Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-20 / 47. szám
Szatmár, 1912. november 20. HETI SZEMLE Életével kellett fizetnie Canalejásnak, mert habozni mert, visszarettenve az örvénytől.*) Kár, hogy a halál zárta le szemeit éppen akkor, midőn beláthatta, hogy milyen emberekkel szövetkezett. Minden osztály, kivált kik a monarchiák sorsát intézik, olvassák el Canalejas sírján a rögök és levelek beszédét. Köztünk is itt él a páholyokban, azok intézményeiben ugyanaz a szellem, amely Canalejas gyilkosát felbérelte. Mikor ébred e veszedelem öntudatára a társadalom ? ? ... *) Megjegyzem, mesebeszéd, bogy a merénylő golyója a spanyol királynak szólt. E hir szabadkőműves sakkhuzás, mely a király megfélemlítésével akarja biztosítani a páholybarát szabadelvű uralmat. Aroxátlanság. Elkapatott vakmerőség, gálád ráfogásokkal dolgozó lelkiismeretleu- ség, múltúnk fényes történetének és nemes kultúrájának arczátlan megtagadása napról- napra vakmerőbben hívja ki maga ellen az egész magyar kereszténység reakczióját. Városunkban is hasonló a helyzet. A bevándorolt zsidóság féktelen elemei radikális lapjukban galicziai türelmetlenséggel köpik arczul az ősi magyar keresztény elemet, durva káromlással illetik tiszteletreméltó intézményeit és gúnyolják azt a vallást, mely az elmúlt ezer esztendőben pillére volt nemzetünknek Tűrhetetlen már ez a pökhendi, szemérmetlen szemtelenség. Legutóbb —- azzal kapcsolatban, hogy az uj jövedelmi adó kivettetett a magyar szerzetesrendekre — ily hangon merészkedik a radikálizmus őrületének hóbortját hirdető „Uj Szatmár'“ Írni a vallásosság, hazafiasság és kultúra legértékesebb és legönzetlenebb napszámosairól, a mi magyar szerzeteseinkről: Kilencz órakor a zsúfolásig megtelt ősrégi templomba méltóságteljesen vonulnak be a paptestvérek s mig Krasznay ZsigmondBIazsek Geyza manductorsága mellett alázatos lélekkel mutat be hála áldozatot az Urnák, Sirola Károly művészi színvonalon álló orgonakisé- retével megszólal a hívők és kartársak ajkán a magasztos ének. Azután jön a baráti üdvözlés. Egyiitte sen tiszteleg mindkét érdemdús férfi előtt a kerület. Azok a szavak, amelyeket Barna János ez alkalommal keresetlen közvetlenséggel mond el, hü tolmácsolói az egybegyűltek igaz érzelmeinek. Érdemeket nem méltat a szónok: hiszen kötelességet teljesíteni soh’ se is volt érdem. Kötelesség — kötelesség: punktum. De kiemeli azokat a kiváló tulajdonságokat, amelyek a két ünneplő paptárs életét hűséggel követik ; Isten áldását, erőt, sok örömet kíván nekik a jövőre. És az ünnepeltek hálás lélekkel, szemükben megcsillanó könnyel mondanak testvéri köszönetét. Majd „fényes“ ebédet ad a házi gazda. Ebéd alatt, hogy dikcziók voltak — ki csodálkozik ezen 1 Hogy fesztelen jókedv uralgott — csak természetes. A bensőségteljes ünneplésnek kellemes és maradandó emlékével vett búcsút Vilmától a papság. És amikor távozott, tényleg : „csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.“ Ezzel a lyrai akkorddal veszek én is búcsút megkínzott olvasóimtól. A viszontlátásra ! De csak úgy — ha önök is kívánják. Adakozzunk a Saitiíaliinra „Csak csupán az a kétség támad ismét az emberben, hogy ezek a „szent“ férfiak és hölgyek, akik a szerzetes- vagy apácza-rend szegénységi fogadalmát olyan készséggel teszik le, avagy például a „sa- rutlan karmelita-rend,“ amely alázatos spórolásban még czipőt se hord : hogyan lehet adóalany, miként gyűjthet ájtatos szelídségből vagyont, miből lehet oly horribilis jövedelme, amelyből az állam is megköveteli a maga részét ? Avagy a me- zitlábos szemforgatás: mind csak komédia ? így kell lenni és igy is van 1 Klas- tromok misztikus mélyén, zárdák istenes hangulatában szép halomba gyűjtik az aranyakat, drágaköveket, kincseket, nehéz borokat isznak, minden földi jóban dusla- kodva turkálnak, de levetik saruikat, felőlük a szegénység álarczát és alázatosak, szegények, amikor „dolgoznak,“ amikor a nép lelkére borítják a sötétséget és koldus sirámokat fognak sírni most is, ha az — adót kérik. űjS igazuk van nekik. Magyarországon ma még nagyon jó üzlet a lelkiekkel való kereskedés. Még mindig megtelik a legdrágább drágaságokkal a kolduló barát tarisznyája. Pedig már itt is sokan tudják, hogy a papolás csak azoknak használ, akik papolnak. Másnak csak pénzébe kerül.“ Ha már az ügyészség tehetetlenül nézi a fölforgató elemek vallásgyalázását és ha büntetlenül belénk törölheti a legutolsó zsidógyérek is sáros czipőtalpát — akkor ne csodálkozzék a zsidóság, ha majd az ilyen féktelenségekre nemsokára csakugyan radi- kálitan fog elbánni a keresztény magyarság a jött ment, izgága elemmel. Mert az antiszemitizmus mindenhol igy keletkezett. sával bizonyíthatnám, a ki csak egyetlen sugárral is hozzájárult valaha a magyar kultúra életéhez. De jobb talán, ha egyenesen az elevenbe vágok s olyan példák elemzését kísérlem meg, a melyeken még folynak ezek a kénytelen-megváltató optikai csalódások. Mikor Ady Endre szokatlan, bizarr színeket váltó telíholdja felbukkant: — egyszeriben Baudelaire, Verlaine, Dehmel árnyékát láttuk rávetődni. Ez a vád volt a legelső gondunk. Bántott a teli képe; jól esett látnunk, hogyan zsugorodik fakó sárgaréz-kiflivé a szemünkben. Mikor Nagy Sándor a magyar rajzolók nagymestere — — (nem, nem is írom ide, micsoda öklömnyi idegen meteorkövek árnyékát vélték látni az ő fantasztikus üstökösén!) — És mikor Aiglon lépett ki a megfordított messzelátók elé: éljen Beardsleyt kiáltozott a zsöllyében terpeszkedő karzati közönség. Miért ? Mert az örök tömegpsychologiai jelenségek értelmében ennek kellett az első gondolatának lennie, mikor Aiglon Wilde-címlapját megpillantotta. A tömeg mindig együgyüen ítél; ítéletét alig formálják súlyosabb érvek, mint a gyermekét. Amit megszokott, ahhoz ragaszkodik, s ha ez véletlenül éppen egy társaság neve, akkor csak megszokott formájában tudja kimondani. Beaumont-t nem ismerte Fletcher nélkül, Flers-t nem ismeri Caillevet nélkül, Wilde-ot nem Beardsley nélkül. Ezért, egyedül ezért látták Beardsley kezevonását abban a Wilde-címlapban, a melyet Aiglon rajzolt a maga kezével, a maga érzésének és eredeti grafikus ösztönének sugallatára, első föllépéséül. Mint a hogy wildei vonásokat fedeztek volna föl az írásaiban, ha netalán írónak születik vala és Beardsley küld a könyvéhez rajzokat a másvilágról. Az eredetiség kérdését — fentebb említett faji jellemvonásunknál fogva — nem is szabadna bolygatnunk addig, mig tart a veszedelem, a nagy-nagy veszedelem: — élő élete annak, a kit értékelünk. De valahogy nekem mégis jobban esik a magam magyar szürke- hólyagával való birkózása most, mikor az élőket nézem, mint a gyászbaborult általános elismerésben való részvétel reménysége a jövőben. * * Aiglon munkássága előttem van a maga teljességében, s úgy vélem belelátok valamelyest az ő sóvárgó vonalaiba, s e finom tollhegycsapásokon el-eljutok néha a lelke egy-egy ablakához, a honnan a minden máson túlvaló lényeghez esik bepillantás. Beardsley meg ő kitűnő példa nekem arra, hogy az egyezés és különválás jeleit kutassam két felületes ítélettel mesternek és tanítványnak nevezett művészben, mert csakugyan van közöttük rokonság, s a rokonságban — éppen ebben a rokonságban — a lehető legnagyobb ellentét. Rokonságuk az erotikus rúgó, mely kezük minden vonása mögött ott van, s itt-ott ki is meztelenkedik a vonalszövedékeik mögül. Az ellentét, a gyökeres mélyből fakadó ellentét pedig a rúgó anyagában, típussá szűrődött nőideáljuk nagy eltérésében, e két életen végighúzódó kényszerképzet merő különbözőségében van. Sassy nőideálja húri, Beardsleyé démon. Sassyé csupán sóvár ébren- álmodó, Beardsleyé már nymphomániás beteg, a ki pusztul és pusztít, őrlődik és ront. Becsűírj»: Harsányi Kálmán. 1912. november 8. Magyar erőnek mindig az erőtlenség vagy a kölcsönvett erő vádjával kellett megküzdenie. A nemzeti elfogultság minálunk — ellentétben más fajok egészséges nemzeti elfogultságával, — megfordíttatja az emberek kezében a messze- látót, s megkisebbít mindent, a mi a miénk. Hályog futja be a szemünket, valahányszor a magunk eleven értékeit nézzük. Kicsinyhitűsé- günk nem tűrt meg a magyar egen foltnélkül- való napot, teliholdat, állócsillagokat, mióta csak vagyunk. Füstfelhős napok, fogyatkozó holdak, hamar kilobbanó meteorok égboltja a miénk az örök jelenben. A füstfelhők csak akkor takarodnak el, az idegen világok árnyéka csak akkor suhan a fekete űrbe, a meteorlobbanások csak akkor nyugszanak meg egy-egy csillagos fénypontban, mikor már minden a múlté. A jelenünk mindig szürke volt, a múltúnk mindig ragyogó. A maga géniuszának saját eredeti fényében a magyar sohasem tudott hinni addig, mig maga a fényforrás ki nem aludt. A mi első gondolatunk még akkor is olajcsempészet, mikor kicsiny mécses gyűl föl a magunkra áltatott örök borúban. * * A magunk fájdalmasan kicsinyhitű megítélésének ez a módja annyira faji vonás, hogy kivétel nélkül minden valamirevaló érték sorPártoljuk a hazai ipart I KEPES SÁNDOR Minden magyar ember szent kötelessége a hazai ipar pártolása. csakis hazai termékeket dolgoznak fel. A legkifogástalanabb kivitelben készíti a legkülönbözőbb alakn piramisokat, ebeliszkeket, kereszteket, emléktáblákat, sirfedeleket, mezei kereszteket, kápolnákat, mauzóleumokat stb. n MODERN BERENDEZÉSŰ GÉPTEREM i CSISZOLÁS RÉSZÉRE. M-DZlet: Szatmár, Attila-u. 4r. Egy Író Hahója
