Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-01-31 / 5. szám
4 HETI SZEMLE Szatmár, 1912. januárius 81. ruténeken, folytatta a tótokon és oláhokon. Jelenleg a magyarság vetéseit pusztítja; az eddig meglehetősen immunis német nép a jövő falatja. A kultúra tényleg megakadályozza, nemcsak a Bakonyban, hanem Tartol- ezon is a betyárvilágot. Tévedne azonban, aki azt hinné, hogy a művelődés terjedésével megváltozik a zsidóság kizsákmányoló természete. Nem, csak az eszközei, a stratégiája lesz más. Az Izsákok és Herskók helyébe lépnek a Kardosok, a szatócsüzletből nagy- kereskedés, a pálinkás-butikból börze lesz, av Írni nem tudó kazárok unokái fővárosi pénzbárók lesznek s a tudatlan oláh paraszt helyett grófokat meg bárókat, sőt országokat tesznek adófizető rabszolgákká. De vérszivó természetük megmarad mindig, minden körülmények között. Ez a természet nem válogat az eszközökben, ha azok célhoz segítik, lelkiismerete a vagyonszerzésben nem ismer korlátokat. Csak az irháját félti s azért óvatos. Minél intelligensebb környezettel van dolga, annál óvatosabb, A törvényt sohasem a törvényhozó szellemében tekinti, hanem abból a szempontból, hogyan lehetne azt megkerülni, büntető záradékai alól kibújni. Ezért volt és lesz mindig antiszemitizmus és ezért nem keresztényieden gyűlölködés az antiszemitizmus, hanem a keresztény polgárság nagyon is indokolt önvédelme. írja: Harsányi Kálmán. XVI. Abban a múltban, a mely még él félig- meddig, vagy másként kifejezve: abban a jelenben, mely a legújabb nemzedéknek már a háta mögött kezd elmaradozni, — az emberideálnak egyik leglényegesebb vonása az, hogy szakember legyen. Szakember, a ki a maga tilalomfákkal szűkre szabott körében az utolsó porszemig mindent ismer, mindent tud és a kinek a körén túl lévő ugyanígy körülhatárolt idegen körökbe illetlen dolog bekandikálnia. „Suszter, maradj a kaptafánál," — ez a jelszó. A szakember-emberideál az absolut suszter eszményképe. Magát az absolut susztert (a radiolariák kitűnő szaktudósát, a csendélet-festőt, a híd-mérnököt, az élete végéig csupán csak Mátyás király korát kutató historikust, a „franciás iskola" irodalomtörténetíróját, az anorganikus szénvegyületek kémikusát, a hazafias lírikust, a leíró költőt, a novellistát, az apa-szinészt, a fül-orvost, a nemi perverzitások tudósát, a krisztallográfust, a megye-monográfust, a szárny- kürt-müvészt, stb. stb.) csak becsülni lehet, hiszen nagyszerű munkás mind a maga körében s az emberiségnek föltétlenül szüksége van ily részlet-munkát végző szellemekre, de hogy emberideállá telték, annak mégis valami nagy- nagy tévedésnek kellett lennie. Mert a szakember sohasem lehet felsőbbrendű ember. Mindig csak egy hangszer mestere a zenekarban, a ki tökéletesen érti a dolgát a maga hangszerének húrjain vagy billentyűin, a maga kulcsában, a maga megszabott oktáváin belül; de az, a ki az egészet összefogja, a ki az egészbe egy lelket lehel, a ki az egésznek egészséges rith- musát megérti, átérzi és kifejezi: az a karmester, a felsőbbrendű ember, a ki egyetlen hangszeren sem játszik talán oly hibátlan tökéletességgel, mint absolut-suszter zenészei, de valamennyinek mélyebben lát a leikébe, mert mindig valamennyi többihez mérten értékeli és szabja meg a szerepét: kitörését, ellágyulásait, vezető szólamát, szüneteit, domináns mivoltát és alárendeltségét, mindent mindig a maga helyén. A szakember mindig nagyszerű jelenség, mikor egyedül van a pódiumon; rögtön elenyészik azonban, mihelyt szaktársai tömegesen jelennek meg, a kik viszont mind-mind tehetetlenek addig, míg meg nem jelenik közöttük a karmester, a ki lényegében mindazt tudja, a mit szakemberei formailag külön-külön tudnak, s általuk mindazt nagyszerű harmóniába olvasztva tudja kifejteni, a mit ők külön-külön csak vékonyka melódiákban fujdogálhatnának. A szakember-emberideált a gyakorlatiasság szelleme teremtette meg és az a nagy-nagy tévedés, hogy az emberi szellemnek legdicsőbb erénye a gyakorlatiasság. Ha ez igaz volna, akkor az embernek soká kellene még küzdenie, míg utoléri a hangyák és méhek gyakorlati társadalmát. Vannak is, a kiket efféle szürke ábrándképek csalogatnak és a kiket én a szivem mélyéből sajnálok. Nem akarják észrevenni, hogy az ember — bármennyire állat legyen is, — mégis csak a legkülömb teremtmény ezen a földön, a melyet a hasznosság és gyakorlatiasság elvei sohasem vezethetnek kizárólagosan. Sőt éppen az bizonyítja minden földi teremtmények között a legfelsőbbrendű mivoltát, hogy efféle elvek sohasem elégíthetik ki huzamosabb időre. Csak a söprejét. A felsőbbrendüek szemében minden efféle elv másodrendű szempont, nem az ember, csupán az állat-ember fogalmához tartozó. A gyakorlati szellem előtt egyszerre csak kivilágosodott volt, hogy roppant tömegekben fölhalmozott ismereteinknek többé nem lehet ura egyetlen ember, a polyhistor fogalmát el kell raktározni a múlt poros polcaira és rá kell térnünk a szak-tudásra, mint egyedül lehető tudásra, kénytelenségből. Aristotelesnek, Gale- nusnak még könnyű dolguk volt, lehettek polyhistorok; Lionardo da Vinci, Goethe és Bayle is közel járhatott a szó szoros értelmében vett polyhistorsághoz, de hogyan férkőzhetnék ma hozzá akár a legnagyobb lángész is, mikor a részlet-kutatások százada annyira megszaporította ismereteinket, hogy bekebelezésük még csodaszámba menő agyvelővel is képtelenség volna egy emberélet folyamán. Ennek a mathematikailag kétségbevonhatatlan, de lényegében annál fonákabb „igazság“- nak a belátása vezette az embereket odáig, hogy a szakembert tették meg emberideálnak, a mi viszont (mint mindenkor) azt jelenti, hogy megcsúfolták és üldözték azt, a ki nem vallotta eszményének ezt az emberideált. A mi parányi Marczali Henrikünk is ennek a szellemnek a hatása alatt támadta meg Rankét, (még a nyolcvanas években) hirdetve és bizonygatva, hogy egy ember nem írhat többé világtörténelmet. Mert ma már ez a feladat felülmúlja egyetlen ember erejét. Így keletkeztek a szerkesztett monumentális munkák a tudomány minden ágában, még magában a filozófiában is. Egy művet tíz-húsz szakember írt meg, egymásnak ellentmondva, egyenlőtlen feldolgozásban, szoros egységbefoglalás nélkül, monográfiái sorozat-kép- pen. Ha végigtekintünk annak a kornak egyébiránt hangyaszorgalomra valló monumentális munkái között, nem akadunk közöttük egyetlen egyre sem, mely egyénként tekintene ránk a könyvespolcunkról. Éppen az hiányzik belőlük, a mi a legigazabb, legértékesebb, leglebilincse- lőbb lenne bennük: az egyéni egység. Ezek a szerkesztett tudományos művek afféle öszvérszármazékai az egyetlen egyén leikéből egységesen kivált műnek meg a személytelen, semleges lexikonnak, a nélkül, hogy átörökölték volna az előbbinek szabadon száguldozó kedvét, vagy az utóbbinak miben sem válogató objektivitását Bármennyire megbecsüljünk is minden részletkutatást, a szakember célját sohasem láthatjuk másban, mint hogy fölhalmozott és feldolgozott anyagát átadja minden ő hasonlóival egyetemben annak, a ki ezeket a szakeredményeket egyetlen magasabb eredményként tudja magában összefoglalni. Ez a minden tudást magába fogadni képes összefoglaló elme az igazi emberideál egyik legfőbb kritériuma volt és lesz minden időben. A szakember-emberideál csak afféle kisiklás. A fennen hirdetett gyakorlatiasságtól el nem választható földhözragadt gondolkozás tehette csak lehetővé, hogy az emberek két merőben különböző fogalmat cseréljenek föl egymással: — az ismeretek halmazát és a tudást. Való igaz hogy minden emberi ismeret birtokába nem juthat többé ember, de a tudásnak nem föltétele, hogy minden emberi ismeret megelőzze. Hogy az embereknek — úgy általában — milyen alantas fogalmuk van a tudásról, talán semmi sem fejezi ki oly világosan, mint a mit az isteni mindentudásról szoktak mondogatni. Tudja, hogy hány szem homok van a sivatagban, hány szál haj van a fejünkön, hány csepp víz van az óceánban ... A magasabb értelemben vett tudás a lényeg után kutat. Mellékes, hogy mai tudásunkkal még vagy sehogy- sem, vagy igen bizonytalanul fogjuk föl a dolgok lényegét, a valóság az, hogy a mindentudó emberideálnak a folyton folyó jelennek tudásbeli eredményeit kell magában egyesítenie. A ma emberideáljának ilyen értelemben tehát tudnia kell mindazt, a mit ma az emberek összevéve tudnak. Nem ismerethalmazaikat kell magába gyűjtenie, hanem a tudásukat. Nem kívánhatom még ettől a képzeletbeli emberideáltól sem, hogy tökéletes pomológus legyen, hogy a világ minden madarát azonnal fölismerje a tojásáról, hogy Bokhara történetében olyan járatos legyen mint Vámbéry Ármin, hogy az infuzóriák sok ezer faját mind megkülönböztesse, hogy a földkerekség minden valamirevaló pontjáról meg tudja mondani hányadik szélességi fok alatt fekszik, hogy családfákat vezessen le; sőt határozottan ösz- szeférhetetlennek tartom vele e szakismereteknek a lényegbeli tudáshoz egyáltalán nem tartozó felölelését. A tudás csak a törvényt, törvényszerűséget, az egyetemes elvet vonja ki ez ismerethalmazokból. Következményt sohasem raktároz el emlékezetébe, csupán az alapelvet, ténybeli alapot s az ebből való következtetés módját és menetét. Elképzelhető tehát ma is és a legtávolibb jövőben is olyan többé-kevésbbé meg is közelithető emberideál, ki kora minden tudását egyesíti magábán. Az emberideál mindig fikció; teljességgel soha el nem érhető, éppen azért nem, mert ideál. Tehát csak törekedhetünk felé. Meg is közelíthetjük. Nem ke- vésbbé, mint a szakembert hangoztatok a maguk eszményképét, mely amellett hogy ala- csonyabbrendű, — szintén elérhetetlen, mert birodalma a végtelenségig részletezhető. A polyhistor eszményképe minden bizonynyal ma- gasabbrendü fogalom. Vegyük a szakhivatás egyik legnemesebbjét, az orvost. Bármennyire elmélyed is a tárgyában, nem értheti át teljes mivoltában, ha elzárkózik a többi természettudományok elől. Hasonlíthatatlanul tisztább világításban lát meg minden normális és kóros élettani elváltozást, ha járatos az egyetemes biológiában, a kémiában, a fizikában, psycho- logiában. Látását csak fokozza, ha a szociális oksági kapcsolatokon vagy az egész történelmen keresztül tömegpsychologiai tanulmányokat végez. És így tovább minden további hóditása a többi tudományból egy-egy láncszem, a melyeknek egymásba kapcsolódó sorozatával végre is — mint valami emberfölöttien erős emelődaruszerkezettel — roppant tömeg aranyat nyalábodat föl az emberi tudás fillér-tallér-arany- hamispénz garmadáiból. A szakember a tehetetlenek eszményképe Egy Író Naplója
