkemben bong. Az én emlékeimet veri fel. Lágyan édesen. Mindig élénkebben ... És bongá- sával, visszhangjával messze röpítette a lelke- met is Oda szállottunk együtt ... a csendes tűzhelyre. Özvegy öreg aggastyán asszony házába. A hol az én jó édes anyám, talán éppen most, ebben a perezben szintén hallja a harangszót. Azt az egyetlen harangszót, melynek hangját sose feledjük el. A szülőföldünk harangját. Azt az egyetlen harangot, a melyet mi is meghúztunk. Álmaink, vágyaink, örömeink netovábbját. Ott volt a lelkem az imádkozó fehér hajú asszonynál. A ki várja, számlálja a perczeket, mikor érkezik haza az ő fia. Aki még soha el nem maradt.. . * Merengésemből „betlehemes“ fiuk vernek fel. Didergő gyerekek fehérben, csákósan, pásztor-ruhákban. Hátul egy gubás kis öreg igyekezik utánuk. — Szabad a betlehemmel bemenni, kérdezte tőlem sebes beszéddel a vezető szárnyas angyal. — Gyertek, jöjjetek be, mondottam, mintha csak én parancsolnék ezen az állomáson. És ők, a betlehemesek az első szóra szinte beröpültek a betlehemmel együtt — az étkezőbe. Riadalom támad a teremben. Az utasok egyik része tapsol örömében. A másik, kisebbik egyesületekben maga a helyettes nagymester is vezetőségben foglalt helyet. Mi lehet az oka annak, hogy azoktól a profán szervektől, amelyeket tavaszszal a helyettes nagymester még a szabadkőművesség keblére ölelt, ősszel már minden közösséget megtagad ? Mi lehet az oka annak, hogy a nagypáholy vezetősége tüntetőleg kivonult ezekből a profán intézményekből ? Miért nem hajlandók most a nagypáholy vezetői a profán intézményeket a szabadkőművesség párton felüliségének a nymbuszával felruházni, ha még tavaszszal erre méltónak ítélték ? Miért tudatták körlevélben minden pá- holylyal, hogy a szabadkőművesség nem tart fenn semmiféle közösséget semmiféle politikai egyesülettel ? Miért jut a Budapesti Hírlap junius 26-iki száma ugyanarra a konklúzióra ebben a kérdésben, mint az Úttörő augusztus 4-iki száma ? Azt hiszem, hogy nem tévedek, ha mindezeknek a kérdéseknek a nyitját abban találom, hogy a hatalom a nagypáholy vezetőségére nyomást gyakorolt és figyelmeztette a nagypáholy vezetőségét, hogy jó lesz vigyázni. Csakis ebből a szempontból tudom megmagyarázni egy teljesen színtelen páholynak, a dévai Hunyad páholynak a köriratát is, amelyet valószínűleg a Podmaniczky utczai nagypáholyban fogalmaztak. Szól pedig ez a körlevél eképen : „A Világ“ irányzata nem födi a szabadkőmüvesi gondolkodást és érzületet. Kellő határok túllépésével vett részt a politikai tusában, miáltal szövetségünket a beavatatlanok előtt a pártpolitikával való foglalkozás és némely politikai párttal való összefüggés gyanújának tette ki. Az ilyen irányzat nálunk kerülendő lett volna, mert köztudomású, hogy a külvilág a lapot állandóan azonosítja a szövet séggel. E magatartásból veszély hárul a szövetségre ! Ok és alap nélkül ellenségünkké teszi azokat, a kik a szövetségnek eddig inkább barátai voltak, mint ellenségei és akik ellenségeink voltak eddig, azok jóakaróinkká a rövid életű fegyverbarátság által úgy sem válnak. A szövetségnek a választói jog csak egy, de nem egyetlen czélja. Ezért az egyért a „ Világ“-nak nem lett volna szabad, hogy úgy mondjuk, kiélnie magát.“ Ezekből látjuk, hogy az az alkotmányválság, amelyet élünk, a szabadkőműveseket ketté szakította és egyik részét bevitte az ellenzéki pártpolitikai tusába, mig a másik részét visszatartotta attól az úttól, amelyen eddig harésze kifelé szalad. Mintha karvaly csapott volna a szundikáló szárnyasok közé. Vigéczek voltak — Uraim, szólottám hangosan. Gondoljuk úgy, mintha ez az étkező a mi családi tűzhelyünk lenné. Ünnepeljük, üljük meg mi is a szent éjt. Hiszen a mi gőzösünk még messze van. — De még milyen messze, — ugrándozott örömében a mi portásunk, a kinek arcza most csudálatosán — mosolygott. És a betlehem ott állott a nagy asztalon. A fiuk énekeltek és szép karácsonyi rigmusokat mondottak. Az utasok templomi csendben hallgatták a betlehemes fiuk kegyeletes mondókáit. Az öreg portás ott tipegett topogott a betlehem körül. Vén, barázdás arcza perczről-perczre ifjo- dik. Tekintete beczéző volt. Majd, mikor a visz- szasompolygó utasokra vetette: büszke, mint a győztes hadvezéré. És egyszer csak, mikor a gubás kis öreg oda térdel a Jézuskának jászolához, és mondja : — Öregségem vigasza, életemnek megmaradt egyedüli reménye, köszöntelek szépen. Megremeg az öreg portás erre a beszédre. A szemét elfutja a könny. Oda térdel a betlehemhez. Újra gyermek leszen — a gyermekekkel. — Itt a vonat! hallszik az ajtóból a hatalmas kiáltás. A portás bácsi úgy ugrik fel, mintha a villám csapott volna melléje. Télen zuzmarás kemény télen. — Ügyi mondtam, hogy minden órában megérkezhetik, dünnyögte az öreg, de csak nyugodtan — van még idő! *
