Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)
1912-11-13 / 46. szám
Szatmár, 1912. november 13. rét; a kereskedő tanonciskola bizottságába Lengyel Imrét; a legközelebb megejtendő részleges községi választásokhoz pedig kiküldte választási elnökül az I. Lehoczky János drt, a II. kerületbe Jankovits Jánost, helyettes elnökül Wallon Lajos és Ekker János biz. tagokat, jegyzőkül Székely Endre aljegyzőt és Nagy József dr. fogalmazót. Majd a városi pénzek gyümölcsöztetése céljából a közgyűlés megjelölte azokat a pénzintézeteket, ahol a közpénzeket elhelyezi, elhatározta egyúttal, hogy betétjeit legalább 5 százalékkal kamatoztatja. — Több jelentéktelen ügy letárgyalásával ért véget a közgyűlés. A pánszláv veszedelem. A balkáni háború szláv sikerei ismét ráirányítják figyelmünket a hazánkat fenyegető pánszláv veszedelemre, mely már rég idő óta veszélyezteti az európai egyensúlyt. A magyaroknak a törökök iránt érzett rend kivíili szimpátiája jókora önzésen alapult, mert Törökország fogta fel a pánszláv áram latot, s e védőfal mellett eleddig nem éreztük a pánszláv áramlat kártékony hullámverését. A pánszláv eszmék mindjobban elhatalmasodnak a szláv népeknél, s már oly erőt tudnak kifejteni, mellyel szemben a minden oroszok czárjának akarata is megtörik. A szláv faj területileg 2/ä-ad részét foglalja el Európának, népességre nézve pedig V3-ad részét teszi. Ennek a hatalmas nép.- tömegnek testvéri szövetségét, egy erkölcsi testületbe való egyesítését, s nyugat felé irányuló területi terjeszkedését czélozza a pánszlávizmus. Ezen eszme irodalmilag már évszázadok, óta él, mint politikai doktrína Nagy Katalin czárnőnél kezdődik, s ez idő óta a pánszláv eszme vezére Oroszország, mely folyton fentartja intimus viszonyát az összes s-láv államokkal. A nagy szláv egységet az éjszaki szlávok a czár fenhatósága alatt birodalmi egységben akarják létrehozni, mig a déli szlávok a szláv országok konfederaciójában látják eszméjüknek megtestesülését. Kollár, a szlávok híres nemzeti költője igy jósolta meg a leendő szláv nagyságot: „Arany trónon ül Szláva istenasszony. A szobor feje Oroszország, lába Szerbia, keze Csehország, karja a balkáni államok, s kezébeteghez sietett. Amint a két menet egymás közelébe ért, a király megállította lovát, hogy a legfölségesebb Ur előtt tisztelegjen. A pap megáldotta ő felségét és kíséretét. Királyunk évről évre részt vesz az ünnepélyes urnapi körmeneten, mialatt égő gyertyát tart kezében. Az uralkodó-ház fő- herczegeinek jelenléte, a díszes egyenruhák, a fénylő rendjelek, az egyház és a katonaság részéről kifejtett pompa, az udvari szertartások mind-mind a királyok Királyának dicsőítésére szolgálnak, de mindezeknél ragyogób ban dicsőíti az uralkodó mélységes áhítata. Negyvenmillió lélek ura itt, az egész világ előtt nyíltan hitvallomást tesz: dicsőíti a Legfölségesebbet, népeinek pedig legszebb és legnemesebb példáját adja a szentségi Jézus nyilvános tiszteletének és imádásának. I. Ferencz József 1896 ban az egyháznak nagy szolgálatot tett azzal, hogy a leg- méltóságosabb Oltáriszentségről nevezett Congregatiót Ausztriába is befogadta, amivel újabb ragyogó emléket állított a Habsburg dynastiának, országának pedig a kegyelmek gazdag forrását nyitotta meg. Legfényesebb bizonyítékát adta I. Ferencz József mély hitének és az Eucbaristia iránt való lángoló buzgalmának az idei bécsi világkongressus alkalmával. Mily fölemelő jelenet tárult a hívők elé, midőn a Bécs ut- czáin átvonuló hatalmas körmenetben királyunk is keresztényi alázattal az általános Credo hoz csatlakozott és a kenyér színe alatt rejtőző Istenének egész népe szemelát- tára udvarával együtt meghódolt. E fönséges látvány százezrek szivében felejthetetlen emléket hagyott s az ősz uralkodó szemében csillogó drágagyöngyök milliók szeméből a meghatottság és öröm könnyeit fakasztották! „HETI SZEMLE“ ben horvát, tót és vend népekből kovácsolt kardot tart. Európa megrémülve fog térdre- esni előtte. Az óriás egyik lába a Boszporu- son, másik az Adrián áll. Elsöpör minden nemzetet, s egy hatalmas, egy szokásu, egy erkölcsű birodalomban élnek a szlávok, mint Európa urai. Szláv dalokat dalolnak az Elbe, a Duna, a Szajna partjain. A pánszlávizmus, mint. a vízözön fogja elönteni a világot.“ Kollárnak ezt a versét, mint Nagy Péter végrendeletének költői átírását ünnepelte az egész szlávság. Ne gondoljuk, hogy a pánszlávizmus csak a költeményekben hatalmas. Oroszország, s a kisebb szláv népek minden politikai lénye ez eszme megvalósítására törekszik. Ez okozza a béke folytonos megzavarását. A czivilizáczió szülte békét a szláv népek azonnal készek feldönteni, mihelyt kilátásuk nyílik területi terjeszkedésre. A béke-egyesületek is a szláv államok bünéül róják fel, hogy az európai béke meg nem valósítható. A pánszlávok ezen váddal szemben azzal a szofista védekezéssel élnek, hogy ők a pángermanizmust ellensúlyozzák, s igy kiegyenlítve az ellenáramlatot. — bókét teremtenek. Ez azonban olyan okoskodás, mint az anarchistáké, akik azt állítják, hogy nem ők akarják a társadalom ellen az erőszakot alkalmazni, hanem a létező társadalom alkalmazza ellenük az erőszakot, midőn sablonjaiba szorítja őket. Bűnös eszme a pánszlávizmus, mely területi terjeszkedésért minden pillanatban kész a háborúra, s merem állítani, hogy Európának legnagyobb veszedelme. Tolsztoj, a legnagyobb szláv, undorral fordul el a harczos pánszlávizmustól, mely egy talpalattnyi területért tengernyi embervért kész ontani. Mi magyarok szabadságharczunk csúfos leveretését köszönhetjük a pánszláv eszmének. Ausztria 1849 ben Oroszországnak Magyar- ország leveretése ellenében egy nagy délszláv birodalom alakítását helyezte kilátásba s az orosz ezen Ígéretért fojtotta vérbe a magyar szabadság küzdelmet. Hatalmas eszme ma már a pánszlávizmus, mely roppant erőkifejtésre képes. Tudja ezt a legkoldusabb kis szláv állam is. Szerbia a boszniai annexió idején mozgósítani mert Ausztria-Magyarország ellen. A közelmúlt napokban pedig Albániától eltiltó dip- lomácziai üzenetünket tiszteletlenül dobta sutba, s csak azért is bevonult Albániába. Merne-e a nagyhatalommal szemben csak megmocczanni is, ha nem tudná, hogy a pánszlávok sok milliója áll a háta mögött. Törökország immár a végső összeomlás előtt áll, a szláv lett úrrá az egész Balkánon s ijesztően szűkül a pánszláv gyűrű hazánk körül. Hej de sok vér, szegény magyar vér fog még folyni a pánszlávok miatt. Nagy suttogás van a diplomácziában : általános mozgósítás, magyar-osztrák-román társulás, magyar-osztrák orosz konfliktus, szóval háborús szellő máris, a fékevesztett pánszláv törekvések miatt. A szenvedések kálváriájának küszöbén áll hazánk. A cionizmus. A zsidó-keresztény társadalmi asszimilációt, a melyet egyesek any- nyira hangoztatnak, teljesen lerontja a cionizmus. A mi nem más, mint a zsidóság nemzetközi szervezete egy zsidó állam, önálló zsidó politikai nemzet felállítására. A régi Zsidóország visszaállítása Palesztinában. Persze ez hamis ürügy, mert nem hihető, hogy a zsidóság európai jólétét egy koldus földdarabért, egy Palesztináért felcserélje. Nincs senki sem annyira naiv, hogy ezt elhigyje. Miről van tehát szó? Mi teszi lehetetlenné az asszimilációt? Az, hogy a cionizmus egy fogalom, jelvény, amelyet a zsidó agyában és szivében hord, amely folyton emlékezteti őt a zsidóságára, nemzetközi összetartozandósá- gára. És ezt előtérbe helyezi minden társadalmi érintkezésnél. Ennek a következménye, hogy a zsidóság minden országban mint vallásilag szervezkedett, makacs, asszimilációra képtelen, fanatikus nemzetiség jelentkezik. S megtámad minden más törekvést, amely ennek a gondolatnak nem kedvez. Ma már nyíltan hirdetik, hogy akinek velük meggyűlik a baja, az egy erős vallási nemzetiséggel találja magát szemközt. Az ilyen nyilt beszédet köszönettel nyugtázzuk. Majd mi is tudjuk, hogy mi lesz a kötelességünk az ilyen vallási nemzetiségi törekvésekkel szemben. De akkor azután ne sopánkodjék senki sem klerikalizmusról, türelmetlenségről, reakcióról, meg nem tudom miről. Csupán hazafias kötelességünket fogjuk teljesíteni, mikor ezen nemzetellenes törekvéseknek utján fogjuk szegni. Irodalmi Körünk adventi előadásai, Tudom, hogy többen abban a felületes vélekedésben vannak, melyszerint Egyházmegyei Irodalmi Körünk csak névleg él. Ott van most is, a hol volt éveken keresztül. A holt ponton. A tétlenség és mozdulatlanság kényelmes karjai közt. Hát nincs igazságuk. Az Irodalmi Kör igenis dolgozik,, munkálkodik. Csendben, de eredményesen. És ha mégis van az ő működésének terén ür, ha van passzivitás, a minek nyomasztó hatását, általános minden oldalú tevókenvséget lohasztó, akadályozó voltát az Irodalmi körnek tagadhatatlanul érezni kell: éppen az, hogy legtöbben, a kik névleges Irodalmi-körről, holt pontról beszélnek — ők maguk állandóan passzívrresziztenczidban vannak — a körrel szemben. És bátran mondhatom : a kötelességeken kívül levő kötelességekkel szemben is. Azok, a kik az Irodalmi kör belső életében részt vesznek és választmányi gyűlésein oly vigasztaló és igazán örvendetes számban megjelennek ; vagy azok is, a kik a közelből-távolból nem csak kritikájukkal mutalják meg érdeklődésüket, jól tudják : mennyi fáradságba, utánjárásba, gondokba, sőt áldozatokba került már az az eredmény is, melyet Irodalmi-körünk rövid, el sem múló esztendő lefolyása alatt felmutatott, vagy ezen mozgalom nyomán legközelebb felmutatni fog. Más, újra felébredt hasonló körök, egyesületek ily rövid időn keresztül még csak a tervezeteknél, a megindulás nehézségeinek leküzdésénél tartanak. Mi eredményeket és gyökereket fogott reményeket mutathatunk fel. így például oly sokan nem tudtak hinni a nagyböjti előadásaink sikerében. Aggódva néztek eléje legjobbjaink. Kicsinyléssel hintették be előkészületeinknek már útjait is. Nem hogy segitettek volna, s a maguk körében megtették volna azt, a mit más profán czélok érdekében szívesen megtesznek, hanem szomorú, sőt sivár eredményt, üres termet jósolgattak, mikor előadásaink tárgyainak sorozatát végig futották. És mi történt ? Az történt, a mi nem történt a középpontban még a felbuzdulások idejében sem. Mikor egyes, időnként rendezett felolvasások sikerültek, népszerűek valánk. De ilyen ciklusban és egységes tárgysorozattal, ilyen állandó, kitartó, lelkes közönséggel társadalmi előadások még nem folytak le soha . . . abban^ a Czeczil egyleti teremben. És mi történt ? Az történt, a mi a restaurációk, a lelkek vágyódásainak, a korszakok nyugtalankodásainak, a világnézetek összecsapásainak idejében történni szokott. A lelkek szomjasan, felébredve, bizalommal teljesen merültek el az Egyház múltjának nemzeteket teremtő és tanító, vezető múltjába. Múltjának dicsőségébe és szenvedéseibe. És erőt, bátorságot merítettek arra és abban, hogy ez az erő, ez az isteni befolyás nem gyengült meg. Mi lettünk erőtlenek. Mi hagytuk el a forrásokat. Mi feledtük el kötelességeinket. Okom és czélom volt vele, hogy ismerjem és tisztában legyek a nagyszámú és kitartó közönség őszinte, egyenes megnyilvánulásaival. És mondhatom, ez a megnyilvánulás, ez a kritika, ez a lelkesedés, ez a jövőre való bizakodás az Irodalmi Kör működésének egyik legszebb, legintenzivebb eredményei közé sorolható. *
