Heti Szemle, 1912. (21. évfolyam, 1-52. szám)

1912-11-06 / 45. szám

4

HETI SZEMLE

Szatmár, 1912. november II

Vallás-e, vagy faj ?

Még Istóczy fénykorából való az a ver- sezet, amely szerint a zsidóban a baj nem a vallás, de a faj. Azóta évek műitek, nagy viharok elültek, mig most, úgy látszik, a vallás és faj kérdését maguk a zsidók készülnek viharrá korbácsolni. Ismét aktuális lesz a kérdés: vallásos-e Ja ‘fajzsidóság? — Csak az a dologban az újság, hogy mig eddig az antiszemiták vetették fel a kérdést, most a zsidóságnak egy jelentékeny része dobja el magától a magyar nevet s nemzetiséget, zsidó nemzetiségűnek vallván magát. Zsidóságunk hazafias része, szégyenkezve s aggódva látja, ;hogy a magyarországi zsidóság körében a magyar nemzeti érzés rovására a hazafiatlan érzésű, a hazától hálátlanul elhúzó zsidóság veszedelmesen gyors gyarapodásban van. A keresztény magyar társadalom pedig joggal, sőt kötelességsze- rüen gáncsolja és ostorozza azt a zsidóságot, amely itt a hazában szemérmetlenül és hálátlanul szervezkedik olyan czélok elérésére, mely czélok merőben hazafiatlanok.

Ez a mozgalom a cionizmus. A cionizmus végeredményben a haza elhagyását és a palesztinai zsidó nemzeti állam kiépítését czélozza. A cionista iratok állandóan és egyértelműen hirdetik a báseli cionista programm alapján, hogy: a cionizmus czélja a zsidó népnek közjogilag biztosított otthont szerezni Palesztinában.

Nos hát, összeegyeztethető e vájjon a magyar nemzeti érzéssel a cionista zsidóságnak az a törekvése, hogy a zsidóság számára „saját földjén“, vagyis Palesztinában akarja zsidó nemzeti hajlékát kiépíteni ? — Bármennyire kiváltságos és kiválasztott nép is a zsidóság, — nekik is csak egy hazát adott végzetük. A magyar hazához hűtlen, hazafiatlan az a zsidó, vagy bárki más, aki saját földjét és nemzetét e hazán kívül keresi.

Hogy pedig ne illettessünk az elfogultság vádjaival, egy hazafias érzésű zsidó felekezeti lapot szólaltatunk meg a cionizmusról. Szerinte: a cionisták zsidó államot akarnak; a cionisták a zsidó nemzetiségű eszmét keltegetik ... ez pedig hazaárulás.

Az egyik cionista folyóirat a Zsidó Szemle (1912. október 1.) azt Írja, hogy : „a cionista mozgalom ősei földére telepíti a zsidót, hogy az anyaföldtől magához térjen és egész ember legyen.“ Egészen világos hát, hogy a cionisták nem azt a földet tekintik „anyaföldnek,“ amelyen születtek, amely fiainak befogadta őket, amelyen előbbrejutottak, hanem azt, amelyen kétezer évvel ezelőtt a zsidóságnak, mint nemzetnek — nem volt maradása. Még világosabban is beszélnek azonban a cionista újságok. íme, ezeket írja a Zsidó Szemle (1911. márczius 1.): „nem kárhoztatjuk a kivándorlott magyarországi zsidóság ragaszkodását ahhoz a földhöz, amely bár mostohán (?), de mégis egy ideig eltartotta . . .“ „azonban a magyarkodásnak megszokott tulságbavitele csak undort válthat ki . . .“ Az ilyen fölfogást, amely a cionizmus részéről a magyar földet, a magyar hazát csak annyiban tiszteli, amennyiben „egy ideig eltartotta“ őket — joggal bélyegezhetni meg a hálátlanság vádjával. Kizárólag a cionista zsidóságra jellemző, ha belőlük a zsidóság magyarkodása „undort“ vált ki.

Kitünően jellemzi a cionista mozgalom hazafiatlan irányát a szatmári „Rendőri Lapok“ (VI. évf. 8 ik szám), amelyben egy népes cionista gyűlésre hivatalosan kiküldött rendőrségi tisztviselő, a többi közt a következőket jelenti: „Jelentésemet még csak annak felemlitésével kívánom kiegészíteni, hogy a magyar társadalmi és politikai életnek, a magyar nemzet lovagiasságának oly maró szatírával, metsző szarkazmussal való taglalását, a nemzeti önérzetnek oly arczulütését a legfanatikusabb nemzetközi cionista szónoktól sem hallottam, mint itt.“ A magyarországi cionista mozgalom hazafiatlan irányának bizonyítására ennél a rendőri jelentésnél nem kell — még fényesebb bizonyíték.

S hogy ez a mozgalom nem lenézni való kicsiség: azt hatalmas elterjedése mutatja. Azok a zsidók, akik közöttünk féltéglával verik mellüket, hogy ők hazafiak, hogy

ők magyarok: ezrével tagjai a cionista szövetségnek. Hazánkban az első cionista egyesület megalakult Pozsonyban (1900). Rövidesen pedig 1903 ban már odáig fejlődtek a dolgok, hogy a magyarországi cionisták országos értekezletet tarthattak. Ugyanebben az évben alakult meg Budapesten a Makka- bea, a cionista egyetemi hallgatók egyesülete. Még ugyanebben az évben alakult Nyit- rán, Eperjesen, Pápán, Beszterczón, Késmárkon is cionista egyesület. Majd három újságból-, , illetve hetilapból szórták szét a cionista vezérek, a hazai zsidóság körében, a zsidó nemzetiségi eszmét. Még az olyan nagyobb városainkban is, mint nálunk Szatmá- ron, Kassán, Temesvárott, Szombathelyen, Veszprémben életképes és fejlődő szervei vannak manap a zsidó nemzetiségi mozgalomnak. Ez a mozgalom már odáig terjedt, hogy immár a cionista jelentések a magyar- országi cionisták tízezreiről számolhatnak be. Erre vall az a körülmény is, hogy az országban — a cionista jelentések szerint — mintegy kétszáz helyen vannak a cionista zsidóknak egyesületei, illetve szervezetei.

Ä cionista mozgalom jellemzésére még csak azt jegyezzük meg, hogy fölös számban akadt már olyan rabbi is, aki még a zsina gógában is buzditóan beszélt a cionizmusról. Arra is van adatunk, hogy egy nagyobb vidéki városunk zsinagógájában „az elöljáróság összes tagjai a tóra elé hivattak és itt a Zsidó Nemzeti Alapra adakoztak.“ Arra is van több adatunk, hogy zsidó felekezeti iskolákban ugyanerre az alapra megadóztatták a zsidó gyermekeket, — velük a zsidó nemzeti himnuszt énekeltették. Közelfekvő adatunk van arra is, hogy zsidó tanárok között — kiknek pedig első sorban kötelességük az ifjúságot hazafiasán nevelni — fölös számban vannak cionisták. Ezek a tanárok — hogy egyébre ne hivatkozzunk — a leérettségizett és egyetemre készülő ifjúságot arra csábítják, hogy a Makkabea cionista ifjúsági egyesületbe beiratkozzék. Természetesen útmutatással és nyomtatványokkal is bőven ellátták.

Egészen nyilvánvaló tehát, hogy a magyarországi zsidóság körében — ennek tekintélyes részében — olyan zsidó nemzetiségi mozgalom kapott lábra, amely a magyar nemzeti gondolat szempontjából élesen elítélendő. A cionista zsidóság a magyar haza iránti hálátlanságról tesz tanúságot* amikor a magyar nemzeti gondolat helyett a zsidó nemzeti gondolatot ápolja.

Hogy a cionista zsidók mikép gondolkoznak rólunk, magyar emberekről, azt megtudhatjuk a lapjaikból.

A magyarországi cionisták lapja irta nemrégiben, Breinin Ruhen budapesti szereplésén elmélkedve hogy „oktalan és céltalan dolog idegen népek jóvoltáért küzdve elhanyagolni saját népét, saját nyelvét és saját kultúráját. A zsidónak első kötelessége a zsidó nép jövőjéért dolgozni, nemzeti nyelvét: az élő héber nyelvet ápolni és terjeszteni, a zsidó kultúrát gyarapítani.“ Értjük. Az „idegen“ nép a jelen esetben mi vagyunk : a magyar nemzet. A „saját“ nép pedig a cionista zsidóság. Az idegen kultúra, az idegen nyelv: a mi magyar kultúránk, a mi magyar nyelvünk.

Egy világos az idézettekből. A zsidóság jelentékeny része nem ismeri a hazát, lenézi magyarságot és saját hazánkban idegen faji czélokat szolgál. Mondom: nem az egész zsidóság, csak egy része. De ép ezért feltétlenül szükség van arra, hogy ez a mozgalom ne járhasson álarczban, ne rakhasson aknákat nemzeti államunk épülete alá. Aki nem érzi magát magyarnak, az menjen innen.

Mindenesetre csodálatos, hogy a hazafias zsidóság nem lép fel kellő eréllyel a cionizmus ellen. Pedig veszedelmes tűzzel játszik, mikor a kétszínű játékot hallgatással támogatja. Ha ők hallgatással azonosítják magukat a hazátlan, élősködő zsidósággal, magukra vessenek, ha a magyar nép is a cionistákkal azonosan fog velük elbánni.

A szinügyi bizottsághoz.

Eddig úgy tapasztaltuk, hogy színházi viszonyainknak fokmérője nem más, mint közállapotaink s hogy a színházi vezetésben ugyanaz a nemtörődömség, romlottság és lelketlenség uralkodott, mint a politikában.

Az általános erkölcsi és művészi siilye- dés, melyből egy egész romlott szinirodalom táplálkozik, a színházak hanyatlását vonta maga után.

A mai színház egy pár száz vagy ezer ember befogadására készült nézőterével: a sokaságnak, a tömegnek van szánva. Intelligens, finom-lelkű, irodalmi érzékű hallgató oly kevés van, hogy elvesz abban a sokaságban, mely egy-egy estén megtölti a színházat. Az előadás nem azokról szól s nem azok tetszésére pályázik, hanem a tömegére, mely természeténél fogva csakis az alacsonyabb hatások iránt fogékony. A szinirodalom már eleve a tömegnek készül, ami más szóval annyit jelent, hogy az iró iparkodik le- szállani mentül alacsonyabb színvonalra, hogy az egész publikumnak tessék. A színpadi siker tehát legtöbbször bukása az írónak, bukása a nemesebb intencióknak. Nálunk a tömeg nagyobb és ennélfogva veszedelmesebb, mint másutt, a hol régi kultúra, régi színházi közönség van, amely századok alatt némiképen megfincmodott.

A nagy közönség legnagyobb ellensége a művészi színvonalnak. A színháznak tehát olyan intézetté kell válnia, amely a kis közönségnek is szolgál, az intalligencziának s ennélfogva iskolája egyszersmind annak a közönségnek, amely ki akar emelkedni a züllött színház repertoirejából. A színház vezetőségének, a szinügyi bizottságnak ezt a legkisebb közönséget is szeme előtt kell tartania, csak úgy reformálhatja a színházat, csak úgy fog kulturszolgálatot tenni.

Szatmár Németi szab. kir. város 37.000 lakosának egy kultúrintézmény áll rendelkezésére: a színháza s ezzel be van fejezve. Ez pedig a tömegé. Az ifjúság teljesen kizárt abból, ha az iskolai rendtartás szerint él.

A legjobb kulturszolgálatot teljesítheti a színház, ha a szinügyi bizottság utasítja a direktort az ifjúsági előadások rendszeresítésére. Erre számot tarthat az ifjúság, a szülők, a nevelők, a művelődni akarók, a körülbelül 8000 — 10000 koronára taksálható városi támogatás ellenében. A kir. kath. főgimnázium 700, ev. ref. főgimn. 500, felső keres- kereskedelmi 300, zárdák 1000, felső leányiskola 200, tanító képző 200, polgári fiúiskola 200, faipariskola 100 növendéke csak megérdemli, hogy az ő szórakozásáról, művészi Ízlésének kialakításáról, fejlesztéséről e téren is gondoskodjanak.

Kolozsváron hetenkint egy, Kassán, Debreczenben, Sopronban 10—12 ifjúsági előadás van egy ciklusban. Miért zárkóznak el nálunk ettől, itt, ahol pedig a középiskolai ifjúság nagyobb számban van, mint az említett városokban.

Pedig az eszme tenyerén fekszik s megvalósítása még csak nagy áldozatokkal, különös erőfeszítéssel sem igen járna. A diákhelyet elvették, ami nagyon helyes, adják oda egyes délutánokra az egész színházat, megfizetnek érte, mert ők itt is tanulni akarnak.

A magyar történelem le van fektetve a magyar dráma kincsesházában. Nincs a regös és mondáskornak, nincs a honfoglalásnak, nincs a magyar történelemnek oly korszaka, nincs oly nevezetes eseménye, nincs oly fényes alakja, amelyet drámai Íróink ne léptettek volna a világot jelentő deszkákra, hogy egy-egy tragédiában, vagy vígjátékban varázsolják a lelkesülő utódok elé. Vörösmarty, Katona, Hegedűs, Obernyik, Czakó, Dobsa, Jókai, Szigligeti, Tóth Kálmán, Rákosi Jenő, Bartók Lajos és a többiek egész sorozata.- A M. T. Akadémia és más irodalmi társulatok pályakoszorusai állanak elénk ,é® kínálják alkotásaikat, hogy Attila, hogy Árpád ébredése, hogy sz. István király és az Árpádok, hogy Bánk bán, Zách, a Szigetvári vértanuk, II. Rákóczy Ferencz, egyszóval minden ami nagy és dicső volt történelmünkben, életet nyerjen s vonuljon föl sze-